ifj. Bertényi Iván Kolozsváron
Viszályalma
szabot
2015. június 17. szerda, 14:39
Egyáltalán mekkora felelőssége volt Magyarországnak és Tisza Istvánnak az első világháború kirobbantásában? Ifj. Bertényi Iván tágította a fejünket.

A rendszerváltás óta a magyar közélet egyik legnépszerűbb témája a magyar múlt és közelmúlt – vezette be a Korunk Akadémia legújabb előadását Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője. A folyóirat avatott szakemberekkel gondoskodik róla, hogy a vitatott történéseket, személyiségeket olyan alaposan ismerjük meg Kolozsváron, ahogy azt a történettudomány jelen állása lehetővé teszi. 

A népszerű előadássorozat célja elkülöníteni a búzát az ocsútól: a múlt szinte biztosan tudható vagy nagyon valószínűsíthető tényeit a lehetséges hipotézisektől, illetve a valóságtól elrugaszkodó hiedelmektől és a politikai propaganda termékeitől. 
 
A sorozat két, egyenként négyrészes ciklusra tagolódik. Gyáni Gábor az elméleti keretekkel indította a sorozatot a múlt hónapban, a TIFF mozizással zsúfolt hetén ifj. Bertényi Iván, az ELTE BTK előadója, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa előadására ültünk be. Ő Magyarország az I. világháborúban címmel arról beszélt, mekkora volt a magyar politikusok felelőssége és lelkesedése azért, hogy a Monarchia háborút indított Szerbia ellen, és hogyan alakult át közben a hátország.
 
Ezen a héten Tőkéczki László rázoomolt Tisza István alakjára, a ciklus pedig a Kolozsvári Magyar Napokon zárul: augusztus 19-én Romsics Ignác ad elő Horthy Miklós megítélésének változásairól.
 
Ifj. Bertényi Iván Kolozsváron
 
Ifj. Bertényi Iván történész
 
Nem tartja magát az első világháború elmélyült, inkább csak botcsinálta (és a száz éves évforduló miatti érdeklődés csinálta) szakértőjének Bertényi. Jobban érdekli a háború hátországának kérdésköre, ami a világháború kevésbé ismert oldala. Addig azonban elmagyarázta azt is,

hogyan került bele Magyarország a háborúba.

Ami a tragikus következmények és hosszú veszteséglisták (félmilliónál több halott, 1,5 millió sebesült, 800 ezer hadifogoly) miatt is jelentős, de azért is, mert a háborús vereség alakította ki azt az új európai és közép-európai rendet, amelyet a Trianon szimbolikus erejű szóval emlegetünk. 
 
Ifj. Bertényi olyan későbbi következményeket is a háború megvilágításába helyez, amelyeket laikusként nem biztos, hogy oda kötnénk: a háború elvesztése olyan forradalmi, szélsőséges rendszerek hatalomra kerülését eredményezte, amelyek szerinte szélsőbaloldali, majd szélsőjobboldali kilengések folytán meghatározzák a 20. századi magyar történelemről alkotott képünket.
 
(Vagyis a közelmúlt intenzív közéleti vizslatása negatívummal is jár: sokat foglalkozunk azzal, ami magyart a magyartól elválasztja, a baloldalit a jobboldalival szembeállítja. Az aktuális politikai vitákat a múltbarévedés tetőzi az egyik és másik oldal által a múltban elkövetett bűnökkel és sérelmekkel.)
 
Emellett a háború átalakította a résztvevő országok társadalmait azzal, hogy felgyorsította a modernizációt.

Hogyan döntöttek a magyar politikusok a háborúról?

1914. június 28-án Szarajevóban egy szerb származású diák, Gavrilo Princip meggyilkolta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget és a feleségét, Zsófiát. Egy hónap múlva küldi meg a hadüzenetet a Monarchia Szerbiának, majd hadüzenetek sorozata révén kirobban az első világháború – de erről az egy hónapról rengeteg a történelmi vita.
 
Markáns nézetek a magyar részvételről:
  • a magyarok semmiről sem tehetnek, mindig mások döntenek helyettünk, a Monarchia részeként az osztrákok elnyomása alatt sínylődtünk;
  • volt ugyan közünk, de a Monarchia közös minisztertanácsában leszavazták a magyar miniszterelnököt, Tisza Istvánt, így kerültünk be a háborúba;
  • mindenről a magyarok tehetnek, mert valójában a magyarok irányították ezt a Habsburg birodalmat ezekben az évtizedekben (Eduard Benes, a későbbi csehszlovák külügyminiszter és elnök 1916-ban, nem minden propagandacél nélkül kiadott francia brosúrájában szó szerint úgy fogalmazott: a magyar nemesség és Tisza volt az, aki eldöntötte a háborút, ők akarták, hogy legyen háború).
Ezekhez az álláspontokhoz képest 1914 júliusa kemény vitáktól volt terhes – mondta a történész. Magyarországnak igenis volt szava a döntésben, a kiegyezést biztosító, alkotmányjellegű törvény szerint a külügyek közös ügyek, ezeket a közös külügyminiszter intézi, de Magyarország és Ausztria miniszterelnökének egyetértésével és beleegyezésével. Vagyis a magyar miniszterelnöknek gyakorlatilag vétójoga volt az érdemi döntésekben – magyarázta ifj. Bertényi.
 
Tisza István beleegyezése nélkül nem lehetett volna háború. A jogi berendezkedésben viszont a miniszterelnök a királytól függött, a király nevezte ki és válthatta le, tehát előfordulhatott volna, hogy a magyar miniszterelnök elutasítja a háborút, a király erre leváltja, és kinevez egy új miniszterelnököt, aki már támogatja a hadba lépést. A vétójog tehát nem volt túl erős, de praktikusan mégiscsak vétójog volt.
 
