1. Az egyik (PSD-s) (Szociáldemokrata Párt – E-RS) képviselő fel van háborodva Iohannis elnök parlamenti beszéde után: „Ha eljössz a házamba, akkor nem illik kioktatnod engem!” Vagyis a képviselő úr azt hiszi, hogy Románia Parlamentje az „ő háza”. Politikai kultúrájába nem fért bele az az elemi információ, hogy

a munkahely, ahova a választók küldték, a választóké és nem az övé,

aki egyszerű képviselőként került oda.

Nem. A kérdéses úriember úgy érzi magát az ülésterem székében és az intézmény folyosóin, mintha a saját ebédlőjében lenne: falatozgat ezt-azt, szunyókál egy kicsit, néha belenéz a laptopjába és – főleg – nem tűri, hogy kioktassák, akikor ő megtisztelt azzal, hogy meghívjon egy kis magánbulira. Ilyen mentalitással a parlamenti képviselőink holnap-holnapután pizsamában és papucsban jönnek majd dolgozni…

2. A már említett elnöki beszéd után Călin Popescu Tăriceanu úr a következő kérdést tette fel aggódva: „vajon mi lehetett az elnök fejében”, amikor elmondta, amit mondott. Óvatlan lépés. Kötélről beszél az akasztott ember házában. Nekem úgy tűnik, a kérdés akkor lenne hasznos, ha Tăriceanu úr saját magának tenné fel, reggelente, a tükör előtt: „Vajon mi lehet a fejemben…?” Igaz, ahhoz, hogy önkritikusan feltehesd magadnak ezt a kérdést, igazán kell legyen gógyid! És némi introspektív kifinomultság és némi humorérzék is kell hozzá. De ahol nincs, ott ne keress…

3. A közélet forr az összeesküvés-elméletektől.

Minden „bujtogatás”, „uszítás”, „manipulálás”, a multik, Soros, Brüsszel, Putyin, a háttérhatalom okkult manővere hazácskánk ellen. Nemrég hallottam a lehető legkeményebb állítást (de nem viccből mondva, ahogy joggal hihetnénk, hanem komolyan): amikor a tüntetők a Győzelem (Victoriei) terén – gyertyaként – bekapcsolták telefonjaik elemlámpáját, több mint valószínű, hogy egy titkos kóddal a földönkívüliekkel akartak kommunikálni. Tehát ez az egész egy UFO-k által irányított diverzió. Nem óriási? Dragnea, mint egy galaktikus összeesküvés áldozata? Nem kerülheted meg a kérdést, hogy mivel magyarázható az ilyen vicces dolgok sikere. Az egyik lehetséges választ nemrég a volt oktatási miniszter, Mircea Miclea úr adta meg: „Azért hiszel az összeesküvésekben, mert ettől különlegesnek gondolod magad.” Vagyis az összes többiek, a „naivak”, „a plebsz”, az „ostobák” képtelenek felfogni, mi történik. Csak téged nem lehet átverni. Csak te jöttél rá a titokra! A kevesek, az „okos fiúk” közzé tartozol! Hogy van egy kormánnyal szembeni bizalmi válság? Hogy nem akarunk több büntetőügyest a hatalomban? Hogy nem akarunk többé korrupciót? Fenét! Hagyjál lógva! Ez az egész egy mindenféle „ügynökség” által jól kidolgozott kalamajka!

„Így hát, ti ökrök, ébresztő! Hallgassatok ide! Elmagyarázom nektek, mi is a helyzet ezzel az egész kalamajkával!” Az összeesküvésekben hívő hozzáfér a bolygószintű titkokhoz. Vagy annyira intelligens, hogy a saját elméjével képes átlátni a többség számára átláthatatlan titkokat. De az általános összeesküvés-elmélet egy kifinomult paradoxonnal is együtt jár: heves hazafisággal társul.

Évszázadok óta mohó jövevények áldozatai vagyunk,

akik el akarják venni a területünket, a vagyonunkat, a méltóságunkat, a hitünket, a hagyományainkat. Ami velünk történik, abból semmi sem származik tőlünk. Fikarcnyi honi felelősség sincs benne. Az egész az „idegenek” aljas átverése. Mi, románok, tiszták, büszkék, okosak, tehetségesek, Isten által minden lehetséges jó tulajdonsággal felvértezettek vagyunk. Itt bukkan fel az említett paradoxon: mivel magyarázható, hogy bár ennyire nagyszerűek vagyunk, ugyanakkor ennyire sebezhetők, manipulálhatók, tehetetlenek is? Állandóan kitéve a rosszakarók és a gonosztevők kénye-kedvének. Állandóan alulmaradva másokkal szemben, állandóan az események után loholva. Azt lehetne mondani, hogy tulajdonságaink alapján a bolygó elitjéhez tartozunk, másrészről viszont egyszerű nyersanyag vagyunk mindenféle kívülről érkezett machiavellista trükk számára! Nos, vagy „örök időkre urak”, páratlanok, „sorsunk urai”, vagy egy alaktalan gyurma vagyunk bárki kezében, akinek éppen kedve támad kirabolni bennünket. Képtelennek tűnünk bármiféle kezdeményezésre.

