Kilógó lónyelv

„Alapos adatok  híján  (bár vannak mérések az átszavazásról, a másodlagos pártpreferenciákról, a bizonytalanok ingamozgásáról stb.) mindössze részmagyarázatok kínálják magukat: a szélsőségesek egy hányada biológiailag tűnt el, másik részük elhagyta a várost-országot, tegyük fel, hogy akadt, aki rájött, hogy manipulálják és mérsékelt nacionalistává vedlett , vannak a közélettől teljesen elfordulók, megcsömörlöttek.

De mindezeket együttvéve sem lehet „kimosdatni” a tábor nagy részét. Ők az átvándorolók, zömük vélhetően a PSD, a Dan Diaconescu-féle alakulat és Gigi Becali zászlaja alá vonult (hogy a magát nemzetinek mondó liberális párt soraiban is felbukkannak, ne lepjen meg, hiszen mégiscsak ott az a nemzeti jelző, csaliként-ürügyként). Ám miután e két utóbbi személyiség már nem tényező a román belpolitikában, elgondolkodtató, mihez kezd ez a tömeg az opciójával, ha ránk köszönt a jövő esztendő, a maga két választási hullámával.

Mert kétségtelenül itt vannak közöttünk, mondjuk Kolozsváron (de bárhol az országban, hiszen vadimisták is voltak egykoron jó adaggal, vezérük egyszer még az államfői verseny döntőjébe is beverekedte magát), a városháza apparátusától a sajtón át az utca egyszerű emberéig. Ott lakoznak Marosvásárhelyen, abban a párhuzamos világban, amely őket is gettósodásra ítéli, nem csak a magyar közösséget (negyedszázada feloldatlan  frusztrációikkal, kibeszéletlen és tovagördített feszültségeikkel), naponta köszönünk egymásnak, mint – meredek hasonlat, de megéri – egykori szekusok és hajdani megfigyeltek.

Mert lehet dokumentumfilmet, kétnyelvű drámát, esszékötetet, flashmobot beiktatni a kezelésbe, újabban többség-kisebbségi paktumtervezetet is akár, de marad a fekete március árnyéka: retinámon eleven még a felhergelt és leitatott, hodáki parasztember hőzöngése, akinek háttal áll a rendőr és farkasszemet néz a döbbent és felháborodott magyar férfival, aki a belváros padjait szaggatja fel elkeseredésében – hogy életét mentse.

Hol egykoron azon a márciusi éjszakán megpihentek az immár győztes (?!) magyarok, miközben meleg kenyeret osztogattak szét közöttük, tehát a marosvásárhelyi kultúrpalota halljában és nagytermében mostanában a Szövetség képviselői tanácskoznak. Terveznek (nagyritkán vitatkoznak), és döntenek arról, hogy mit lehetne másként, jobban tenni a kisebbség ügyében. Csakhogy átugrottunk – vagy zárójelbe tettünk – egy szakaszt, amelynek lezáratlan volta bumerángos pályára állíthat folyamatokat és állapotokat.

Bármennyire is divat lenne Klaus Johannis regnálásának mellékvizein a kisebbségkultusz, ez is (az első jelek szerint) differenciált odafigyelést hoz, álságos, felszínes, konjunkturális magatartásformákat."