Megélt multikulti

„Sokfelé éltem és jártam Erdélyben. Ha keresnem kellene egy szimbolikus képet, amely Románia hozadékát egy jelenségben sűríti számomra, akkor az a következő lenne: vasárnaponként a tömbházak közötti játszótérre felhúzott ortodox templomból hangszórókon kierősítve harsog románul az Ige. Természetesen nem az ortodox vallás ellen beszélek. Hanem az államegyházzá előléptetett ortodox egyház agresszív térhódításáról, amit mi »hagymakupolás honfoglalásként« nevesítünk.

Sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve. (Egyébként a pedigrés »európai« gyakorlat kapcsán tessenek elmenni Flandriába, mondjuk, ötven-száz kilométerre Brüsszeltől, és kérdezzék meg a flamandokat a vallonokról, a többnyelvűségről, hasonlókról. Egy liberális toleranciabajnok ott kapna agyvérzést, amilyen szűkszavú válaszokat adtak nekünk. Elég morcosan.)

Mi Európának ezen a felén már régóta tudjuk, hogy milyen az, amikor megváltoznak az etnikai arányok. Amikor tömegével érkeznek olyan más nyelvű és más kultúrájú emberek, akik számára az épített örökségünk semmit sem jelent, városnapokon, fesztiválokon lazán a templomaink tövében könnyítenek magukon.

És ha emiatt panaszt akarnál tenni, akkor olyan hivatalnoknak kellene elmagyaráznod a sérelmet, akinek például még a telekkönyv és a birtoklevél sem jelent semmit. Támadásként értékeli, ha védenéd, ami – immár – közös érték, mert szerinte az nem közös, hanem az övék. Nem az államé, nem a városé, nem közvagyon, hanem az övék. Győztesként áll szóba a legyőzöttel.”