Molesztáltak
Szerző: Hans Hedrich
2017. október 16. hétfő, 17:04
A nemzetközi jog irányváltása az 1919–1920-as időszakban az egyes államok által másokkal szemben elkövetett nemi erőszak nyomán született meg.

A nemzetközi közjog 1918 utáni alakulása ellentmond a közép- és kelet-európai új államhatárok első világháború utáni átrajzolására vonatkozó etnocentrikus narratíváknak, megerősítve a párizsi békeszerződésekre vonatkozó politológiai jellegű következtetéseket, melyek szerint ezeket alapvetően geopolitikai, gazdasági és katonai érdekek motiválták – és szinte egyáltalán nem „nemzeti törekvések”, humanista eszmék vagy altruista projektek.

Az 1918–1920-as momentum – a nemzetközi politikához hasonlóan – a nemzetközi jogban is fordulatot jelent:

az akkori szerződések jogi fogalmakkal rögzítették az új európai és globális tényhelyzeteket és hatalmi konstellációkat. A közvetlenül 1918 utáni nemzetközi jog alakulását az 1918 előtt érvényes nemzetközi joggal összehasonlítva dióhéjban megkapjuk azoknak a tényhelyzeteknek és az európai és globális színpad nagy szereplői közötti erőviszonyoknak a történelmi összképét, melyek az 1914 és 1918 közötti „Nagy Háború” kirobbanásához és a példátlan méretű összecsapás után kialakult új nemzetközi rendszer létrejöttéhez vezettek. Az elemzés kulcsszavai: európai hatalmi egyensúly, Németország felemelkedése, iparosodás, imperializmus, pentarchia, kompenzálási mechanizmusok, a régi kontinentális konszenzus felrúgása.

Az alábbiak NEM saját kitalációk, vagy a történelmi tények szubjektív értelmezései, hanem az Einfuehrung in das Voelkerrecht című nemzetközi jogi kézikönyv egyes fejezeteinek minél szöveghűbb ismertetései (Bevezetés a nemzetközi jogba, Tuebingen 2014, X. kiadás, 665 oldal, szerzője Stephan Hobe). (Részlet a szöveg 40-50. oldalairól: Stephan Hobe – Voelkerrecht). A német nyelvterületen ez a terjedelmes összeállítás a referenciamunkák egyike és többek között a jogi vagy olyan más kapcsolódó/kiegészítő tanulmányok hallgatóinak szánják, mint például a politológia. A dolgozat értékét, az anyag pozitivista bemutatásán túlmenően, a nemzetközi jog fejlődésének filozófiai és történelmi szintézisei adják. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi jog – különben eurocentrikus kreáció – szakértői között a terület két fordulópontját illetően konszenzus van: 1. az 1648-as vesztfáliai béke, mely a szuverén államot és ennek más szuverén államokkal meglévő kapcsolatait állította a középpontba és 2. az 1919–1920-as párizsi békeszerződések és a Nemzetek Szövetségének létrehozása, a szuverén államok harcias túlkapásaira válaszul.

A szerző, Stephan Hobe szerint (40-41. o.), a „klasszikus” nemzetközi jog időszakában, 1648 és 1918 között Európában

a semmilyen felsőbb instanciának sem alávetett szuverén állam lett a főszereplő

a kontinentális, majd globális politikai színpadon, felruházva a korlátlan háborúzási (ius ad bellum) és bármilyen eszközzel történő legitim területszerzés jogával. Következésképpen egyetlen uralkodót sem vontak felelősségre bármilyen (hódító) háború nyomán, még akkor sem, ha az kudarcot vallott. Megemlítendő, hogy e rendszer működését még az 1789-es francia forradalom sem befolyásolta különösebben: a köztársasági/alkotmányos államokat ugyanúgy a tárgyalóasztalhoz engedték, mint a monarchikus/dinasztikus típusúakat. Ugyanakkor a meghódított területek népességeivel szemben NEM alkalmaztak célzott diszkriminációt – a genocídium, a lakosság elűzése, vagy a magántulajdon elkobzása elképzelhetetlen volt abban az időszakban (éles ellentétben a XX. századi gyakorlattal). Paradox, vagy sem, a béke és a háború, illetve a harcoló államok racionalista és értékítéletek nélküli kezelése hozzájárult a nemzetközi jog (ius in bello – a háború joga) kezdetleges „humanizálásához”, a polgári lakosság fegyveres konfliktusok alatti megóvása érdekében.

