Transznisztria 1918 után vált gonddá, amikor a Szovjetunió kidolgozta a Nagy Egyesülés kivédésére szolgáló stratégiáját.

Miután a Moszkva által a terepen, vagyis Besszarábiában szervezett „forradalmak” kudarcot vallottak, áttértek a második szakaszra, vagyis 1924-ben, a Dnyeszter bal partján létrehoztak egy Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (MASZSZK), a mai „Dnyeszteri Moldovai Köztársaság” „ősét”, melyet ma általában Transznisztriának nevezünk.

1924-es létrehozásának egyértelmű céljai voltak: nyomást gyakorolni Romániára a „Besszarábia-ügyben”, a „proletárforradalom” kiterjesztése Romániára és – geopolitikai szinten – „hídfő” létrehozása a Balkán felé. Tehát mindennek Besszarábiához és Romániához volt köze, de a tágabb régióra való tekintettel.

Sőt, akkoriban egyértelműen kimondták, hogy a MASZSZK megjelenése „nyilvánvaló ürügyekkel szolgálna Besszarábia MASZSZK-hoz történő csatolásához”.

Transznisztriának az a szerepe, hogy nyomást gyakoroljon Chişinăura és Bukarestre és hogy végső esetben, egy átfogóan transznisztriásításnak nevezett folyamat révén „hozzácsatolják” a Chișinău által ellenőrzött Moldova Köztársaságot Transznisztriához.

Mi változott időközben?

Stratégiai szempontból azóta szinte semmi sem változott a régióban. Változatlanok a célok is, melyekért Moszkva 1924-ben kitalálta „Transzdnisztriát”.

A MASZSZK 1924-ben egyfajta szovjet kirakat volt, a Dnyeszter bal partját erősen megvilágították, egész éjszaka égtek a fények, hogy a burzsoá Romániában élők lássák, milyen jó élet van a Szovjetunióban, a proletariátus hazájában.

A Ribbentrop-Molotov paktum és az 1940-es szovjet megszállás után Besszarábia orosz megszállás alá került, intenzív és viharos szovjetesítés történt, 1941-ben pedig, amikor a román csapatok átkeltek a Pruton, a szovjetpárti vezetők jelentős része Tiraszpolba távozott, ahol ideológiai, kulturális, nyelvi ellenállási központokat hoztak létre.

Ezek a csoportok 1944 után még inkább románellenesen tértek vissza Chișinăuba, de egy részük Tiraszpolban maradt, ahol a románellenes csoportokat erősítették.

Tiraszpol elejétől fogva mélységesen románellenes szovjet ideológiai ellenállási központ volt. Lényegében olyan tartományról beszélünk, mely sohasem volt része a Román Királyságnak, sohasem volt román többségű, sohasem volt kitéve Románia és a románizmus hatásának, szisztematikus, stratégiai célból ápolt románellenes hangulatban fejlődött.

A transznisztriai ideológiai boszorkánykonyhákban jelent meg abban az időszakban a román nyelvtől különböző, úgynevezett „moldovai nyelv” elmélete, melyet Leonyid Madan „nyelvész” alkotott meg, az ehhez tartozó nyelvtan megszerkesztésével és terjesztésével…

A régió sohasem volt román többségű.

1926-ban kb. 30 százaléknyi román/moldovai élt itt, és ez az arány most is nagyjából változatlan: 1/3-nyi (falun élő) román/moldovai és 2/3-nyi szláv lakosság, vagyis 1/3-nyi orosz és 1/3-nyi ukrán.

Tiraszpol pedig szinte teljesen orosz város, mélyreható szláv és románellenes hagyományokkal.

Még mindig emlékezetemben van egy releváns jelenet, mellyel transznisztriai látogatásomkor szembesültem. A Transznisztriai Moldovaiak Közösségének elnöke csak oroszul beszélt…

A régió kánonjogilag sem számított soha „románnak”, ha lehet ezt így mondani, ugyanis a Román Ortodox Egyháznak (BOR), egy ideiglenes ortodox misszió kivételével, sohasem volt kánonjogi hatásköre a Dnyeszter bal partján.

