A Konstanca (Constanţa) megyei Dobromir község az egyetlen romániai település, ahol az iszlám vallású lakosság többségben van. Itt évszázadok óta minden nap felhangzik az „Allahu Akbar”, mégsem halt még bele senki.

Romániában 70.000 muzulmán van. Egy részük több száz éve itt él, mások néhány évtizede. Kevesen írtak róluk azelőtt, hogy a radikális iszlám rémületbe ejtette a világot. Az Adevărul egy kampány keretében szeretné felfedni a romániai muzulmánok igazi arcát. Bementünk a házaikba és a dzsámijaikba, hogy megnézzük, miként élnek, imádkoznak és gondolkodnak ezek az emberek, akiket hajlamosak vagyunk oly könnyen megbélyegezni. Találkoztunk iszlámra áttért románokkal, akik továbbra is a keresztény családjuk körében élnek. Beszéltünk üzletemberekkel és vallási vezetőkkel, olyanokkal, akik iszlám alapítványokat hoztak létre és mecseteket építettek. Elmentünk Dobrudzsába, hogy lássuk, miként élnek az ősi közösséghez tartozó muzulmánok és mennyi maradt meg a szokásaikból. Megpróbáltuk megérteni, mit jelent a mai Romániában muzulmánnak lenni.

„Mi is muzulmánok vagyunk”

A dobrudzsai muzulmánok több száz éve élnek a keresztények között. A két közösség eddig sohasem ártott egymásnak vallási okokból. A Konstanca megyei Dobromir községben a muzulmánok többen vannak, mint a keresztények. Ez az ország egyetlen községe, ahol többségben van a muzulmán vallású lakosság: a 3.000 helybéli kb. 60 százaléka török etnikumú román (így! – a szerk.), akik még az oszmán uralom óta maradtak itt, akárcsak a dobrudzsai muzulmánok többsége. Két mecsetük van, iszlám vallást oktató iskoláik, vannak saját hodzsáik, akik a dzsámikban szolgálnak és az a legfontosabb, hogy több száz évnyi tapasztalattal rendelkeznek a keresztény románokkal való békés együttélés terén.

Dobromir központjából nézve az iszlamizálódás veszélye értelmetlen vitának tűnik és Iaşa Remzi, egy testes török a kezével köröz a levegőben, hogy az egész falut átfogja: „Mi, az itteniek, ne lennénk muzulmánok? Mi is muzulmánok vagyunk. Elvágjuk mi valakinek a torkát? Megverünk bárkit? Vagyunk itt románok is, törökök is, cigányok is, mind egy fazékban élünk. Nincs itt semmilyen ellenségeskedés.”

Mehmet Selatin és Matei Vasile munkatársak a polgármesteri hivatalban. Átkarolják egymás nyakát, a török pedig a bajsza alatt mosolyogva néz Vasilére. „Ezt akkor sem gyalázhatnám törökül, ha akarnám. Ismeri a nyelvet, uram, gyermekkorunk egymás mellett élünk! Ha disznót vág én is segítek neki. Aztán egy kis bőrke, egy kis pálinka… Segítek neki, miért, verjem talán fejbe?” Vasile is nevet. Megerősíti, hogy jól megérti magát a muzulmánokkal: „Itt nem volt soha semmi.”

Dobrudzsa, a muzulmánok régiója

A hivatalos statisztikák szerint a romániai muzulmánok többsége Konstanca és Tulcea megyékben él, és a legtöbben török és tatár etnikumúak. Több száz éve élnek itt és akadálytalanul gyakorolhatták a vallásukat, a kommunista korszak kivételével, amikor az állam megpróbálta távol tartani őket a dzsámiktól. A Techirgiolból származó, jelenleg egy bukaresti mecsetben szolgáló Osman Aziz imám azt mondja, a kommunisták tilalmai nem riasztották el a muzulmánokat: „A 70-es években Techirgiolban éltem és vallást tanítottam a gyerekeknek. Az ottani polgármesteri hivatal párttitkára azt mondta nekem: «Velem gyűlik meg a bajod, ha folytatod a vallásoktatást». Mire én: «És mit fogsz tenni? Elszeded a kerékpárom elé befogott ökröket?». És folytattam a dolgomat, továbbra is tanítottam a gyermekeket, akik most dzsámiba járó felnőttek.”