Bár a klasszikus nemzetközi jog

soha NEM tűzte ki maga elé a (hódító) háború, mint a szuverén állam végső politikai rációjának megtiltását,

a Nagy-Britanniából, Franciaországból, Poroszországból/Németországból, Ausztriából, Oroszországból álló „pentarchia” „európai összefogásának”, főleg az 1815-ös bécsi kongresszus után 100 évig sikerült jelentősebb egymás közötti konfliktusok nélkül megőriznie a békét Európában (a XIX. sz. második feléig). Stephan Hobe-nak két magyarázata van erre a látszólagos csodára (43-44. o.): 1. A nagyhatalmi érdekek kompatibilitása/párhuzamossága az 1815-ben létrehozott rendszer fenntartása céljából és 2. Az általuk alkalmazott erőegyensúly/balance of power, melynek alapján az egyik állam hatalmi nyereségét a többi államnak nyújtott előnyökkel kellett kiegyensúlyozni, hogy a nagy játékosok egyike se erősödjön a többiek rovására. Mindaddig, míg Afrika, Ázsia, Szibéria és a hanyatló Oszmán Birodalom kiterjedt földrajzi területeket biztosítottak a kompenzálási mechanizmusnak, a hatalmak nem kerültek konfliktusba egymással – hanem – banális és cinikus módon – a világ más térségein lévő népek és régiók rovására elégítették ki birodalmi érdekeiket.

A legtöbb terület nagyhatalmak közötti felosztásával

az (erőteljes ipari, katonai és társadalmi lendületben lévő) gyarmatosító államok expanziós érdekei – elkerülhetetlenül – konfliktusba kerültek,

a német térség 1871 utáni, porosz jogar alatti egyesülését követően pedig, amire csak Franciaország Lotaringia és Elzász Második Birodalomhoz csatolása miatti meggyengülésével és az azt követő német politikai és gyarmatosító törekvésekkel kerülhetett sor, eltűnt a béke két tartópillére (az érdekek párhuzamossága és a hatalmi egyensúly). A szuverén államok a XIX. század végén megpróbálták a „klasszikus” nemzetközi jog és a XVIII. századi diplomácia eszközeivel kezelni a társadalmaikon belüli és nemzetközi szintű dinamikus fejlődéseket, a korszak (vak?) haladópárti optimizmusára támaszkodva és ugyanakkor azt remélve, hogy a gazdasági cserék egyre intenzívebb nemzetközivé válása/globalizálódása a nemzetközi jog alapvető irányváltása nélkül is szavatolni fogja a világbékét.

Ennek megfelelően egy működésképtelenségbe hajlóan törékeny nemzetközi jogi rendszer körülményei között Európa domináns szuverén államai 1914 egymásnak ugrottak, kisebb szuverén államokat is bevonva a „Nagy Háborúba”, így

nemcsak több tízmillió ember esett áldozatául a háborúnak, hanem a „klasszikus” nemzetközi jog számos elve és gyakorlata is:

1. A hatalmi egyensúly és az érdekek kompenzálása (1918 után) a győztesek hegemóniájává és a kimondottan a legyőzöttek rovására végrehajtott leplezetlen rablássá változott. 2. A nagyhatalmi érdekek párhuzamossága kibékíthetetlen konfliktusukká változott. 3. Az állami (dinasztikus/köztársasági) rendszerek összeférhetősége a rezsimek kibékíthetetlen harcává alakult át. 4. Az államok viszonylagos egyetértése gyűlöletté és a „másik” propagandaipar általi elembertelenítésévé változott. 5. A háború erkölcsi semlegessége a legyőzöttekkel szembeni vádakká és ítéletekké alakult át. 6. A békefeltételekről szóló tárgyalásokban a győztesek és a legyőzöttek közötti elemi tiszteletet megalázó feltételek egyoldalú, a „bűnösnek” tartott legyőzöttek tárgyalásokról történő kizárásával való kikényszerítése váltotta fel. 7. Bizonyos nemzetközi jogi (önrendelkezési jog, Nemzetek Szövetsége) szelektív és diszkriminatív alkalmazása, melyeket alapvetően a legyőzöttek államok elleni fegyverként használtak, megsemmisítésük céljából. 8. Erőszakkal való fenyegetés és megtévesztő gyakorlatok alkalmazása, hogy rábírják a legyőzötteket a fentebb említett feltételekkel kidolgozott békeszerződésekre. 9. A határok átrajzolása után, például Romániában, az összes polgárra kiterjedő jogegyenlőség bevezetése helyett a magyarokat és a németeket marginalizálták és fokozatosan kiszorították a közigazgatásból, amit a közösségi tulajdonok kisajátítása és az általuk lakott városok és régiók többségi etnikumhoz tartozó személyekkel történő betelepítése követett.

Hogyan is történt – nagyon röviden – a legyőzött Németország, Ausztria, Magyarország és egyes győztes államok közötti határok átrajzolása?

