A svéd rendszámtábla-botrány első látásra reklámkampányra hasonlít. Nincsenek bizonyítékaink arra, hogy egy kitervelt akcióról lenne szó, de a botrány szakaszai megfelelnek egy provokációra összpontosító stratégiának. Egy botrányos, sokkoló, a szemérmet sértő vagy tabut döntögető kép vagy szöveg igyekszik megragadni a kedélyeket, felkészíteni a befogadókat egy bizonyosfajta üzenet fogadására. A szemtelenség velejárója az ilyenfajta kommunikációs típusnak. Jelenleg

a „diaszpóra” PSD-ellenes tüntetését készítik elő, a nyár kellős közepén, a szabadságolások idején és valószínűleg egy offenzívabb reklámot éreztek szükségesnek.

Az is igaz, hogy a „svéd” rendszámtábla ügye túllépett egy kommunikációs kampány dimenzióján, sokkal inkább egy politikai gerillaakció sémájára emlékeztet. Ma már híressé vált a palesztin tinédzser, Ahed Tamimi esete, aki sértő szavakat kiabálva ütlegelte az izraeli katonákat, miközben az anyja cinkos módon filmezte és „élőben” közvetítette az egészet. Mindkettőjüket börtönbüntetésre ítélték.

De szélsőséges esetben a politikai akció és a provokáció egy és ugyanazon dologgá válik, ahogy az a Femen-csoportok esetében történik, hiszen az ő esetükben már nem világos, hogy a provokáció egy üzenetet készít elő vagy maga a provokáció az üzenet. De mindenesetre a stratégia jól működik és három szakaszból áll. Előbb a Femen-militánsak meztelen mellel tüntetnek, feliratokat felmutatva, egy bizonyos üzenetet kiabálva vagy akár erőszakos cselekményekhez is folyamodva, de azzal a pontos céllal, hogy a rendőrség letartóztassa őket, ami minden esetben meg is történik és őket – természetesen – a közerkölcsök megsértésével vádolják.

A letartóztatással együtt, mely – a fotografikus kimetszéssel a kontextusból kikerülve – minden egyes esetben a legkedvezőtlenebb benyomást szokta kelteni, bekövetkezik a második szakasz, az áldozattá válás. A provokatőrök a sajtó bizonyos reflexeire alapoznak, mely hajlamos spontán módon pozitív hőst faragni a földre esett áldozatból. Az ádáz versenyhelyzetben működő sajtó – a dolgok végiggondolása nélkül –

az áldozatok sztereotip figuráinak az oldalára áll, ugyanakkor implicit módon elítéli az elnyomás sztereotip szereplőit.

Így lett a szőke hajú, nyugati tinédzserre hasonlító hajadonfőtt Ahed Taminiből hős az európai sajtóban, az általa elkövetett tényhamisítás dacára. A nyugati sajtóban megjelent, farmerbe öltözött és egyenruhát viselő „brutális” emberekkel szembeszálló lázadó szőke lány képével illusztrált cikkek még akkor is magukért „beszéltek”, ha nem legitimálták explicit módon a cselekedeteit.

Végül a harmadik szakasz az „elnyomás” elítélése és a politikai ellenségek széles körű delegitimálása. Ebben a szakaszban már nincs is szükség cinkos szereplőkre, hiszen egy csomó jóhiszemű ember érzi majd szükségesnek elítélni a hatalom igazságtalanságát és erőszakosságát. Beindul az etikai fertőzés láncreakciója.

A provokáció–áldozattá válás–elnyomók elítélése séma a svéd rendszámtábla epizódjában is teljes egészében megjelent. Egy Svédországba emigrált román állampolgár egy személyre szabott, provokatív szöveget tartalmazó rendszámtáblájú gépkocsival tér vissza az országba. A rendőrség némi habozás után reagál, „áldozattá” változtatva a provokatőrt, a következő szakaszban pedig a sajtó az áldozat védelmére siet, elítélve az „elnyomó” rezsimet. Végül a svéd hatóságok vetettek véget a játéknak, maguk érvénytelenítették a szemtelen táblákat, de addig a pillanatig tökéletesen működött az illúzió, hogy valamiféle igazságtalanság történt.

Egyáltalán nem biztos, hogy egy gondosan kitervelt stratégiáról van szó, annak ellenére, hogy bizonyos aspektusok elgondolkodtatók.

Például az, hogy a sértő üzenet a diaszpóra egyik tagjának gépkocsiján szerepelt, de ugyanakkor egy Romániában gazdasággal rendelkező francia tulajdonosnak is tulajdonították, aki ugyanezt az üzenetet írta a mezőre a traktorjával. A „francia” gesztusára senki sem reagált megtorlással, de ha ez megtörtént volna, akkor kétfajta emblematikus „áldozat” jelent volna meg: az emigrált román és a nyugati külföldi. Ez az a két kategória, melyet szimbolikus módon a szociáldemokrata kormányzat ellen szoktak mozgósítani, annak ellenére, hogy a „diaszpóra” nem más, mint egy politikai fikció, a külföldi pedig szinte „láthatatlan”, ha nem számítjuk a nagy kereskedelmi cégeket.

A román diaszpóra egyértelműen egy számottevő társadalmi tény, de politikai szempontból jócskán túlbecsült a szerepe.

A 2014-es elnökválasztáson, amikor a legnagyobb volt a határon túli románok részvétele, alig szavazott valamivel több mint 10 százalékuk (378.811 a második körben, a Moldova Köztársaságban élőket is beleértve). Ha a diaszpóra akkora politikai érdeklődést tanúsítana, amekkora reklámot csapnak körülötte, akkor viszonylag könnyen megtehetné, hogy hazajön a választás napjára, ahogy azt az összes jelentős emigráns réteggel rendelkező többi európai nemzet képviselői teszik.

De bizonyos szóhasználati visszaéléseken túl (a „diaszpóra” ezt vagy azt teszi, mintha egy egységes egész lenne) toxikus dolog sztereotipizált és a belpolitikai játékban eszközként felhasznált politikai szereplőkké változtatni az emigrált románt és a külföldit („franciát”). Előre megfontolt dolog volt-e vagy sem, a svéd rendszámtábla története a román politika egyik sötét arcát hozta a felszínre.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.