Az iszlám a kommunizmus alatt

Senki sem hallott arról, hogy Dobromirban bármikor is lett volna valamilyen vallási jellegű konfliktus. Az itteni emberek nem érnek rá széthúzni, mert a szegénység összefogja őket. Amikor nincs mit enned, nem állsz le azon veszekedni, hogy Istent a templomban, vagy a dzsámiban kell-e keresni. Dobromirban nincs munka, a vizet pedig bödönben kell hordani. A nők április elejétől október végéig a falu közepén, az egész közösséget ellátó kútnál mossák a szennyest. Az utcákon több a szekér, mint a gépkocsi, Ismail Salim kovácsnak pedig még mindig vannak ügyfelei. 800 lejért készít egy szekeret, azonnal befoghatod a lovat elé és elhajthatsz vele. Dobromir község területén tíz évvel ezelőtt volt az utolsó jelentős baleset, amikor frontálisan ütközött két fiatalokat a diszkóból hazaszállító szekér, egyikük meghalt és többen megsebesültek.

Az itteniek szerint a forradalom előtt jobban éltek. Mindnyájan, a törökök és a románok is, a környékbeli TSZ-ekben dolgoztak. Elégedettek voltak, bár a kommunisták arra kényszerítették őket, hogy ne törődjenek annyira a vallással és a szokásokkal. Péntekenként, amikor az iszlámban a legfontosabb ima zajlik, a mecsetek zárva maradtak, mert a muzulmánok kint voltak a földeken. „Otthon azért néha imádkoztunk, mert a mecsetben csak a nagy ünnepeken lehetett, amikor a saját húsvétunkat és karácsonyunkat tartottuk. Akkor otthagytuk még a traktorunkat is és mentünk, akár ki is rúghattak volna bennünket, mert nem dolgozhattunk. Tudta ezt az igazgató is és mindenki, de békén hagytak minket”, mondja Ismail Salim, aki traktorista volt a Dobromiru Deal-i gépállomáson.

Az elrománosítás

A változó idők nyomot hagytak a dobromiri muzulmán közösségen. Az évek során eltűntek egyes szokások. A törökök megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, de a román társadalom szokásaihoz is idomultak. „Muzulmánok vagyunk, de Romániában éltünk és átvettük a román szokásokat. Ha már itt élek, mit tehetnék? Csak teázgassak és kávézgassak, mint a törökországiak? Ha nem eszel és iszol, akkor minek élsz ezen a földön? Disznót vágok és megeszem, ez az igazság”, ismeri el Iaşa Remzi.

Dobromirban vegyes házasságok is vannak. A művelődési otthonokért felelős Ali Sari egy ortodox vallású fiúhoz adta hozzá a lányát, de nem bánja: „A fiú tartja a saját vallását is és tiszteletben tartja a feleségéjét is, amikor kell. Ez utóbbi szintén. A gyermekeiket megkeresztelték. Tisztelnek, elégedett vagyok. Egészség legyen!” Mehmet Selatin közbeszól, és előttünk kezd perlekedni vele: „Hiába vagy öreg, akkor is ostobaságokat beszélsz. A lányom egy románhoz akart hozzámenni és tiltottuk tőle. Nekünk megvan a saját vallásunk. Románok vagyunk, Romániában élünk, de a vallásunkat meg kell őriznünk.” Ali röviden letorkolja: „Hát akkor miért eszel disznót, hékás? Ha tartod a vallásodat, akkor miért eszel disznót?” Mehmet feldühödik és égnek emeli a karjait: „Nos, mert Isten engedte, ezért eszem disznót!” A veszekedés hahotázásban ér véget. Dobromirban senkinek sincs baja senkivel.

Mekkát sohasem látott muzulmánok

A muzulmán vallás öt pillérének egyike szerint minden hívőnek kötelessége életében legalább egyszer elmenni Mekkába. A dobromiri muzulmánok ezt a parancsolatot nem tudják betartani, mert túl szegények ahhoz, hogy elutazzanak a messzi Szaúd-Arábiában található szent városba. „Soha nem jutottunk el oda, de még reménykedünk. Szeretnénk elmenni, de itt mindenki szegény és nincs miből elutaznia. A tévében nézzük mi is”, mondja még Iaşa Remzi.

Tolerancia és szegénység

A megamecset és az esetleg Romániába érkező menekültek jelentéktelen témák a dobromiriak számára. A muzulmánok a vállukat vonogatják és nem értik, mi közük lehetne ezekhez a dolgokhoz. „Mi nem más országból érkeztünk, hogy félreállítsuk a románokat, mi itt születtünk, román személyink van.”