Az 1989. decemberi forradalom, például, hogy egy közelmúltbeli történelmi epizódot említsek, nem egyszerűen a „puliszka felrobbanása” volt. Nem. Hanem egy ravasz geopolitikai számítás, amit

az amerikaiak, az oroszok, a magyarok és más semmirekellők terveltek ki

Ceauşescu iránti gyűlöletükben. Megértem Adrian Niculescu történészt, aki megpróbálja elérni, hogy parlamenti határozatban tegyék büntethetővé a kommunizmustól bennünket megmentő esemény „rágalmazását”. Mert ilyen alapon a negyvennyolcasokkal sem lenne jogunk dicsekedni (hiszen az 1848-as forradalmak szintén külföldről érkeztek), a függetlenségi háborúval sem (mely az orosz–török konfliktus kontextusában volt sikeres), sem a fejedelemségek egyesülésével (melyről orosz megszállás alatt született döntés) és így tovább. Azt mondhatnánk, hogy bizonyos fejünk felett zajló külföldi „számítások” jelentéktelen (vagy múlékony) tétje vagyunk. Ilyen a hazafias gondolkodás? Megfelelő egy életerős nemzetnek az örök áldozat szerep? Miért szeretünk siránkozni, mint akiket állandóan baleknak néznek és szétcincálnak az árulók jelentős méretű hordái? Másrészt nyilvánvaló, hogy főleg a globalizáció korában, de valójában a történelem minden időszakában a dolgok nem történnek a világ többi részétől elszigetelten. Egyetlen ország sem egy átláthatatlan, a körülötte zajló történésektől védett sziget. Ezt állítani, sőt, még rosszabb, ilyesmit akarni nem más dölyfös ostobaságnál. Még akkor is, ha az ősi pánik pillanataiban ez akár néhány akadémikus aláírásával is felcicomázhatja magát… De erről majd máskor.

Ám az „ostobaság antropológiája” itt nem állhat meg. Ez egy életre szóló projekt (mely alapjában véve nem zárja ki a saját ostobasággal való őszinte szembenézést sem). Ugyanakkor nem szeretném, ha nem maradna elég „anyagom” a honi politika közvetlen szomszédságában.

4. Már befejeztem a cikkemet, amikor megakadt a szemem a Realitatea TV egyik Octavian Hoandră úr által „moderált” beszélgetésén. A Román Akadémia egyes tagjainak hazafias felhívásáról volt szó, akik az ország küszöbön álló feldarabolása miatt pánikoltak. Hoandră úr zsigeri kirohanásai már ismerősek számomra. Nem tudok rá haragudni, mert nem haragudhatsz egy pityergős és nagyrészt ártatlan élőlényre. Azt hiszem, alapjában véve rendes és jó szándékú. De ez nem elég. Felhívnám a figyelmét arra, hogy a hazafiság nem elégséges erény. Ahhoz, hogy élő, tiszteletre méltó, hatékony legyen, a hazafiságot más erényekkel is ki kell egészíteni: intelligenciával, kreativitással, jó ízléssel, jóérzéssel, szorgalommal, becsületességgel. Ezek nélkül a hazafiság kültelki szentimentalizmussá, a személyes identitás és hozzáértés hiányának mentsvárává válik. Bernard Shaw meghatározásának illusztrációjává:

„A hazafiság az a meggyőződés, hogy hazád azért áll más országok felett, mert te oda születtél.”

Amikor semmire sem vagy jó, sem a szakmádban, sem a közösség életében, amikor középszerű vagy a munkádban, amikor nem tudsz felmutatni semmilyen emlékezetes tettet, akkor nem marad számodra más, mint – suttyomban – rátapadni a haza identitására. Nulla, vagy csaknem nulla vagy, de Nagy Istvánnal (Ştefan cel Mare) állsz rokonságban, te győztél a rovinei csatában és a magyarokat is lebirkóztad. Egyszerű. Jól érzed magad a bőrödben, még másokat is kioktatsz és magasra tartod a helyi gőg zászlóját. Hoandră úr, még mielőtt a románizmus szócsövévé, a sorsüldözött nép egyfajta Tudor Vladimirescujává válna, tartson egy gondolkodási szünetet: készítsen mérleget azokról a remek dolgokról, melyeket örökül hagy a románokra, mérje fel az eddigi teljesítményét. Egyértelmű, hogy ön büszke Romániára. De próbálja meg kideríteni, hogy Romániának is van-e elég oka büszkélkedni – a szavakon túlmenően – az ön erőfeszítéseire és találékonyságára. Ne legyen előzékeny magával. Lásson munkához. Szerényen, lendületesen, az „ellenségek” állandó hibáztatása nélkül. Nem az a kérdés, hogy mit gondol ön saját magáról. A kérdés az, hogy mit gondolnak (és tudnak) a honfitársai önről, mivel kötelezte le őket, a szép szavakon kívül? És többé ne siessen azt mondani Alex. Ştefănescu úrnak (amúgy szimpatikus fiú), miután kijelenti, hogy a németeknek nincs Eminescuhoz mérhető költőjük, hogy „Szeretem önt!” Mert éppen egy ostobaságot mondott! Mindent egybevetve: ne legyen már ennyire mézes-mázas! Mert egyfajta erdélyi Cati Andronescu (Ecaterina Andronescu, volt PSD-s oktatási miniszter – a szerk.) válik magából! És néha figyeljen oda az olyan intelligens emberekre is, mint Ion Bogdan Lefter, még akkor is, ha nem erdélyiek…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.