Miféle varázslatot űztek Omida anyó leszármazottai, hogy képesek voltak elhomályosítani a román politikusok és újságírók ilyen széles és válogatott csoportjának tudatát? És miként lehetne levenni róluk a rontást, hogy felfogják azt, amit a tüntetők nagy tömegei megértettek?

A politikusoktól, akiknek a pénzéhségével csak monumentális ostobaságuk vetekedhet, megtanultuk, hogyan képes a bukaresti machiavellizmus egy nulla népszerűségű elnököt rettenhetetlen oroszlánná és forrón imádott nemzetmentővé változtatni. Miközben a zenész hallás után húzza a füledbe a maneléket, szuronyostromot indítasz az ország ellen, megpróbálva a nyakába varrni egy maffiózóknak szolgáló büntetőtörvénykönyvet és arra kényszeríted az államfőt, hogy feláldozza magát, akár még a felfüggesztése árán is megvédve azt. Zsenális választási győztesek.

De a sajtó sem áll jobban. Szintén inkább hallás után ír. Az úgynevezett „mesterétől” hallotta egy mindennapi „nemzetbiztonság elleni merénylet” sui generis definícióját. Az egyik kolléga által a „román sajtó rákfenéjének” nevezett illető úgy döntött, hogy ez a mindennapi „merénylet” Klaus Iohannis „cotroceni-i jelenlétével” valósul meg. Nevezetesen arról az államférfiról van szó, aki a kormányon lévő nagy és a kiváró kis büntetőügyesek igényeire szabott rendeletek hatékony blokkolásával

éppen megmentette Romániát attól, hogy a „törvénytelenség diktatúrájává” váljon.

De ez a kifejezés sem tőlem származik. Hanem a Romániai Bírók Egyesületétől (AJR). Nota bene, romániai, nem szomáliai vagy észak-koreai. De nyugodjunk le. Dragnea és Tăriceanu urakkal a vezérlőpultnál és Grindeanuval a luxus szolga szerepben, de nem a nép, hanem a büntetőügyesek szolgálatában, ez a „nemzetbiztonság” elleni „mindennapi merénylet” azzal kecsegtet, hogy gyorsan véget ér, hogy az ország sietős és határozott léptekkel eljusson a Maximális Biztonsághoz. Valamint a korrupció szomáliai/észak-koreai paradigmájához. Hiszen ahogy attól az – amúgy – éles elméjű megfigyelők tartanak, a mindenben, „a meglévők dolgokban és (főleg) a napra holnap rámosolygókban” jelenlévő pártnak nincs más válasza a rendeletek blokkolását jelentő remekbe szabott elnöki lépésre, mint azok elfogadása, még ha „csak egyetlen percre” is.

Elég ha csak ennyit vannak hatályban, állítja Liviu Avram újságíró, mert a bíróságoknak kötelességük ahhoz a perchez igazodniuk és a vádlott számára kedvezőbb büntetőtörvénykönyvet alkalmazni. Minthogy… a sürgősségi kormányrendeletek… szinte teljesen dekriminalizálják a hivatallal való visszaélés bűncselekményét…, mindazok, akiket elítélték ezért a bűncselekményért, … vizsgálat alatt vagy perben állnak, megszabadulnak a perektől”.

De képes a főnöke rácsoktól való félelme által hajtott PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) kihasználni, akár csak 60 másodpercre, ahogy Liviu Avram írja, a nagy büntetőügyeseknek szánt sürgősségi rendeleteket? Melyek a törvénytelenség diktatúrájává változtatják az országot? A legkevésbé sem, ha a nép és az elnök elutasítják azokat, a román bírák pedig tisztességesen és méltóképpen viselkednek. Mert ebben az esetben mellőzik azokat.

De megtehetik, hogy ne ismerjenek el egyes kormány által kiadott rendeleteket?

Hogy ne tenhetnék, amikor egy hatalom maffiózóként viselkedik? Hogyan vehetné figyelembe egy normális ember az aljas rendelkezéseit? Hát akkor egy bíró? A második világháború, a katasztrófák véget nem érő menetén kívül, egy sor fontos jogi kérdést is tisztázott. A nürnbergi perek a büntető- és a nemzetközi jog gyors fejlődéséhez vezettek. E perek óta rögzítették, többek között, hogy egyetlen háborús (vagy emberiesség elleni) bűnös sem úszhatja meg a felelősségre vonást azzal, hogy bűneit polgári vagy katonai feljebbvalói esetleges utasításai mögé bújtatja. A törvénytelenségnek ugyanezen náci birodalma farvizén a német jogászok megértették, hogy egy bírót nem kötelezhetnek arra, hogy bármilyen törvényt, bármikor és bármilyen helyzetben figyelembe vegyenek. A törvénysértőeket és alkotmányelleneseket is, például.