1919 óta ismert iratokból tudjuk, hogy Tisza kezdetben ellenezte, hogy a szarajevói merényletet a Szerbiával szembeni háborús leszámolásra használják fel, mert:
  • nincs elég bizonyíték rá, hogy a Princip nevű diák mögött valóban a belgrádi kormány állna (teljesen egyértelmű bizonyítékot máig nem sikerült találni, de egyes történészek szerint a szerb kormány tudott róla, hogy valamilyen merénylet készül, bár nem ők küldték Principet);
  • mivel nem tiszta a szerb kormány szerepe, a semleges vagy nem elfogult nemzetközi közvélemény nem tekintené jogosnak a háborút, hanem agressziónak a kis déli szomszéddal szemben;
  • nem jó az időpont a Monarchia számára, mert kedvezőtlen a balkáni helyzet: 
  1. épp az a Szerbia és Románia erősödött meg, amely kifejezetten ellenséges érzelmeket táplál a Monarchiával szemben, míg a megnyerni szándékozott Bulgária a második balkáni háború veszteseként még nem elég erős a szövetséges szerepéhez;
  2. az elmúlt évtizedeket a Monarchia jórészt elherdálta, nem erősítette meg a hadseregét, lemaradt a fegyverkezésben riválisaival és potenciális ellenségeivel szemben.
 
Tisza a kivárást javasolta megjegyezve, hogy a balkáni politika olyan, hogy hasonló indokot könnyű lesz találni fél évvel később is.
 
Bulgáriának Tisza fontos feladatot szánt, Románia elrettentését Erdélytől. Mert ha csak Szerbiával kellene háborúznia, a Monarchia simán nyer, de a kérdés más országok csatlakozása volt. Tisza Oroszország beavatkozását valószínűsítette, illetve feltette a kérdést, mit fog tenni Románia, ha a Monarchia kétfrontos, Szerbia és Oroszország elleni háborúra kényszerül, mert a Monarchiának nem lesz ereje még arra is, hogy az erdélyi határt védje. Ezért akarta megnyerni Bulgáriát, hogy Románia hátában segítsen megakadályozni a román királyság esetleges erdélyi agresszióját. 

Tisza teljesen egyedül maradt 

a háborút ellenző, kivárást javasoló véleményével, és mind a közös miniszterek, mind Ausztria miniszterelnöke és különösen a hadsereg vezetői kimondottan sürgették a háborút még azon az áron is, ha nagy háború kerekedik az egészből. 
 
Arra számítottak, hogy ha Oroszország belép a háborúba, akkor a nagy szövetséges, Németország megvédelmezheti a Monarchiát. Ezt Berchtold külügyminiszter a következő tanácskozáson, július 7-én kész tényként közölhette, addigra egy bizalmas diplomata megjárta Berlint, és az összes német vezetőtől megkapta az ígéretet, hogy Németország szokott szövetségesi hűségével áll a Monarchia mellett akár nagy háborúban is.
 
Mi több, a németek el is várták a kemény fellépést, erre Tisza is módosította az álláspontját, de a meglepetésszerű vagy ultimátum nélküli támadást továbbra is elutasította, hogy a Monarchia ne tűnjön fel békebontóként az európai szereplők előtt. Javasolta, hogy előbb szigorú követelésekkel forduljanak Szerbiához, olyanokkal, amelyek sértik a tekintélyét és részben a szuverenitását, mint például:
  • szorítsa vissza a Monarchia elleni propagandát,
  • engedélyezze a gyilkosok szerbiai kapcsolatrendszerét feltáró nyomozást.

Csak akkor kell háborút indítani,

vélte Tisza, ha a szerbek visszautasítják az ultimátum kéréseit. Azt is kikötötte, hogy nem szabad Szerbiát megsemmisíteni, államiságát eltörölni a remélt győzelemkor, és ezt deklarálni is kell, hogy Oroszország is értse az üzenetet, miszerint a Monarchia nem akarja a Balkánt, és a jövőt továbbra is hűvös együttműködésben képzeli el az oroszokkal. 
 
Szerb területeket sem szabad csatolni a Monarchiához, kötötte ki Tisza, mert úgy vélte, ez magyar nemzeti szempontból kifejezetten hátrányos: megbontaná az igen törékeny nemzetiségi egyensúlyt. A magyar etnikumú lakosság aránya épp csak meghaladta az 50 százalékot, ha több százezer szerbet, délszlávot csatolnak a Monarchiához, a magyarság kisebbségbe került volna.
 
Azt sem tartotta jó ötletnek, hogy Szerbiát Boszniához csatolják, mert délszláv egység, egy harmadik központ alakult volna ki, a dualizmus helyett trializmus csökkenő magyar lehetőségekkel.
 
Ifj. Bertényi Iván közönsége Kolozsváron
 
Eközben az osztrák és a közös miniszterek és a vezérkari főnök rengeteg érvet sorakoztatott fel Tisza álláspontja ellen, magyarázta ifj. Bertényi. Szerintük Szerbia agitációja a Monarchia ellen már olyan mélyre hatott a délszláv lakosság körében, és olyan erősek a Monarchia-ellenes érzelmek, hogy lázadáshoz is vezethetnek, ha a Monarchia nem lép fel erélyesen. Szerintük fegyverekkel kell visszaszerezni a Monarchia tekintélyét és balkáni pozícióit.
 
A történész szerint döntően hatott Tiszára, hogy a németeknek a Monarchiára vonatkozó terveit is figyelembe kellett venni. A németek erős, nagyhatalmi, saját érdekeit megvédeni képes szövetségest akarnak. Ha a Monarchia nem képes az érdekeit megvédeni, eltűri, hogy mindenféle kicsi államok megölik a trónörököst, a területi egységre veszélyes propagandát folytatnak az állami szervek tudtával, akkor a németek lemondhatnak arról, hogy a Monarchiát mindig segítsék. Főleg ha az a vesztébe rohan, és a török birodalom után a Monarchia lesz Európa második betege.
 
