Az egyetlen román anyanyelvű magyartanár – Rómában

„Meglehetősen aggódtunk, hogy milyen jövő vár ránk a magyar szakon, de bár nem értettem semmit, nekem tetszett a nyelv.

Az egyetlen magyar szó, amit ismertem, az „ighe” volt. Anélkül, hogy valamit értettem volna, beleszerettem ebbe a nyelvbe, és eljártam a magyar évfolyamtársaimnak magyar nyelven tartott előadásokra. Irodalomórák, verstan… Hallgattam, s úgy tűnt, mintha mindent értenék, miközben semmit nem értettem. Ellenben vonzott. Apránként kezdtem tanulni, ahogy egy kezdő teszi. Szerencsém volt, hogy fantasztikus tanáraim voltak. Ez a csoport olyan volt, mint egy család. Minden évben ösztöndíjasként részt vettem a debreceni nyári egyetemen, nagyon jól működő módszereik vannak a magyar nyelv elsajátítására az idegenek számára.

Mitől volt olyan különleges?

Elsősorban különleges tankönyveik voltak minden életszituációra. Jól átgondoltak: se nem túl könnyűek, se nem túl sűrítettek. Fantasztikusan jók. A tanárok nagyon felkészültek voltak egy olyan iskolában, amely ötven éve tanít idegeneket erre a nyelvre. Nagyon sokat segített, hogy állandó kapcsolatban voltam a nyelvvel. És ez érvényes bármelyik nyelvre.

Számomra mindez reveláció volt, mivel úgy gondoltam a magyar nyelvre, mint egy puzzle-re. És valóban az, mivel agglutináló nyelv, s ahhoz, hogy mondatot alkothass, a szavakat toldalékolni kell. Nem olyan, mint a román nyelv, ahol viszonyszavak vannak. Ahhoz, hogy azt mondd, »anyámnak«, toldalékolsz (románul pentru mama mea – szerk. megj.). A török ilyen nyelv.  Puzzle-ként működik. Olyan. mint megoldani egy egyenletet. Soha nem tudtam megoldani egy egyenletet, de ez vonzott.”