A volt MASZSZK egy részét 1944 után a megcsonkított Besszarábiához csatolták (Budzsák/Bugeac, Észak-Bukovina és a Herca-vidék Ukrajnához került) és így jött létre a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság (MSZSZK), a későbbi Moldovai Köztársaság.

Az oroszok ismerték és mindig is figyelembe vették a Dnyeszter két partja közötti különbségeket.

Ott, Transznisztriában hozták létre a háború után az MSZSZK teljes ipari infrastruktúráját, mert ott szláv többség volt, nem latin. Bár 1989 előtt a Moldovai Köztársaság területének mintegy 11-12 százalékát tette ki, itt termelték a köztársaság energiájának 90 százalékát, a GDP 40 százalékát és az ipari termelés 33 százalékát.

Az oroszok sohasem bíztak meg teljesen a moldovai románokban.

Volt is akkoriban egy ismert szólás: ha miniszter akarsz lenni, akkor Dnyeszteren túlinak kell lenned. Vagyis transznisztriai születésűnek.

Ugyanez volt a helyzet Ukrajnában is: a keleti rész (Donbasz) gazdagabb, iparosodottabb, etnikailag és nyelvileg oroszabb. Moszkva ezt a stratégiát alkalmazta mindenhol: egy adott régió etnikai-nyelvi profiljának az iparilag fejlett övezetekhez való társítását.

Valójában minden őszinte chișinău-i elismeri, hogy a Dnyeszter két partja közötti különbségek 1989 előtt, vagyis a szovjet korszakban is szemel láthatóak voltak. A Dnyeszter bal partján és különösen Transznisztriában az ideologizáltsági és eloroszosítási szint vitathatatlanul magasabb volt.

A különbségek kérdése 1989 előtt sem maradt észrevétlenül. A brit Ronald J. Hill 1977-ben tette közzé Soviet Political Elites. The Case of Tiraspol című monográfiáját, melyben dokumentumokkal alátámasztva értékelte a tiraszpoli elitek kiválogatási folyamatát és az elitek szintén kialakuló informális hálózatokat, függetlenül attól, hogy ezek hol voltak megtalálhatók: a pártban, az állami apparátusban, az iparban vagy a közigazgatás más ágazataiban.

A térség megértése, legalábbis Ronald Hill számára, az elitek és az általuk kialakított informális/formális hálózatok feltárását jelentette. A dolgok nem nagyon változtak azóta.

Mi történt a kommunizmus bukása után?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a Dnyeszter két partja 1989 óta eltérően fejlődött. A Szovjetunió összeomlása után elkezdődött a birodalom részekre bomlása, ezek lettek az új államok. A függetlenségüket utolsókként kikiáltó köztársaságok között volt a MSZSZK is.

Meg kell említeni, hogy az úgynevezett Dnyeszteri Moldovai Köztársaság már egy évvel korábban kikiáltotta a Moldovai Köztársasággal szembeni függetlenségét, de ezt nem ismerték el. Ugyanakkor releváns az a sietség, mellyel a transznisztriaiak el akartak különülni a Dnyeszter jobb partjától.

Geopolitikai és bizonyos mértékig politikai okokból 1992-ben kitört a dnyeszteri háború, valójában egy, a Moldovai Köztársaság és Oroszország közötti háború, melyet többek között az a Transznisztriában kialakult benyomás is generált, hogy a Moldova Köztársaság egyesülni fog Romániával, amit Tiraszpol nem tudott és nem tud elfogadni.

Sokat elmond az ottani hangulatról, hogy a transzdnisztriaiak/oroszok harci járművein a „Halál a román kannibálokra!” felirat olvasható.

A háború drámai és megrázó volt, ugyanis a táborok kevertek voltak, a helyzet pedig zavaros. Egy dolog volt biztos: Moszkva nem engedélyezte Transznisztriának, hogy Románia része legyen, a transznisztriaiak pedig azonnal és természetes módon egyet is értettek ezzel.