1. A vegyes – német- és franciaajkú – lakosságú Elzász és Lotaringia Franciaországhoz került, népszavazás kiírása nélkül. 2. A nehézipar számára rendkívül fontos, kizárólag németek által lakott Rajna-vidék és Saar-vidék több évre Franciaország megszállása alá került. 3. Felső-Szilézia (fontos bánya- és iparvidék), valamint Nyugat-Poroszország jelentős részei a kiterjedt többetnikumú régiókból újonnan létrehozott lengyel államhoz kerültek, bonyolult és konfliktusgeneráló rendszert hozva létre, német exklávékkal és lengyel összekötő folyosókkal Danzig/Gdansk térségében. 4. A Csehszlovák államban Bohémiát gazdasági életképességi okok miatt, népszavazás kiírása nélkül, a zömmel osztrákok (szudéták) által lakott Szudétavidékkel egészítették ki. 5. Gazdasági és katonai okokból a Dunát jelölték ki – népszavazás kiírása nélkül – természetes határnak Csehszlovákia és Magyarország között, holott a Dunától északra lévő területet kompakt módon magyarok lakták/lakják. 6. Magyarország déli részét a vasúti infrastruktúrával és a többségében magyar lakossággal együtt a Szerbek, Horvátok és Szlovénok Királyságának – a jövőbeni Jugoszláviának – adták, népszavazás kiírása nélkül. 7. Magyarország keleti részét és a Bánságot a vasúti és közúti infrastruktúra miatt Romániának adták annak ellenére, hogy többségében nem-román városi népesség élt a Nagybánya–Szatmárnémeti–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad–Temesvár vonalon. 8. A természeti forrásokban és iparban gazdag, többségében román

Erdélyt Romániának adták annak ellenére, hogy jelentős városi és falusi területeken nem-román etnikumú lakosság volt többségben,

ugyanakkor a teljes lakosság többségének nem-ortodox felekezete csökkentette volna egy Romániához csatlakozásról kiírt népszavazás sikerességének esélyét. 9. Bukovinát Romániának adták annak ellenére, hogy a lakosság többsége nem volt román etnikumú, különösen az északi területen. 10. Dél-Dobrudzsát Romániának adták a többségében nem-román etnikumú lakossága dacára. Ezeknek az elsősorban Franciaország által kikényszerített határmódosítások Németország, Ausztria és Magyarország gazdasági összeomlásához vezettek – az összes, gyakorlatilag elkerülhetetlen társadalmi és politikai következménnyel, melyek a következő évtizedekben jelentkeztek (a szélsőséges nacionalizmus, az irredentizmus, a tekintélyelvűség és militarizmus megerősödése).

Tanulságok: Az új államhatárok 1918 és 1920 közötti átrajzolásakor a nemzetközi jog alkalmazásában/nem alkalmazásában jelentkezett számos, nyilvánvaló ellentmondás, mely tettek rögzítésre kerültek az akkor aláírt szerződésekben és a nemzetközi jog történelmének integráns részévé váltak, alátámasztják a politológusok/történészek következtetéseit a hadviselő hatalmak háború alatti és lezárása utáni céljaira, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a célok elérésének tárgyalóasztalnál történt „folytatására” vonatkozóan:

az ellenség minél „tartósabb” legyőzése és jelentős geopolitikai, gazdasági, katonai, pénzügyi, etnodemográfiai előny megszerzése a legyőzött rovására.

Ez az értelmezés segít nekünk „dekódolni” az egy évszázaddal ezelőtt Németországgal, Ausztriával és Magyarországgal szemben hozott rendkívül kemény döntéseket, annak ellenére, hogy ezek az országok nem viselkedtek másképpen, mint háborús ellenfeleik és nem követtek el súlyosabb tetteket azoknál – annyi volt csak a különbség, hogy elvesztették a fegyveres összecsapást. Amit be is kellett bizonyítani.

Az 1919–1920-as békeszerződésekkel együtt, egyfajta preambulumként, a Nemzetek Szövetségének Paktumát, az ENSZ elődjének tekinthető nemzetközi szervezet alapító okiratát is aláírták, mely nagylelkű rendelkezéseket tartalmazott az etikus viselkedésről és igazságosságról a nemzetközi kapcsolatokban, a leszerelésről, az agressziós háború büntetéséről és más hasonlókról – melyek fontos rendelkezések és 1945 után a nemzetközi jog részévé váltak (különösen az agressziós háború büntetése) –, de mely rendelkezéseket már a szerződések aláírásától kezdve Németország, Ausztria és Magyarország elleni fegyverként dolgoztak ki és alkalmaztak (szelektív) módon. A Nemzetek Szövetségének létrehozását a modern nemzetközi jog „születési bizonyítványának” tekintik, melyben az előző évszázadok alatt „szentségesen szent” állami szuverenitás egyre inkább az intézményesített együttműködés és szolidaritás mechanizmusai, vagy a nem együttműködő államok büntetése váltják fel. Vitathatatlan a nemzetközi közjog ilyen jellegű irányváltásának hasznossága és szükségessége – de nem lehet eltekinteni attól, hogy ez a „gyermek” az 1919–1920-as időszakban egy egyes államok által másokkal szemben elkövetett – elnézést – nemi erőszak nyomán született meg (függetlenül attól, hogy ki volt az áldozat és a tettes).