Ezt a német birodalom bécsi nagykövete, Heinrich Tschirschky mondta Berchtold külügyminiszternek, aki rögtön továbbította is Tiszának. Mindez oda vezetett, hogy július közepére Tisza beleegyezését adta egy kemény, háborúhoz vezető ultimátumhoz, de további feltételeket szabott, például hogy 48 órás legyen az ultimátum, ami ugyan rövid, de ad esélyt a követelések teljesítésére.
 
Tisza rögtön tudatta a német nagykövettel, hogy nehéz szívvel, de eldöntötte, hogy a háborút is vállalni kell a Monarchia nagyságának megvédéséért. A következő, július 19-i minisztertanácson aláíratta az osztrák vezetőkkel, hogy nem annektálják Szerbiát.
 
Történészek generációit foglalkoztatta, mitől változtatta meg a nézetét Tisza, mesélte ifj. Bertényi, hisz akkor is kiállt az álláspontja mellett, amikor mindenki más az ellenkező állásponton volt.

Tisza egyáltalán nem volt pacifista,

ez tőle és a kortól is távol állt – mondta a történész, de nem érezte idejét még a háborúnak. Hogy lesz háború, és hogy erre Magyarországnak fel kell készülnie, azt politikai pályájának kezdetétől hirdette. Pontosan látta, hogy a szláv törekvésekkel szemben a magyaroknak egy nagy konfliktusban, akár háborúval is meg kell majd a nemzeti érdekeiket védeni. 
 
Egész politikai pályafutása felfűzhető arra a gondolatra, hogy Sivis pacem, para bellum: ha békét akarsz, készülj a háborúra. A hadsereg megerősítése, az ezt akadályozó ellenzéki obstrukció letörése, a magyar állam konszolidációját célzó lépései felfűzhetőek erre a gondolatmenetre is. 
 
 

Ferenc József császár és Tisza István egy korabeli képeslapon. Fotó: Wikipédia

 
Az is kirajzolható, miért volt fontos Tiszának a Monarchia nagyhatalmisága, területi épsége és külpolitikai akcióképessége. '67-es politikus volt, vagyis a kiegyezés híve, szerinte ez a keret garantálja a magyar nemzet békés gyarapodását. Olyan nagyhatalmi keret, ami békét és biztonságot ad Magyarország modern fejlődéséhez, ezért a Monarchia megvédése is magyar nemzeti érdek – magyarázta Tisza gondolatait ifj. Bertényi.
 
Azért volt németbarát, mert szerinte az adott nagyhatalmi és geopolitikai viszonyok között csak Németország lehet a Monarchia védelmezője. Nincsenek éles konfliktusok a két birodalom között, és Németország hajlandó is megvédelmezni a Monarchiát a rá egyedül veszélyes orosz aspirációkkal szemben. Ehhez a Monarchiának is értékes szövetségesnek kell lennie a németek számára.

Mi lett volna, ha Tisza kitart

a háború ellenzése mellett, és Ferenc József leváltja? Mit mondott volna egy lehetséges másik magyar miniszterelnök? Volt-e olyan partnere Tiszának a magyar ellenzékben, aki akár informálisan kiállt volna a háború ellen vagy az elodázásáért? Nem volt ilyen ellenzéki vezető – válaszolta meg saját kérdését ifj. Bertényi.
 
Akik elvi szinten, progresszív pacifizmusból ellenezték a háborút (szociáldemokraták, polgári radikálisok, egy-két republikánus, pár elszigetelt értelmiségi vagy politikus), azoknak Magyarországon akkoriban nem volt komoly politikai súlyuk. Károlyi Mihály, a radikális '48-as párt vezére következetesen ellenezte a háborút, és ezt képviselte is volna, de olyan mértékben állt szemben Tiszával, 
  • hogy segítséget nem adott volna neki,
  • és pont 1914 júliusában nem tartózkodott Magyarországon: Amerikába indult pénzszerző, az álláspontját az amerikai magyar emigrációban népszerűsítő körútra.
Akik nemcsak riválisai, hanem vele egyenlő súlyú, akár váltótársai lehettek volna Tiszának, az ifj. Andrássy Gyula gróf volt, a kiegyezést megkötő miniszterelnök fia, illetve Apponyi Albert gróf, a kiváló szónok és államférfi. Parlamenti múltjuk, nemzetközi beágyazottságuk, kapcsolatrendszerük, tudásuk és tekintélyük révén az ellenzék valódi vezetőinek számítottak.
 
De sem Andrássy, sem Apponyi 1914 júliusában nem ellenezte a háborút. Az oroszellenesség és a németbarátság rájuk ugyanúgy érvényes volt, sőt ők ellenzéki pozícióikból még hevesebben követelték a Szerbiával szembeni kemény fellépést. Ha Tisza lemond, vagy leváltják, akkor helyette lehetett volna alkalmas és régóta potenciális miniszterelnököt találni, aki hozzájárul Szerbia lerohanásához.
 
Az ellenzéki sajtó is ezekben a hetekben a háború oldalán állt, gúnyolta a tutyimutyinak beállított, nem eléggé harcias osztrák vezetést nem tudva, hogy éppen Tisza ellenzi a kemény fellépést. Miután az ultimátumot elküldik, azt Szerbia elutasítja, és a hadüzenetet elküldik Szerbiába, 

az ellenzék uniszónóban felsorakozik a kormány mögött.

