„Lankadt a lelkesedés, elszállt az eufória, az érdekvédelmi szervezet pedig szép lassan átalakult vérprofi párttá. Hogy ez-e az oka annak, hogy egyre többen távolodtak el a politikától, nehéz lenne megmondani. Tény viszont, hogy a kilencvenes évek elején tapasztalt lelkesedés egyre apadt, egyre nagyobb tömegek maradtak távol az urnáktól, bármilyen megmérettetésről is legyen szó.

A belső konfliktusok is mélyültek ugyanakkor az RMDSZ-ben. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen volt egy új alakulat megalapítása. Előbb egy civil szervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács jött létre, majd megalakult a Magyar Polgári Párt. Aztán amikor az sem működött úgy, ahogy sokan szerették volna, megalakult az EMNT által támogatott Erdélyi Magyar Néppárt. A versenyhelyzet viszont nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, az emberek ugyanúgy nem kívántak élni szavazati jogukkal.

Ebből a helyzetből kellene felrázni a tömegeket. Receptünk ugyan nincs rá, de egy biztos, acsarkodással nem fog menni. A verseny egészséges, de amikor közös a cél, össze kell fogni. Nem lehet párhuzamos autonómiatervezeteket lobogtatni, a közös munka elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek. Mert Bukarestnek addig jó, amíg mi sem tudjuk, mit akarunk.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács stratégiai partnersége jó kezdés, ezt kellene továbbfejleszteni. Megoldás lehet például az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívása, amelynek keretében össze lehetne vetni a különböző tervezeteket, s meg lehetne alakítani egy munkacsoportot, amelynek feladata lenne egy mindenki által felvállalt törvényjavaslat mielőbbi kidolgozása. A neheze ugyanis csak ezután kezdődik.”