Nagyság, hit és alázat

„Ha felidézzük a magyar történelem főbb eseményeit, azt állapítjuk meg, hogy a magyar népre nem igazán jellemző az összefogás. A hét vezér Etelközben belátta, hogy csak akkor tudja elfoglalni az „új hazát”, ha egy zászló alá áll. Ez megtörtént, sikeres lett a honfoglalás. Az egység nem tartott sokáig, de ennek is meglettek a következményei.

Évszázadokon harcolt magyar a magyar ellen, ölték, pusztították egymást, fogyott a nemzet, zsugorodott az ország. Ma már csak álom a tizenötmillió magyar. De még mindig nem ébredünk. Az új remény, az Európai Unió is ködösödik, sokan egy modern szovjet elnyomásnak nevezik. De ettől sem ébredünk. Az Európai Parlamentben is feszül az íj a magyarok ellen, de már azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a megfeszített íjak között magyar is támadja a magyart.

Trianon óta olvadó jégen, zajló hullámok között, lábujjhegyen lépkedve próbálunk partra menekülni, mielőtt elsodor az örvény. Nem egymás kezét fogva, nem egymásba kapaszkodva, hanem mint a mesékben a három szegénylegény, külön utakon. Pedig jó tanácsként is elfogadhatnánk a történelem üzenetét. István király szellemét követve elkerülhetőek lettek volna az Árpád-házi királyok viszálykodásai, a nagy hatalmi harcok, a néppusztító széthúzások. De mi még mindig nem ébredünk. Pedig fel kell tennünk önmagunk számára a kérdést újra: mi a záloga a magyarság megmaradásának, a széthúzás vagy az összefogás?"