„Csupán 4345 polgár vette a fáradságot, hogy voksával igazolja a megújhodás szükségességét. Természetesen senki nem számított arra, hogy több tízezren éljeneznek majd a szavazóhelyiségek előtt, de a választókorú magyarok csupán mintegy tíz százalékának – a regisztráltak több mint harmadának – visszajelzése gyakorlatilag a teljes erdélyi magyarság közéleti törekvéseinek létjogosultságát kérdőjelezi meg.

Mert hol máshol bírhat nagyobb téttel a polgármesteri tisztség megszerzése, mint Marosvásárhelyen? Ahol a többség – élen a regnáló városvezetővel – még mindig nyilvánvaló módon semmibe veszi a jelentős számú kisebbség jogköveteléseit.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a vásárhelyi magyarok többsége egyáltalán fontosnak tartja-e még, hogy visszahódítsuk az elöljárói tisztséget? Van-e még értelme elnyomásról, jogtiprásról, anyanyelvhasználatról, megmaradásról papolni? Mert ha a Bolyaiak városában ez már mellékes, »túlhaladott«, nem trendi, akkor nincs miről beszélni.

Ám mivel (még) nagyon sokan vannak, akik nem így gondolják, a közösségi képviseletnek kötelessége minden erejét ebben a hitben felhasználni, és arra összpontosítani, hogy végre megtalálja a megfelelő hangnemet a tömeges mozgósításra. A Vásárhelyi Forgatag során bebizonyosodott, hogy a város magyarsága szívesen kapcsolódik ki a közös fedél alatt – most a bekapcsológomb felfedezésén a sor.

Így, utólag az előválasztás legfőképpen arra volt jó, hogy megijedjünk – de még időben, hiszen bő fél év áll rendelkezésre, hogy a kevesek összerezzenésének tehetetlenségéből tömeges cselekvőerőt generáljunk. Gondolkodjunk együtt a mikénten.”