A kiskapujelenség

„De nem, ezt sem. Pedig sok mostani bajunk vezethető viszsza rá, de ha képtelenség kiverni a fejekből… Akik felnőttként éltünk kilencven előtt, tudjuk, mennyire bosszantó volt a nagy, hivalkodó hivatalok zárt főkapuja helyett ügyintézés végett nekikezdeni megkeresni valahol az épület mögötti mellékutcákban azt a bizonyos kiskaput, hisz ezeket a városi és megyei intézményeket a vatikáni főoltárnál sokkal nehezebben lehetett megközelíteni, az említett szentély ugyanis a főhajón át elérhető, emezeknek a főkapuja viszont kizárólag a »megszentelt« főelvtársak előtt nyíltak, nyílhattak meg. (...)

Az én gyerekkoromban hosszú időn át óvoda volt, majd a különböző szolgáltatásokat egybeölelő megyei vállalat székhelye: akkor vágtak rést az oldalkerítésen, összetákoltak egy bódét, és kinevezték kiskapunak. 90 után a vámparancsnokság vette birtokba, járkáltak is vígan a főbejáraton alkalmazottak és ügyfelek, a levitézlett kapusfülkében csak a biztonsági őrök dohányoztak, majd ők sem. Az épület akkor árvult el, s árválkodott is egy ideig, amikor a fővámhatóság Kolozsvárra költözött.

Pár napja megpezsdült körülötte az élet, felkerült a fináncok cégére, kinyílt a lepukkant bódé, és lelakatolt lánccal zárták be a járdától a főbejárathoz vezető kaput. Micsoda szerencse, hogy nem telt hiába ez a negyedszázad: maradtak elvtársak, akik még emlékeznek a régi »szép« szokásokra!”