Sokan gondolják úgy, hogy a két világháború közötti időszak volt hazánk legjobb korszaka: ekkor jött létre „Nagy-Románia”. És újraegyesülésről álmodoznak. Sokan hisznek a „románizmusban” és annak értékeiben. Ez normális. Már régóta tart a vita a „nemzeti jellegzetességről” és nemzeti identitásunkról. De valójában nem mindig tudjuk, miről is beszélünk.

Nemrég jelent meg Lucian Boia professzor Románia elrománosodása (Cum s-a românizat România) című könyve (Humanitas Kiadó, 2015). Maximálisan lecsupaszított dolgozatról van szó, egyfajta sebészi bemetszésről azokba a statisztikákba, melyek Románia etnikai összetételére vonatkozóan készültek a XIX. századtól mostanáig.

„Minden népnek megvan a maga tapasztalata a «másokkal».

De kevésnek van ekkora és ilyen intenzitású, mint a románoknak. Egy «nyitott» és sokáig elnagyoltan strukturált térségben elhelyezkedő jelenlegi román terület a politikai dominanciák, valamint az etnikai és kulturális infúziók sokszínűségén ment keresztül.” Így kezdődik a könyv.

Ami ezután következik, az – nagyrészt – népszámlálási és statisztikai adatok gondosan és intelligensen kommentált felsorolása. Az egységes román nemzetállam létrehozását egy „mi, románok”-ról szóló egész diskurzus és a politikai és értelmiségi elitek által elindított identitárius építkezési folyamat kísérte – ahogy az a XIX. század óta más európai országokban is történt. E (nem mindig sikeres) folyamatban az oktatási rendszer volt az egyik fő eszköz. E tekintetben rendkívül érdekesek a Köznevelési Minisztérium „direktívái”, melyek Erdélyben és Besszarábiában arra kötelezték a tanárokat és a tanítókat, hogy a román nyelvet használják az osztályokban (ahol alig néhány évvel az Egyesülés után sok diák nem tudott románul).

Lucian Boia azonban elsősorban a tetteket, a tényeket és a számokat írja le, ezek pedig azt mutatják, hogy

hiába düllesztjük a mellünket a „Mi románok vagyunk” refrénjére.

A Fejedelemségek Egyesülése óta a román állam létrehozása és a román társadalom modernizálása az „idegenek” nagy változatosságának a magába foglalását is jelentette – akár az ezen a területen évszázadok óta élő etnikumokról, akár a modern korban itt letelepedett idegenekről van szó. Etnikai összetételét illetően Olténia volt a „legrománabb” régió, ezt Vlachia követte. Ezzel szemben Moldvában sok etnikum élt, a XIX. században Jászvásáron (Iaşi) a román etnikumúak aránya nem haladta meg az 50 százalékot. Dobrudzsa különleges eset, a könyv is így kezeli: a XX. századig gyakorlatilag nem volt román többségű, egy kelet-balkáni mozaik, a térségbeli etnikumok és kultúrák szintézise volt. Erdély az Egyesülés után „románosodott” el, nem utolsó sorban azzal, hogy a Regátból neveztek ki embereket a közigazgatásba, ami aztán ki is váltotta Iuliu Maniu és más erdélyi politikai vezetők tiltakozását, akik felpanaszolták, hogy a kinevezettek semmit sem értettek az erdélyi helyi közösségek életéből és lerombolták a nagy múltú együttélést (ezt a dokumentumot Lucian Boia közzéteszi könyvében). Valami hasonló dolog történt Besszarábiában is, ami kiváltotta néhány unionista vezető elégedetlenségét, élükön Pan Halippával.

Mindent egybevetve, az 1930-as népszámlálás szerint az ország etnikai összetétele nagyon változatos volt:

a lakosoknak csak 71 százaléka volt román etnikumú.

Más szóval, a románoknak a teljes lakosságon belüli aránya szemszögéből nézve Nagy-Románia „kicsi” volt. Azóta a zsidók masszív Izraelbe, a németek NSZK-ba, a magyarok Magyarországra vándorlásával alakult ki a mostani, sokkal kényelmesebb román többség. De ez egyes hajdanán nagy lélekszámú, mára jobbára csak szimbolikusan jelenlévő etnikumok helyrehozhatatlan elvesztésével járt. Számomra az tűnik a legnagyobb veszteségnek, hogy még ma sem fogjuk fel egy ilyen etnikai sokszínűségből és a szinte eltűnésig megfogyatkozott kisebbségek nyomán maradt kulturális örökség gazdaságából származó előnyöket. Románia napjainkban, bár a lakosság nagy többsége román etnikumú, kezd egyre kisebbé válni. Nemcsak azért, mert (a kisebbségiek mellett) több millió tősgyökeres román is távozik, hanem azért is, mert nem tudunk leválni a „románnak lenni büszkeség”-ről, nem fogjuk fel, hogy pont azért lettünk ilyenek, mert a mindenféle „idegenek” óriási mértékben hozzájárultak a modern román társadalom és kultúra fejlődéséhez.

E tekintetben Lucian Boia professzor könyve megérdemli, hogy elgondolkodjunk, és komoly vitát kezdjük róla. De fogadok, hogy főleg támadásokban lesz része.