Egyrészt az együttműködés háború idején nemzeti érdek, hazafias kötelezettség, de itt ennél is többről van szó – magyarázza a történész. Tiszát nagyon sokan gyűlölték, és az ellenzékkel nagyon rossz viszonyban volt, az ellenzék ennek ellenére kifejezetten üdvözölte a háborút. Apponyi elhíresült kijelentése a hadüzenet bejelentésekor a parlamentben: Hát végre!
 
Ez az együttműködés két évig kitart, egészen az 1916-os román betörésig, ami általában megingatta Tisza tekintélyét, és az ellenzék heves támadások alá vette.

Nem a magyarok találták ki a háborút,

annak ötlete és koncepciója nem a magyar politikusoktól származik – hangsúlyozta a fentiek ellenére ifj. Bertényi. Az osztrák vezetők, elsősorban a katonai vezetők akarták a háborút, ehhez csatlakoztak a magyarok. 1914-re már minden fontos udvari és osztrák vezető csatlakozott a háborúpártiakhoz, és meggyőzték az uralkodót is. 
 
A háborús felelősség kérdésében a magyarokat részfelelősség illeti – nyomatékosította a történész. A legújabb kutatások is amellett érvelnek, hogy a felelősöket a másik oldalon is keresni kell: 
  • miért nem fogadta el Szerbia az ultimátumot, 
  • miért tanácsolta neki Oroszország, hogy ne fogadja el,
  • mivel biztatta Franciaország Oroszországot 1914 júliusában.
Vagyis a mai történetírásban a felelősség sokkal inkább megoszlik a különböző résztvevők között ahhoz képest, ahogy itt évtizedekig mondták, hogy a németek és a Monarchia a felelős.

Furcsa, de senki nem sejtette,

sőt a katonai szakértők sejtették legkevésbé, hogy ez ennyire hosszú és szörnyű háború lesz – taglalta ifj. Bertényi. A 19. századi háborúkból kiindulva arra számítottak, hogy ez pár hetes, esetleg pár hónapos nagy hadjárat lesz, és egy-két döntő csatával be fog fejeződni, ahol persze elkerülhetetlen a szenvedés, de nem négy és fél évig, és nem millióké.
 
Miközben minden feltétel adott volt a háború elhúzódásához: a gyorstüzelő fegyverek révén a védekező fél olyan előnyre tett szert, amely lehetetlenné tette a támadó fél gyors áttörését és győzelmét. Bertényi szerint az a megdöbbentő, hogy maguk a katonai szakírók jósoltak gyors háborút, olyanok is, akik megfigyeltek néhány korlátozott és távoli háborút (orosz-japán) a korábbi években, amelyekben már kiderült, hogy a védő előnyben van. Mivel a japánoknak mégis sikerült bevenni Port Arthurt, ez elhomályosította az új háború alapjellegzetességeit. 
 
Felfigyelnek az új jelenségekre, de a végkövetkeztetés az marad, hogy a támadó hadműveleteket kell erőltetni, és ez gyors háborút eredményez majd. Alig van olyan ember, és inkább civil, aki észrevette vagy megjósolta, hogy a háború elhúzódik, de ezek periférikus hangok, és az érdemi döntéshozók nem vették figyelembe.

Nem szokványos háborútörténetek

Ha háborúról, akkor leginkább katonákról beszélünk, akik egyenruhát és fegyvert viselnek, és az anyaországtól távol lövöldöznek egymásra. Ezt a klasszikus hadtörténetet a történész szerint érdemes kibővíteni az első világháború esetében
  • életmódtörténettel,
  • gazdaságtörténettel,
  • művelődéstörténettel vagy éppen
  • gendertanulmányokkal,
mert ez az első tömegháború, már nemcsak a hadsereg vívja, hanem majdnem mindenkit besöpör.
 
Új szempontként jelentkezik a történetkutatásban a war & society, a háború és a társadalom együttes vizsgálata, amely persze néha túlzásokba esik, egyes publikációkban fegyverek, katonák már nem szerepelnek, mondta ifj. Bertényi, mert a háborús hátországnak kizárólag a békésnek tűnő jelenségeit vizsgálják.
 
Az akkori társadalomhoz a történész szerint a mostani annyiban hasonlít, hogy fele férfi volt, fele nő. Ha csak a férfiak háborúját vizsgáljuk, akkor a társadalom felét elhanyagoljuk, és ez tudományosan megengedhetetlen. Felvázolta, hogy az akkori társadalom 
  • majdnem fele nem magyar volt, 
  • az abszolút többsége vidéken élt, 
  • vallásos volt, 
  • alacsony iskolázottságú volt,
  • agráréletmódot folytatott.

A háború a nők életébe

szenvedéseket és egyúttal bizonyos lehetőségeket hozott. Helyt kellett állniuk a bevonult férfiak helyett: ők lettek a családfenntartók is a háztartás (porszívó és mikrohullámú sütő nélküli) vezetése mellett. Megművelik vagy vezetik a családi kisbirtokot, pénzért bérmunkát vállalnak, miközben a gazdasági viszonyok egyre romlanak.
 
Nagymértékben megváltozik a nők kapcsolata a pénzért végzett munkával. Korábban is voltak dolgozó nők: telefonos kisasszonyok, cselédek, óvónők, tanítónők, de a háború során tömegesen tűnnek fel addig jellemzően férfiak által betöltött munkaköröben. Megjelennek például a női villamoskalauzok (villamost vezetni azért nem hagyják a nőket, a közlekedők életét nem bízzák rájuk – jegyezte meg ironikusan az előadó).
 
Sokan lesznek ápolónők, „hiszen ez való a nőnek”, ami számos középosztálybeli nőnek rettenetes traumát jelent. Arra számítottak, meg kell igazítaniuk a sebesültek párnáját, le kell törölni az izzadságot a homlokukról, ehhez képest például tartaniuk kellett a tálat amputációknál. De helytálltak és csinálták.
 