Ali Muzechea, a dobromiri közösségét irányító két imám egyike úgy gondolja, hogy az iszlámmal szembeni félelem az ismeretek hiányából fakad: „Az ország egyes térségeiben, ahol nem voltak muzulmánok, nem ismerik az iszlám vallást, és ezért alakulnak ki viták: nem akarunk megamecsetet, nem akarunk muzulmánokat az országban, mert gonoszak és terroristák. De az iszlám vallásnak nincs semmi köze a terrorizmushoz. Tényleg arra kérem a bukarestieket, nyugodjanak meg, mert nincs mitől félniük. Ahogy itt, Dobrudzsában évszázadokig együtt tudtunk élni, ugyanúgy lesz ezentúl is.”

Dobromirban két mecset van, és már senki sem mond semmit. Nemrég fel is újították őket a polgármesteri hivatal pénzéből és néhány török üzletember támogatásával. Eugen Iliescu polgármester azzal dicsekszi, hogy ugyanúgy gondoskodott róluk, mint az ortodox templomokról: „Ha itt lett volna etnikai elkülönülés, akkor belőlem nem lehetett volna polgármester, mert a törökök vannak többségben. Korábban török polgármester volt, most pedig engem szavaztak meg. Felújítottam a dzsámijaikat. Ez számomra normálisnak tűnik. Nem értem, minek vitatkoznak annyit Bukarestben. Ha ott vannak muzulmánok, akkor normális dolog mecsetet építeni nekik, mert nekünk is vannak más országokban templomaink.”

„A menekültekkel bonyolultabb a dolog. Itt is vannak munkanélküliek, olyan fiataljaink, akiknek nem tudunk biztosítani… Most meg jönnek ezek is. Isten tudja, hogy lenne jó!”, Eugen Iliescu, Dobromir község polgármestere.

„Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel”

Dobromir község polgármesteri hivatalában vagyunk, egy emberekkel lassan megtelő szobában. A polgármester időnként bekukkant és győzedelmesen jelenti: „Még egy. Ő is muzulmán.” Összegyűlt a polgármesteri hivatalban dolgozó összes török és mindenkinek van egy története. Ali Sari azt mondta, hogy fiatalabb korában Erdélyben járt és összeveszett egy eladónővel, mert magyarul kérdezte meg tőle, hogy vásárolni szeretne-e valamit. Ali méregbe gurult és románul káromkodott egyet, hogy jól jegyezze meg. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok, fiúk, hogy gondokat okozzunk, mi csendesek vagyunk.”

Ismail Esma, a takarítónő az ablakon keresztül leste meg a gyermekeit, amikor egy labdarúgó mérkőzést néztek. „Románia játszott Törökország ellen és a gyermekek a tévét ököllel fenyegetve kiabáltak: „«Add már, gyerünk! Most!» És akkor megfordult a fejemben, hogy vajon kinek szurkolnak, kiért kiabálnak ennyire? Gondoltam, a törökökkel, azoknak drukkolnak. És bementem hozzájuk: «Kiknek szurkoltok, hékás, a törökökkel?» A gyermekek megharagudtak rám: «Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel. Romániának szurkolunk, hogy a mieink győzzenek!».”

Török hírek

De a dobromiri törökök nem hagyták magukat teljesen elrománosítani. Sok mindent feladtak, de a nyelvüket semmiképpen nem hagyták. A muzulmánoknál otthon csak törökül beszélnek és a gyermekek úgy kerülnek iskolába, hogy szinte egy szót sem tudnak románul. „Az elemiben megtörténik, hogy a tanárok feladatot adnak a török etnikumú diákoknak és azok semmit sem értenek belőle. A románul úgy, ahogy tudóknak kell lefordítaniuk a többieknek”, mondja Daniel Stroe, a község papja és ugyanakkor az iskola igazgatója.

És van még valami, ami hozzájárul a török nyelv fennmaradásához a közösségen belül. A dobromiri parasztok, szegénységük ellenére, összegyűjtötték a szükséges pénzt és dél felé irányított parabolaantennákat (így! a szerzőknek láthatóan fogalmuk sincs a parabolaantennák és a műholdak helyzete közötti összefüggésről – a szerk.) szereltek a házaik tetejére. Ezekkel több tíz tévéadót foghatnak. Heves viták zajlanak a törökországi hírekről a kocsmában, vagy biliárdozás közben (a falu központjában van egy billiárdasztal). Éppen merénylet volt Ankarában és a parasztok a pusztítás miatt ingatták a fejüket.