Minden bizonnyal a Harmadik Birodalom által generált jogi katasztrófa hatására is, egy szakértő, Gustav Radbruch 1946-ban közzétette a jog modern filozófiája számára létfontosságú téziseit. Szerinte, pontosabban mondva a „Radbruch záradék” szerint, ahogy azt a jogászok nevezik, a bírók „pozitív joggal”, jelen esetben egy törvénnyel szembeni nem-alávetési joga akkor érvényes, ha egy szabályozás nemcsak, hogy távolról sem felel meg az erkölcsi normáknak, de nyilvánvalóan megsérti az igazságot vagy a polgárok törvények előtti egyenlőségének elvét.

Más szóval,

vannak olyan tényezők, melyek kiváltják egyes törvények, normák, szabályozások vagy rendeletek automatikus érvénytelenítését.

Ha ezek például magát az igazságszolgáltatást veszik semmibe. Ha „elviselhetetlenül igazságtalanok”. Vagy gyakorlatilag „a polgárok törvények előtti egyenlőtlenségét” mondják ki. Tehát ha egyértelműen az oligarchia javát szolgálják. És ebből fakadóan mélységesen és erőszakosan erkölcstelenek és igazságtalanok, mint például a GrinDragnea-kormány alkotmánysértő sürgősségi kormányrendeletei. Melyeket az elnök és a több tízezer román tüntető szövetsége blokkolt. Mely rendeletek, ráadásul, nemcsak a román jogállamiságot vágnák gallyra, banánköztársasággá változtatva az országot, hanem a méltóságát és hitelességét is szétforgácsolnák, tekintettel arra, hogy nyíltan megsért Románia által aláírt nemzetközi szerződéseket, megállapodásokat és egyezményeket.

De vajon miért megy egyeseknek annyira nehezen kézenfekvő dolgokat megérteni és felfogni? Például azt, hogy egy égbekiáltó igazságtalanságot sohanapján sem lehet úgy törvénybe foglalni, vállalni és betartani, mintha igazságos lenne? Tehát, hogy jogos szembeszállni vele? Mert Románia évtizedek óta a megahazugok áldozata.

Évtizedek óta olyan vezetők áldozata, mint Iliescu, Năstase, Ponta vagy Dragnea,

valamint a javukra végrehajtott totalitárius indoktrinációké és propagandáé. Az összes Soros-ellenes összeesküvés-elméleteken túlmenően nem csak és nem annyira a hazugság szisztematikus „igazsággá” változtatásának és egy párt-führer diktatúrája legitimálásának bűvészmutatványáról van szó, az egyiket is és a másikat is üres követelésekre alapozva, mint inkább az irányt vesztett tömegek azon vágyáról, hogy szépen vezessék őket az orruknál fogva. Ezzel egyidejűleg a hazugságnak még az is a célja, (Hannah Arrendt után szabadon), hogy megerősítse a „führer” által uralt szolgák alávetettségét és engedelmességét, akiről közismert, hogy mindig igaza van, így a lakájoknak a hazug cinkosaivá válásának szégyene végleg és elszakíthatatlanul hozzákösse őket.

Íme, ez az egyik oka annak drákói erőltetése, hogy nyekkenés nélkül fogadjanak el (még olyan nem szándékos „disszidensek” is, mint Jászvásár/Iaşi polgármestere) olyan nyilvánvalóan abszurd kifejezéseket, mint a „bányászjárás” és „államcsíny”, melyeket egyaránt felhasználnak békés és demokratikus tüntetések leírására, mint ahogy minél több elme elhomályosítására is. A többi egyszerű.

Azt majd – hallás után – végrehajtja az oligarchia tévéinek „zenész” és „előadóművész” serege. A nyaklótól megszabadult populizmus korszakában a rontás levétele az emberekről, íme, egy elhanyagolt feladat. Melynek már rég nincs „jövője”.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.