A választási kampány unalmas, szenvedélymentes műsort nyújt nekünk, olyan új emberekkel, akiknek nincs semmilyen új mondanivalójuk. Ennek ellenére akár szikrázó is lehetne egy olyan vita, melynek során négy politikusból három a PRM-s (Nagy-Románia Párt – a szerk.) ceauşizmushoz méltó retorikát használ. De a szikrázás elmarad, mert mindenki lefutottnak tartja a versenyt és már csak a parlamentből való kiesés elkerüléséért folyik elkeseredett harc.

A sportos hasonlat itt nem ér éget, hiszen párhuzam van a Románia 1989 előtti sporthatalmi státusza iránti nosztalgia és a mostani választási kampányt uraló, néha diffúz, néha agresszív nacionalizmus között.

Az idén nyáron lezajlott riói olimpia idején és utána sok szó esett a román sport hajdani dicsőségéről. Tudatosan vagy sem, ez az érzés nemcsak a kommunista korszak iránti nosztalgiával kapcsolatos kollektív frusztrációról árulkodik, de egyes akkori célok iránti törekvésről is.

Mi is az akadálya annak, hogy „újra olyanok legyünk, mint valaha, sőt, még annál is többek”?

Sokak számára a válasz egyszerű: nagyjából minden, ami 1989 után történt. A posztkommunizmus diskurzusbeli és bűnvádi elítélése sokkal kegyetlenebb, mint amilyen a kommunizmus elítélése valaha is volt. Az „átmenet” által magyarázott fáradtság, eredeti demokráciánk legitimáló mechanizmusainak megcsontosodása, az eredeti kapitalizmus gazdagodási mechanizmusainak hitelvesztése határozza meg a mostani kampányban a kollektív érzelmi keretet.

Minden párt igyekszik többé-kevésbé kihasználni ezt a keretet. Ebből aztán a nacionalista és hipernacionalista diskurzus inflációja is következik. A bált az előkampányban éppen egy magát liberálisnak tartó párt, az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) indította el, mely egy nemes európai politikai család nevét viseli, mégis „vissza akarja adni Romániát a románoknak”. Románia egyelőre az idegeneké, amit a PRU (Egységes Románia Párt – a szerk.), a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) saját tévével is rendelkező csatolmánya hangsúlyoz a leginkább, melynek képviselője, Sebastian Ghiţă nemrég azt magyarázta, hogy a külföldi cégek hozták be Romániába a korrupciót és erre szükség is van, hiszen csak így lehet velük versenyezni. A külföldtől ment meg minket a fantomszerű PRM és Marian Munteanu Szövetségünk Romániája (ANR) is. És bár ez utóbbi sokkal civilizáltabb hangot üt meg, vasököl rejtőzik a bársonykesztyű alatt. A PSD olyan képviselői, mint Ioan Nicolae vagy Codrin Ştefănescu, a PMP (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) vagy az ALDE emberi szintén részei annak, ami a „nemzeti oldal” kívánna lenni. Széles a spektrum,

a komplexusoktól megszabadult nacionalizmustól a hipernacionalizmusig terjedő pályán sok a fenekedő,

és uralják a médiateret.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy erre az igazi eltévelyedett kampányra nincs méltó válasz. Iohannis elnök eléggé távol tartja magát a szorítótól, Cioloş soha nem is lépett be oda. A PNL-t még mindig a 2012-es eredendő bűn terheli. Akkor Crin Antonescu, a PNL alelnökeként, az USL (a már nem létező Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) alelnökeként és ideiglenes államfőként hozzájárult egy nacionalista és nyugatellenes retorika legitimálásához. A PNL feladta azokat a doktrínai pozíciókat, de továbbra is teherként nehezedik rá a felelősség azért, mert a hozzájárulásával kerülhettek vissza a politikai élet középpontjába. E tekintetben a PSD egy újra ebben a szellemben nevelkedett választói réteget örökölt meg az USL-től, mely abból indul ki, hogy szakadék húzódik a románok, illetve a multik, bukaresti nagykövetek és az európai intézmények képviselői között.

Úgy tűnt, Klaus Iohannis megválasztása egy másfajta elképzelés döntő győzelmét jelenti.

Nem így lett, maguk az állam intézményei bátorították a dísznacionalizmust, a médiában jelentkező szélsőséges kisiklások pedig büntetlenül maradtak. A Cioloş-kormány nem rendelkezett egyértelmű legitimitással, ehelyett a brüsszeli intézményekkel meglévő kiváltságos kapcsolatból fakadó legitimitást használta. A PSD ez év második felében egyre hevesebb ellenzéki szerepet öltött magára és az EU-val való kapcsolatból származó legitimációt a velel élők ellen használta fel.

A választások közeledtével a PSD és szövetségesei sikeresen csúsztatják egymásra a hatalom–ellenzék és az „idegenek pártja”–„nemzeti oldal” szembenállásokat. Tehát felmerül, hogy nem az az igazi kérdés, „Ki nyeri a választást?”, hiszen azt már tudjuk, vagy az, hogy „Ki kerül be a parlamentbe?”, hanem egy sokkal hosszabb távú dolog:

ki hatol be a románok elméjébe és kapaszkodik meg ott jobban?

Ebben lehet a PSD nagy sikere, ami nem lett volna lehetséges a nagyjából ugyanolyan nacionalista, Soros-ellenes, nyugatellenes diskurzust használó pártok megszaporodása nélkül. Ahelyett, hogy megosztaná a választókat, ez a zsúfoltság háttérbe szorít bármilyen alternatív diskurzust és egy politikai nevelési megaleckéhez vezet. Főleg azok a nemzedékek jelentik a célpontot, melyek politikai szocializációja az EU-csatlakozás után történt. Ezekben a nemzedékekben nincs meg a kommunizmus emléke, az Iliescu-rezsim emléke és könnyebb átverni őket a nosztalgikus-nacionalista diskurzussal.

Az a PSD, melyről azt mondták, hogy a falusi és elöregedett választói miatt elkerülhetetlen a hanyatlása, e kampány végére városiasabb és átlagosan fiatalabb választókkal rendelkezhet majd. A legutóbbi felmérések, bár óvatosan kell ezeket kezelni, Liviu Dragnea és főleg Gabriela Firea erősödését mutatják. Túlságosan leegyszerűsítő lenne azt gondolnunk, hogy csak a populista diskurzusuk miatt válnak népszerűbbé. Inkább arról van szó, hogy megfelel bizonyos elvárásoknak. Ez pedig elsősorban azért van így, mert a PSD-nek nincs olyan politikai és ideológiai riválisa, mely eltökélten meg akar felelni a jelen helyzet kihívásának.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.