A szegényebbek pedig a hadiüzemekben vállaltak bérmunkát: 18-20 százalékról 30-35% százalékra nőtt az iparban foglalkoztatott nők aránya. 

Ez persze befolyásolta a nőkről alkotott képet, 

a férfiak viszonyát a nőkhöz. A magát és családját eltartó nő már nemcsak függeléke a férfinak, hanem önálló, aktív tényező a társadalomban. 
 
Elnőiesedett az oktatás, hiszen a tanárokat, tanítókat nagyrészt behívják katonának, helyükre és az egyetemekre is nőket vesznek fel: a felsőoktatásban a háború végére abszolút többségbe kerülnek a nők, akiknek csak húsz éve engedélyezték egyáltalán azt, hogy tanulhassanak. A változás nagyon gyors volt.
 
Változik a nők képe saját magukról: megnövekedik a nők öntudata, előrehalad a női egyenjogúsítás bizonyos területeken, előtérbe kerül a nők választójoga. Vagyis a rájuk mért különös szenvedés mellett a háború hoz jó dolgokat is a nők életébe, véli Bertényi, a folyamat viszont a háború után megakad. A leszerelt férfiak kérik vissza az állásaikat, visszaparancsolják a nőket a konyhába, és ebből számos konfliktus származik. 
 
Másféle problémák adódtak abból, hogy a háború

kivonta a fiatal férfiakat a társadalomból.

Aki nem kellett a hadseregnek, azt nemcsak harcra, de esetleg házasságra is alkalmatlannak találták. A férjet keresőknél még rosszabb volt azoknak a helyzete, akiknek a szerelmét, vőlegényét, férjét vagy akár az apját, testvérét elvitték, és egy vagy több konkrét férfiért aggódott. Vagyis a lelki szenvedés sem volt elhanyagolható – magyarázza a történész.
 
Számszerűsíthető, hogy a fiatal férfiak hiánya miatt kevesebb gyerek születik, de a demográfusok szerint az első világháború nem okoz demográfiai katasztrófát, mert azok a gyerekek, akik nem születhettek meg 1915-18 között, azok megszületnek a húszas évek elején. 
 
Ha hazatér a férj, vagy a nő megtalálja a párját, akkor ugyan eltolódik kicsit a gyermekvállalás ideje, de az egy nőre eső születések száma nem esik vissza jelentősen a háború miatt. Kevésbé számszerűsíthető ugyan, de a háború miatt

megroppannak a hagyományos szexuális erkölcsök.

A korabeli háborús sajtó szerint persze csak a nők erkölcsei romlanak meg, a férfiaké konstans – utalt a történész a korabeli férfi-, illetve nőképre.
 
Megváltozott a vallásosság is főleg a vidéki lakosság körében, mivel a városlakó értelmiség, középosztály elvallástalanodásának igen sok jele volt már a békeidőben is. 
 
Hogyan fér össze az ölést tiltó ötödik parancsolat és milliók legyilkolása a háborúban? A hadüzenet után az összes keresztény és zsidó felekezet felsorakozik a háború mellett. Az esztergomi érsek azt mondja, mivel ez igazságos háború, a vallásos uralkodó igazságos ügyért harcol, ezért az alattvalóknak kötelességük őt ebben segíteni.
 
Pár hónappal később Geduly Henrik evangélikus püspök elismeri ugyan, hogy teológiai, etikai értelemben a háború és az ezzel járó ölés rossz, de mivel ebben az esetben a háború jogos önvédelem, ezért ránk kényszerített rossz, amit kötelességünk végigcsinálni. 
 
Balthazár Dezső református püspök 1914 szeptemberében kifejezetten felszólította a teológia hallgatóit, hogy tegyék félre a Bibliát, és ragadjanak fegyvert, mert a haza most ezt követeli. Mire az évfolyam zöme frontszolgálatra jelentkezett, és Tisza István, a református miniszterelnök kellett, hogy figyelmeztesse Balthazárt, hogy inkább a lelkiszolgálatból vegyék ki a részüket, arra van szükség.

A vallásos értelmiségiek érvei a háború mellett

Az ellenséget gyakran kevésbé keresztény életmódot folytatónak és ezért is gyűlölendőnek állították be:
  • az oroszok primitívek és babonások, mint az ortodoxok mind,
  • a franciák már nem is hisznek Istenben, dekadens, ledér, könnyű életet élnek,
  • a magyarországi protestánsok számára orientációs pontként szolgáló britekkel eleinte megakad a propaganda, de egy idő után kapitalistának, kalmárlelkűeknek címkézik őket.
A keresztény kurzus és a Horthy-korszak keresztény gondolkodásának is meghatározó alakja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök. Rá szokták mondani, hogy igenelte a háborút, erre a mondatára szoktak hivatkozni: „kell, hogy a vér esője tűzbe borítsa a világot; hisz a vér magasabbrendű tűz”, és úgy értelmezik, hogy szerinte a háború kvázi javítja az emberiséget.
 
Ez ifj. Bertényi szerint nem igaz, ha Prohászka szövegeinek kontextusában nézzük. Prohászka úgy vélte, a magyar társadalom már a háború előtt saját romlásába indult: elfordult Istentől, túlzottan individualista, materialista bálványokat imád. Vállalhatatlan módon azt gondolta, erről különösen a liberálisok és a zsidók tehetnek. Ebben a kontextusban állítja, hogy a háború olyan lelki trauma, amely az embereket visszavezetheti Istenhez, és csak ebben a korlátozott értelemben lehet haszna.
 