Zárszó helyett

Tekintettel az 1918–1920-as katonai és geopolitikai összecsapások győztesei egy részének, például az AEÁ-nak, Nagy-Britanniának, Franciaországnak az utóbbi 20 évben végrehajtott egyoldalú, (szerintük) „humanitárius” és „jogos” katonai beavatkozásokra, felmerül a kérdés, hogy a más államok területére történt legutóbbi behatolások is ugyanazon elvek szerint történnek, mint amelyeket 100 évvel ezelőtt alkalmaztak az említett államok: humanista és altruista diskurzusokkal alátámasztott (önző) geopolitika, mellyel jelentős előnyöket akarnak szerezni mások rovására. Hasonlóképpen az ilyen típusú tartós beavatkozások által Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Szíriában okozott jelentős anyagi és emberi veszteségek a 100 évvel ezelőtti Európában zajlott Nagy Háború szörnyűségeire emlékeztetnek.

Utóirat

A cikk illusztrálására nem a 100 évvel ezelőtti Németországot, vagy Ausztria-Magyarországot ábrázoló térképet választottam, mert ezek viszonylag jól ismertek. Ugyanakkor nem a román–magyar témát akarom túlpörgetni, hanem azt a transznacionális kontextust kívánom bemutatni, melyben a kelet-európai államok közötti kapcsolatokat hátrányosan befolyásoló események történtek. Ezért most az Antant által az Oszmán Birodalom, illetve a mai Törökország felosztására a sevres-i szerződésben tett javaslat térképét ismertetem – ez azonban Mustafa Kemal Atatürk pasa zsigeri ellenállása miatt nem lépett hatályba. Képzeljünk el egy hasonló felosztást bármelyik másik állam esetében, akár 1918-ban, akár 2018-ban – mondjuk Franciaország, Nagy-Britannia, az AEÁ, Románia esetében… Vajon miként reagálnának az elitek és a lakosság?

 

Az 1918-ban (Kelet-)Európában lezajlott jelentős geopolitikai változásokról itt olvasható egy terjedelmesebb cikk (magyarul itt olvasható – a szerk.).

 

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/23552
Hétfő este eldőlt: Londonból Amszterdamba kerül át az Európai Gyógyszerügynökség székhelye. A költözés a Brexit miatt vált szükségessé.
A tanügyi szakszervezet arra figyelmeztet, hogy a romániai gyerekek több mint fele nem jár óvodába. Magas a szegénységben élők száma is.
Magyarul: vannak előnyei, ha valaki román, és a Székelyföldön lakik. Legalábbis első ránézésre. Mert azért kilóg a lóláb.
A milliárdos szerint ő homlokegyenest az ellenkezőjét képviseli migrációügyben, mint amivel a magyar kormány vádolja.
Ha jövőre kitör a román-magyar háború, a románok megint elmennek Budapestig. Aki ezt mondja: az Új Corneliu Vadim Tudor. Uszítós interjú. Csak erős idegzetű olvasóknak!
De tessék csak megnyugodni. Nem rock, nem manele, nem jégbalett. Opera!
Charles Manson 83 éves volt.
Milyen hatással lesz a centenárium a román-magyar viszonyra? Ez volt a fő témája egy Aradon megszervezett konferenciának is.
Az 1956-os forradalommal szimpatizáló lelkészt államellenes összeesküvés koholt vádjával ítélték halálra. A mai napig nem rehabilitálták, így tilos közterületen megemlékezni róla.
A hőmérséklet és a csapadék mennyisége sem fog jelentősen eltérni az előző évek átlagától.
Avagy esélyt jelent-e vagy veszélyt a centenárium a román-magyar kapcsolatokra. Transzilvanisták konferenciáztak Nagyváradon.
140 éve született Ady Endre, aki ha valamit megírt, az senkit se hagyott hidegen.
Betegsége miatt évekkel korábban visszavonult.
Jó, hogy néha valaki kimondja. Hogy ebben a párhuzamos államban például nem mindenért a magyarok a hibásak.