Elejétől fogva világossá vált az, amit a moszkvai vezetők manapság is többször megerősítettek: az Orosz Föderáció számára a Dnyeszter volt és maradt a vörös vonal.

Mennyire fontos Transznisztria?

Ennek a területnek elsősorban stratégiai jelentősége van. Közel van Szevasztopolhoz, a Krímhez, tehát nem hagyható figyelmen kívül, főleg, hogy az oroszok stratégiai gondolkodása a katonai térképek kivetítése. Ez tény, és nevetséges lenne semmibe venni. De a Krím annektálása után ez az aspektus már nem annyira lényeges.

Transznisztria stratégiai jelentősége valójában nem önmagában rejlik, de az oroszok számára létfontosságú, hogy ne legyen másé. Ebből fakad aztán az is, hogy Moszkva vörös vonalnak tartja a Dnyesztert.

Eltúlozták és eltúlozzák, hogy Ukrajna számára mennyire fontos a térség. A Krím annektálása vagy a donbaszi beavatkozások a transznisztriai orosz csapatok bevonása nélkül történtek és téved, aki azt hiszi, hogy ezeknek bármilyen stratégiai jelentőségük lenne még Ukrajna számára.

Abban a pillanatban, hogy Ukrajna irányában elhagynák Transznisztriát, bármiféle légvédelem hiányában, az ukrán hadsereg megsemmisítené őket.

További gondot jelent az identitárius kérdés

Tehát jelenleg nem Ukrajnáról, hanem a Moldovai Köztársaságról van szó. El kell mondani, hogy a jegelt moldovai konfliktus ma még nehezebben oldható meg. Ráadásként megjelent az identitárius kérdés is, nevezetesen azok a transznisztriaiak, akik az 1980-as évek végén születtek, most 30 év körüliek és semmilyen kapcsolatuk sincs a Dnyeszter jobb partjával.

Egyértelmű, hogy a szeparatista régióban ma viszonylag másfajta lakosság él, mint amilyen az 1990-es volt. Transznisztriai ideológiában nőttek fel és nevelkedtek, másfajta tankönyvek szerint, eltérő kulturális és nyelvi légkörben, Moszkva vagy Kelet felé tekintve. Őket semmilyen kapcsolatok és érdekek nem kötik Moldova Köztársasághoz. Ők „transznisztriaiak”.

Identitárius téren a dolgok még bonyolultabbak, főleg ha a „Moldova nem Románia” gondolatmenet perverz logikája szerint gondolkodunk. Ha „Moldova nem Románia”, akkor nyilvánvalóan „Transznisztria sem Moldova”.

Valójában ez ugyanannak a forgatókönyvnek a tükörképe. A mai Moldovai Köztársaság a Románia részévé vált hajdani Moldvai Fejedelemség egyharmada. Ez a darab 1812-ben elszakadt Romániától, majd a Királyság idején visszatért, később pedig a Szovjetunió része lett.

Ma egyesek azt mondják, hogy a „moldovaiak” nem románok, „Moldova pedig nem Románia”. Ugyanezen logika szerint Transznisztria szintén egy darabkája a MSZSZK-nak, mely 1990-ben elszakadt és időközben kialakította a saját identitását. Ha a „moldovaiak” nem románok, akkor a „transznisztriaiak” sem moldovaiak.

Identitási szempontból a Moldovai Köztársaságtól különálló Transznisztria 26 éve létezik, míg a Romániától különböző Moldovai Köztársaság már… 1944 óta.

Ez két mesterséges identitás – „moldovaiak” és „transznisztriaiak” –, eltérő korral, de végső soron mindkettő ugyanabban a helyzetben van. Arról már nem is beszélve, hogy Transznisztria sohasem volt része a Moldvai Fejedelemségnek, vagy Romániának, tehát kapcsolata Chișinău-val összehasonlíthatatlanul mesterségesebb.

A címet a szerkesztőség adta.