Saját naplójában viszont a háborús lelkesedés legprimérebb, akár hazafias változatát is borzasztónak mondja, és elutasítja. A háború utáni évekre készülve azt javasolja, ha a keresztényi testvériesség alapján akarjuk felépíteni az új Magyarországot, akkor földet kell osztani azoknak, akiknek nem volt, de kivették a részüket a háborúból. Ebből nem sok minden valósult meg.
 
A hitüket fronton is megélni szándékozókat segítette a tábori lelkészi szolgálat, amely rengeteg lelkészt, papot ösztönzött arra, hogy kórházban, helyőrségben, laktanyában vagy kint a fronton lásson el lelkiszolgálatot. A lövészárokban is lehetett szentáldozáshoz járulni, sőt még bérmáltak is a fronton.
 
Pozitív hozadéka volt annak, hogy a tábori lelkészek intenzívebben és közvetlenebbül ismerték meg saját híveiket új, lelkileg sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben: jó hatással volt az egyházak kapcsolattartására a hívekkel a későbbi évtizedekben is – véli ifj. Bertényi, aki szerint a háború előtt meginduló vallásos reneszánsz ezzel még nagyobb lendületet kap.

A háború hatása a gazdaságra

Arra elég hamar rájöttek, hogy nem lehet a szakembereket mind besorozni, mert ha elküldik bakának az összes mozdonyvezetőt, nem lesz, aki a következő egységet a frontra szállítsa – mégis munkaerőhiány lépett fel. A kieső munkásokat részben nőkkel, részben hadifoglyokkal próbálták pótolni (ez utóbbiról is nagyon kevés szó esik).
 
A termelés így is csökken, miközben a kereslet nő a hadsereg megnövekedett igénye miatt. Ezért a háború kitörése után nem sokkal ellátási hiány lép fel minden háborúzó országban, ami áremelkedéssel, kiéleződő szociális konfliktusokkal jár, és az állam kénytelen beavatkozni. A szokatlan mértékű állami beavatkozás nagyméretű bürokráciát eredményezett.
 
Még a liberális meggyőződésű politikusok szerint is a legszegényebb rétegek megmentése érdekében jegyrendszert kell bevezetni, hústalan napokat kell beiktatni, az államnak bele kell szólnia a tűzifa, nyersanyagok szétosztásába, hogy egy kicsi mindenkinek jusson, és elkerüljék az éhséglázadásokat. Az elszegényedés persze így is jobban sújtotta a szegényebb, mint a gazdagabb rétegeket.
 
 
Ezzel együtt bizonyos fokú védettséget élveztek azok (akár nők, akár férfiak), akik a háború folytatásához stratégiai jelentőségű üzemekben dolgoztak – magyarázta a történész. Becslések szerint a háború végén több mint egymillió ember dolgozott gyárakban, ezeknek a munkásoknak a fele pedig olyan gyárakban, amelyek közvetlen katonai irányítás alatt álltak.
 
Ez egyrészt szigorú sztrájktilalommal járt, másrészt a gyárvezetés mindent megtett, amit tudott, hogy zavartalanul menjen a termelés: meghallgatta a munkások panaszát, panaszbizottságokat állított fel. Felértékelődtek a szakszervezetek, érdemes lett taggá válni, ez pedig a szociáldemokrata párt tekintélyének és támogatásának növekedését eredményezte. A magukról soha nem szocialistaként gondolkodó kispolgári rétegek elgondolkodtak azon, hogy tisztviselői szakszervezetet hozzanak létre.
 
Kezdeti pacifizmusuk után a szocdemek támogatták a háborút, ahogy az európai szocialista pártok többsége. Azon az alapon, hogy a proletariátus sem jár jól, ha az oroszok bejönnek Pestre, vagyis „meg kell védenünk az országot, hogy ne legyen még rosszabb”, nem akadályozták a háború folytatását. Mi több:

propagandista lett a fél ország.

A háború folytatását mint a háborús propaganda legfőbb célját nagyon széles rétegek támogatták. Akár azzal is, hogy valaki hadikölcsönt jegyzett vagy adakozott a háborús özvegyek, árvák számára, és ezt nyilvánosságra hozta. 
 
A kezdeti háborús eufóriát természetesen felváltotta az elfásulás, belefáradás, de ez se Magyarországon, se a háborúzó országok többségében nem jutott odáig, hogy az emberek tömegesen be akarnák rekeszteni, ez egyedül Oroszország esete.
 
A társadalom többsége nem jó szívvel, fogcsikorgatva, de „csinálja a háborút”, ameddig csak muszáj. Olyan értelmiségiek, liberális, demokrata, baloldali vagy kifejezetten progresszív gondolkodók, művészek is a háború propagandistái lesznek, akikről nem is gondolnánk: a háború mindenkit maga alá gyűrt. 
 
Modern értelmiségi konfliktusokat hozott: ha az életbenmaradás ára az, hogy a sajtóhadiszállás keretében írok néhány vezércikket a háború mellett, és dicsérem vagy lefestem a saját tábornokainkat, akkor az jó kompromisszum, mert ha én nem dicsérem, dicséri és megfesti más, engem meg kivisznek az első vonalra meghalni – vázolta az értelmiségi túlélő gondolkodását a történész.