Helyi hagyomány: senki sem érettségizik le

Az iskolában nem okoznak gondot a vallási különbözőségek. Az iszlám és az ortodox vallásoktatás párhuzamosan zajlik, a tanévnyitókon pedig a pópák a Biblia, az imámok a Korán szerint kántálnak. Annak viszont katasztrofális következménye van, hogy a török etnikumú diákok későn tanulják meg a nyelvet (így! a szerzők a román nyelvre utalnak, nem túl finoman másodrangúvá silányítva a más etnikumúak anyanyelvét – a szerk.): az utóbbi években a dobromiri középiskola egyetlen diákjának sem sikerült leérettségiznie, sokakat pedig azért zártak ki, mert még a nevüket sem tudták felírni a vizsgalapra (akkor talán mégsem a román nyelvtudás hiánya az ok – a szerk.).

Számukra kevés alternatíva van. A bátrabbak nyakukba veszik a világot és külföldre mennek, Angliába, Németországba, vagy Olaszországba. Egyesek akár Törökországba is, ahol előnyt jelent a nyelvtudásuk, de rosszabbul fizetik őket és negyedévente meg kell újítaniuk a vízumukat. Az itt maradók állattartásból, juttatásokból és szociális segélyből élnek. A muzulmánok nagy hangon azt állítják, hogy dolgoznának, de nincs ki alkalmazza őket. A polgármester tehetetlennek mondja magát: „Tényleg nincsenek munkahelyeink, mert az ipar itt nem tud fejlődni. Távol vagyunk a közlekedési útvonalaktól, az autópályától, a vasúttól, mindentől…” Dobromirban még mobiljel sincs és az embernek olyan érzése van, hogy ha nem is a világ, de legalábbis az ország végén van. A bolgár határ három kilométerre van és a dobromiriak a bolgár falvak parasztjaival szoktak néha-néha találkozni a határ mellett. „Csórók ők is”, állapították meg a mieink.

Neciatin kétségbeesése

Dobromir szélén van egy régi temető, ahol sok nemzedéknyi muzulmán nyugszik. Már senki sem tudja, mióta. A sírkövek lassan belesüppedtek a földbe, a halottak neveit lekoptatta az eső és a szél. Már csak néhány szögletes kődarab áll ki a fűből.

Ezeken túl, ebben a lehangoló tájban áll néhány szegényes ház, ezek egyikében él Ali Neciatin. Inkább egy tapasztott falú putri, de bent nagy a tisztaság, még egy imádkozásra szolgáló sarok is van. Neciatin megmutatja, hol szivárgott be az eső a cserepeken keresztül, a megrepedezett falakat, az elrothadt tetőt. A szeméből kétségbeesés olvasható ki, Stan Vasile, a sógora pedig kíméletlenül megforgatja a sebében a kést: „Télen rád fog omlani, nincs már mit tenni.” Vasile Galac (Galaţi) környéki, de az élet pont Dobromirig vetette, ahol elvette Neciatin lánytestvérét. Módosabb, jobb háza és még kerítése is van. Azzal dicsekszik, hogy elvégezte a középiskolát: „Mi, akiknek megvan az iskolánk, boldogulunk úgy, ahogy.”

Neciatin amiatt siránkozik, hogy nincs hol dolgozni. Azt mondja, a kommunizmus idején egy TSZ-ben dolgozott és öt gyermeket nevelt. Az egyik meghalt, három szétszéledt a világban, egy másik mezítláb sertepertél körülöttünk. Most már semmije sincs, de még mindig reménykedik, hogy valakitől segítséget kap. Vasile vállon ragadja és brutálisan szertefoszlatja a reményeit: „Manapság mindenki magával törődik, Neciatin. Miért nem akarod megérteni, hogy a polgármester, miután megszavaztad, már nem segít rajtad? Számodra nem marad más, mint az, hogy párnába sírd a bánatodat.” Neciatin megdöbben ennek hallatán: „Rendben van, sógor, de amikor megígérte…” Vasile undorral legyint és felénk fordul: „Segítek neki, amennyire tudok, de nekem is megvannak a gondjaim.”

Neciatin kikísér bennünket a gépkocsihoz, kerülgetve a valaha sírkövekként szolgáló köveket. Úgy sír, mint egy gyermek: „Enni sincs mit.” De igazából a reménytelenség miatt szomorú. A Dobromirban esténként megszólaló imára hívások egyre távolibbnak hangzanak. „Allahu Akbar”, Allah nagyságos. Neciatin kicsi a tapasztott putrijában, a vallás pedig nem nyújt meleget ezeken az őszvégi éjszakákon.

Fotó: adevarul.ro