A víz marad

„Bözödújfalut azért árasztották el a már-már összeroskadó rendszer utolsó pillanataiban, hogy az így kialakított gyűjtőtó éppen az áradásoktól védje meg a környéket. Vajdahunyad mellett hat falut azért árasztottak el, hogy a hajdani szocialista nagyipar vaskohászatának legyen elég víze és lám, nem a víz szaladt és a kő maradt, hanem a vas szaladt és a víz maradt, mementóként ott is körülvéve egy templomot. A Kolozsvárhoz közeli Bélesi tó völgyzáró gátja mögött felgyülemlő víztömeg mindörökre eltüntette azt a falut, amelyről éppen a nevét kapta. A vaskapui vízi erőmű mindörökre leszámolt Ada-Kaleh-val, a meseszigettel, amely már csak azoknak az emlékezetében él, akik valaha arra jártak, ugyanakkor dunamenti települések, kolostorok és templomok egész sorát tüntette el. A Békási-gyűjtőtó és a hozzá csatolt vízierőművek miatt húsz falu egykori földrajzi helyét törölték el Románia térképéről, és még hosszasan folytathatnám a sort a főváros felé meghosszabbított Duna-csatorna miatti rombolásig, a különböző ülepítő tavak és zagytározók kialakításáig, netán a nagyobb folyók kiegyenesítéséig, amelyek szintén nem ismertek sem isteni sem emberi házakat, hanem csak körzőt és vonalzót.

Talán egykor majd megírja valaki – vagy lehet, hogy már meg is írták, csak én nem tudok róla – a víz által eltüntetett minden bizonnyal száznál is több romániai település (templomok, középületek, műemléképületek, házak), a megannyi családi otthon sorsát, hogy bárki, aki arra jár, aki most a tavak és a környező táj nagyszerűségét csodálja, aki dicséri az ott felsorakozó panziók kényelmét, legalább néhány gondolat erejéig hadd emlékezzen: mindaz, amit lát, nem a természetnek, hanem annak az embernek a műve, aki önmaga pusztításával építkezett. Azé az emberé, aki akkor meg volt győződve, hogy bármi feláldozható a fejlődésért, sőt a szó a képzelt jövő összefüggésében nem is födi a valóságot, hiszen a fejlődésnek csak céljai és eszközei lehetnek és nem áldozatai.

Pedig víz marad. Akárcsak a fejlődés kételyei és nem csupán filozófikus értelemben. Minap, egy eldugott kis székelyföldi faluban azt mondja nekem a tanító, örül, hogy gidres-gödrös és majdhogynem járhatatlan az ide vezető út. Legalább az emberek megdolgozzák a kertjeiket, állatot tartanak és nem a közeli áruházban vásárolnak be.

De ha elmennek a más élet után vágyó fiatalok és az idő elárasztja, szétbontja a már amúgyis omladozó házakat, akkor hogyan tovább? Vajon lesz, aki leaszfaltozza a visszautat? Aki felépítsen legalább egy kopjafafalut?"