A propaganda tartalma

elsődlegesen a háború folytatásához szükséges anyagiak mozgósítását célozta: hogy az emberek a megtakarításaikat, vagyonuk, jövedelmük egy részét áldozzák fel a háború érdekében. Jegyezzenek hadikölcsönt, amit az állam győzelem esetén kamatostul visszafizet (rengetegen mentek tönkre ebbe), de nagyon sok más módon gyűjtöttek pénzt:
  • a szeges szobrokkal: ha valaki fizetett egy adott összeget, beverhetett az általában egy vitézt ábrázoló faszoborba egy szeget. Kolozsváron is volt ilyen szobor;
  • hadisegély bélyegeket hoztak forgalomba, amelyek drágábbak voltak a normál postai bélyegeknél, a különbözetet háborús célokra fordították;
  • aranyat vasért mozgalom: ha leadtad az aranygyűrűdet, kaptál egy vasgyűrűt Pro patriae felirattal, amelynek viselése szintén propagandának minősíthető;
  • beszolgáltatásra kérték a konyhai rézmozsarakat vagy a templomi harangokat.
A csaták, hősök, tábornokok és a tömeges érdekeltség megteremtette a híréhséget, a szenzációigényt, a híreket viszont a hadvezetés megszűrte két szempont szerint is: az újságokat nemcsak a hátországban olvasták, hanem a frontokon is. 

A cenzúra 

a történész szerint kifinomultan működött, nyilvánvaló hazugságok nem jelentek meg a lapokban. Egy nagy vereségről be kellett számolni, mert úgyis kitudódik, de ellenpontozták egy győztes csatával, és a következő napokban már csak az utóbbit ismételgették.
 
A legmodernebb hírközlő eszközöket is a háború szolgálatába állították, filmek készültek, diaképes vetítéseket, politikusok, tudósok előadásokat tartottak a háborúról, Bulgáriáról, a magyarok szerepéről a háborúban, a technikai újdonságokról, stb. Zsákmányfegyverekből rendszeresen szerveztek kiállításokat, a Pasaréten egész lövészárkot építettek ki, 1917-ben már repülőgépet mutattak be.
 
Cenzúrázott vezércikk a Népszavában
 
Utolsó pillanatban cenzúrázott vezércikk a Népszavában
 
Az akkoriban fontosabb közéleti szerepet betöltő színházak viszont gyorsan kivonták magukat a lelkesítésből: az első néhány héten, hónapban hurráoptimista és ultranacionalista darabokat játszottak, amelyeket akkor írtak nem túl tehetséges szerzők – állapította meg ifj. Bertényi, de ahogy kiderült, hogy a háború hosszabban el fog tartani, ezek a darabok kontraproduktívvá váltak, és gyorsan levették őket a műsorról.
 
1915-16-ban az emberek már kifejezetten azért járnak színházba, hogy eltereljék a gondolataikat a nyomasztó mindennapokról. Egyre népszerűbbé vált a kabaré, a varieté, különféle szórakoztató műsorok, és a legnépszerűbb magyar operett, a Csárdáskirálynő is ebben a hangulatban, ebben az időben keletkezett.
 
Propagandapuzzle II. Vilmos arcképével
 
A háborús propaganda a mindennapokban megjelent a gyerekjátékokban, pl. puzzle II. Vilmos arcképével, vagy legyezőkön, kártyákon, érettségi dolgozatok témájaként, kávéscsészén vagy kitűzőkön.
 
Propaganda az első világháborúban
 
Nagy szerepe volt az ellenséget szidalmazó propagandának is, ez itt például a magyar acélkéz, amint megragadja az áruló Olaszország álnok tőrét, illetve egy pofozógép a Margit-szigeten, amire azt mondták, hogy olasz, és akkor hazafiasan lehetett verni akár a vurstliban is.

A háború mint közös élmény

miatt a korábbi társadalmi osztályokat átlépő és új típusú kötelékek jöttek létre, összegezte a kutató a háború utáni átalakulásokat. A háború mint közös helytállás, mint nagy nemzeti élmény elkíséri a résztvevő országokat a következő években, évtizedekben is. Nemcsak a közös ezredben szolgálókat kovácsolta össze, hanem az elején a nem teljesen homogén hadviselő társadalmakat is. Magyarországon a nemzetiségek lojalitásukról tesznek tanúbizonyságot, az első hónapokban nincs példa arra, hogy a nem magyar vagy nem német ezredekben nagyobb lenne a dezertálás aránya, mint máshol.
 
Viszont minél kevésbé volt homogén és egységes egy társadalom, annál hamarabb jöttek elő a régi repedések, vagy éppen újak keletkeztek – magyarázta a történész. Minél modernebb és egységesebb volt egy társadalom a 20. század elején, annál jobban meg tudott felelni a háború kihívásainak. Nem véletlen, hogy Oroszország, az oszmán birodalom, a Monarchia, a gyenge balkáni országok omlottak össze, és szenvedtek vereséget. A németek ugyan vereséget szenvedtek, de a nemzeti egységük nem szűnik meg.
 
Ugyancsak a háború társadalmi következménye a brutalizáció: a milliós öldöklés roncsolja a békés viszonyokat, a háború utáni sok forradalom és erőszak erre is visszavezethető. 
 
 
Szintén az első világháború jelenti az áttörést az állam modern szerepében. A háború folytatása érdekében beavatkozik olyan területeken, amelyeken korábban a vállalkozók, a civil szféra, egyesületek, egyházak, egyéb öntevékeny rétegek intézkedtek, és azért, hogy legyen elég katona, hadianyag, fegyver, az otthonmaradottaknak legyen elég élelmiszer, ruha, nyersanyag. 
 
Ettől kezdve az állam sokkal többet vár el a társadalomtól (pl. hogy milliók meghaljanak érte), cserébe neki is törődnie kell az állampolgáraival, ami korábban nem volt szempont. Ezek a többletfeladatok több állami hivatalnokot igényelnek, nő az állami bürokrácia, és az állami irányítású vállalatok megjelenésével a gazdaság a szabadpiactól a szocializmus felé mozdul el. A háború alatt vált normálissá, mindennapivá, hogy az állam beavatkozik a szabad versenybe, és csökkent az idegenkedés is ettől.

Az első világháborút a tömegek vívták, 

az elitek irányították, de az elitek most már függtek ezektől a tömegektől, és adniuk kellett valamit. A tömegeknek a háború után mindenhol egyre nagyobb lett a szava, befolyása, nem véletlenül lett a huszadik század a tömegek százada, és a világháború a nagyon markáns határ a 19. és a 20. század között.
 
Tisza nem volt a tömegek és az általános választójog híve – derült ki a történész közönségkérdésre adott válaszából. Az általános választójogról komoly viták folytak, és 1917-ben, amikor Tiszát leváltották a miniszterelnöki tisztségből, az új kormány fő politikai aduja a választójog kiterjesztése volt. Ezt épp az ellenzékbe szorult, de továbbra is parlamenti többséggel bíró Tisza István akadályozta meg, ez az ő lelkén szárad.
 
A földosztás ennél nehezebb kérdés – magyarázta ifj. Bertényi, mert a magántulajdon szentsége erős liberális dogma volt, az államnak nem volt amiből kártérítést fizessen, ha elvett volna földeket, hiszen csődben volt. Románia helyzete azért volt más, mert 1917-ben ugyan padlón volt, de ha új területeket foglal el, azt lehet osztogatni, tehát tudott ígérni, de Magyarország nem akart hódítani, amije volt, az is fogyott, egyre kevesebbet ért, és kevesebbet tudott volna szétosztani, mint amivel indult. 
 
A háború végén a Károlyi-pártban komoly a szándék a földosztásra, a Károlyi-kormány programjának is része, de akkor meg a szociáldemokraták akadályozták meg, akik azt mondták, a földbirtokok legyenek inkább közösségi, kvázi állami tulajdonúak.

Erdély feje fölött zajlik

nemcsak a nagypolitika, de a háború is – terelődött végül a szó az előadás Erdélyre vonatkozó részére, amelyet sajnos a történész időhiány miatt nem tartott meg, de tanulmányát később ki fogják adni. Koncepciója szerint Erdély sorsáról nem az erdélyiek döntenek, akár magyarról, románról vagy szászról van szó: 
  • amikor betört a román hadsereg, a Monarchia elsősorban a németek segítségével tudta kiverni;
  • a tárgyalások a magyar kormányzat és a román nemzeti párt között nagyrészt német nyomásra történtek. 
Erdélyt nem lehet kiszakítani a háború közép- és egész európai összefüggésrendszeréből, véli a történész, és az nemcsak kisnépi fátum, hogy a fejünk felett döntenek, hanem a háború alapvetően ilyen. Nem a kis népek vágyai, hanem a nagyhatalmak katonai ereje irányítja, a béke tervezésénél pedig a politikai akarat.
 
Tisza Erdélyről alkotott nézetét ifj. Bertényi nagyon pozitívnak látja az utána következő kormányokéhoz képest. Tisza képes volt távlatosan gondolkodni, ezért mérsékelte az álláspontját. Mai fogalmaink szerint ő is magyar nacionalista volt, de pontosan tudta, hogy ha megnyerjük a háborút, még sokáig együtt fogunk élni a románokkal, nem lehet őket zárójelbe tenni, elüldözni, elnyomni, nagyon visszaszorítani. Párbeszédet, együttélési módot kell kialakítani velük, vélte Tisza.
 
A következő kormányok viszont, főként Apponyi gróf a Wekerle-kormány idején arra akarta kihasználni a remélt háborús győzelmet, hogy a legyőzött Románia támogatását már nélkülöző erdélyi románokkal szemben masszívan érvényesítse a magyar dominanciát: kultúrzónát akart felállítani, a román felekezeti iskolákat és tanítóképzést állami ellenőrzés alá vonni. 
 
Bethlen István követelésére pedig gyakorlati eszközökkel korlátozták a románok birtokszerzési lehetőségeit, vagyis a Tisza menesztése utáni egy-másfél év nem volt a legjobb időszak az erdélyi románok számára – zárta előadását ifj. Bertényi Iván.
 
 

Lejegyezte és fotózta: Szabó Tünde

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/10050
Besztercén történt az incidens, az RMDSZ ki van akadva.
A kétéves rendezvénysorozat az 1918-1920-as időszakra fókuszál
Jövőre kerékpárpróbákkal bővítenék a rendezvényt.
Még államtitkárként segített Teleorman megyei tulajdonba, majd magánhasználatba juttatni egy dunai szigetet és a folyam Pavel-ágának egy részét.
Nehéz másként értelmezni az RMDSZ-elnöknek a kolozsvári magyar ügyintéző iroda megnyitóján elhangzott szavait.
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács nagyváradi ülésén nem mindenben értettek egyet a résztvevők, de abban igen, hogy tovább kell folytatni az autonómiaküzdelemet.
És akkor esetleg az erdélyi magyarok meg a székelyek meg más „tiltott népek” is vérszemet kapnak.
Fél éve „azonnali szerződésbontást” ígért Nagy Zoltán.
Pazar előadással kápráztatta el közönségét a Magyar Állami Operaház erdélyi turnéjának utolsó helyszínén, Kolozsváron. Azt ígérik, visszajönnek.
Befutott, nagy nevek és roppant ígéretes fiatalok rendeznek majd Kolozsváron, miközben a társulat rengeteget utazik bel- és külföldön.
Tamási Zsolt mellett a volt megyei főtanfelügyelőt, Ștefan Someșant is hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolják.
Marius Nicoară gondolt egy nagyot és előállt korszakalkotó javaslatával.
Bíró és Márton több mint 3, illetve 4 ezer kilométert repültek, míg Bolomey egyelőre félúton van.
Negyven éves az erdélyi táncházmozgalom, zenészek és táncosok százai lépnek fel három napon át.