A közel két és fél éve bemutatott produkció azért nevezhető rendhagyó színházi eseménynek, mert Bocsárdira és csapatára jellemző, hogy előadásaik estéről estére változnak, és nem csak úgynevezett érésről, csiszolódásról van szó, mert időnként elég fontos elemek, akár egész jelenetek kerülnek ki az előadásból. Az átalakulásokat tehát nem a minden produkcióra jellemző korrózió okozza, hanem az, hogy
az alkotói folyamat nem ér véget a bemutató napján,
Bocsárdi és színészei újabb meg újabb energiákkal töltik föl az előadást, újabb és újabb értelmezési lehetőséget hangsúlyoznak a szövegből, így annyira frissen tartják az előadásaikat, hogy érdemes újra meg újra megnézni ezeket. „Egy előadás akkor van kész, amikor levesszük műsorról – addig változik. Enélkül az igény nélkül a modern színház nem tud létezni” – mondta egy közönségtalálkozón Bocsárdi.
Olvasson még:
A fentiek miatt lehet azt remélni, hogy az előadás-temetésre egy tökéletes kristályszerkezetet, egy hibátlanra csiszolódott gyöngyöt mutatnak meg. A sepsiszentgyörgyi közönség is így gondolhatta, hiszen az utolsó előadásra is eljöttek, és akár a bemutatókon, a társulat teltház előtt játszott. (A róla való írást pedig annyiban könnyíti meg, hogy a spoiler-veszély tart a nulla felé.)
Bocsárdi László legtöbbször a klasszikus drámairodalomban találja meg azokat a szövegeket, amelyek hozzásegítik művészi elképzelései, vívódásai bemutatásához. Minden előadásában fölfedezhető
a minket körülvevő, változó kor lenyomata gyarlóságainkban,
elvakult szenvedélyeinkben, ezekkel szemben pedig az a kevés igaz érték, ami még föllelhető az emberben: az őszinte barátság, a szeretet, a szerelem és nem utolsó sorban a humor, mely gyakran az irónia és a rafinált öngúny formájában jelenik meg.
A fösvénység ilyen fényben emberi hiba, nem vétek. Pálffy Tibor alakításában Harpagon szinte tragikus sorsú hős, aki igen nagy árat fizet fukarságáért, kapzsiságáért: pőre és magányos marad. Számkivetettsége pedig szívszorító jelenség, hisz az előadásban esendőnek, emberinek láttuk, a dicséretnaplójába pedig bekerülhet egy-két apróság. Tékozló fiát, Cléantot (Derzsi Dezső) például nem ítéli ugyanazzal a szigorú mércével, mint mindenki mást.
Megpróbálja saját elvei szerint nevelni, elítéli esztelen költekezéseit, de mivel gyermeke, azt is megbocsátja neki, hogy kölcsönt akart szerezni, s ezzel őt is megszégyenítette. Az előadás végén szinte sírnivalóan sajnáljuk, amikor kiderül, hogy saját fia lopta meg, de ha visszakerül kincses ládikája, és ha nem kerül neki semmibe gyermekei boldogsága,
mindenről, az égvilágon mindenről lemond.
Gyerekeivel való viszonya ambivalens. Lányával (Ferenczy Gyöngyi) gyakorlatiklag nem törődik, Élise slampos, szedett-vedett ruhában téblábol a színen (jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit), Cléantot is visszafogja, ahányszor az szembeszáll apjával és vitatkozik. Mégis lázad, amennyiben apja szigorú akarata ellenére a titkárt, Valért (Mátray László) választja vőlegényül.
Cléant nehezebb eset, mert szerencsejátékon nyert pénzét magára költi, drága ruháival provokálja fukar apját. Harpagon mégis nagyon-nagyon bízik benne, újra meg újra elhiszi, hogy saját hasonmását faraghatja ki belőle. Mariann (Benedek Ágnes) megjelenésekor is hiszi, mert hinni akarja, hogy fia csak iránta való tiszteletből bókol a fiatal menyasszonyjelöltnek.
De ki is ez a Harpagon?
Gyógyszereket kilószám magával cipelő, tréningnadrágos-papucsos nagyvárosi közember, bizonyára nyugdíjas. Abból a fajtából, aki reggeltől estig panaszkodik rossz sorsára, a nyomorra, és aki képes ingyenbuszozni órákat, csak hogy pár banival olcsóbban szerezzen be valamit, amire szüksége van vagy lehet. Ad magára, mégis: esküvőjére készülvén öltönyéhez „ünnepi” bőr házipapucsot asszortál. Alapvetően jó kondiban van, szobabiciklizik (fogadnék, hogy ószeren vagy turkálóban tett rá szert) – de azt is csak azért, hogy áramot generáljon és megvilágítsa műanyag Aphrodité-szoborutánzatát, amiben összekuporgatott vagyonát dugdossa. Ez a nap fénypontja, és szigorúan egyéni foglalkozás.
Bartha József díszlete amúgy nem több ennél: elől mély, kétoldalt a nézőtérre befutó üres, tolóajtókkal frontálisan szegmentált és hátrafele perspektivikusan szűkülő (és enyhén emelkedő) tér. A szín mélyén tükörrel árnyékolt sírgödör, ebből néz vissza ránk az eszét vesztő Harpagon (a tükörben pedig, naná, csoportkép, a fösvény mögött ott sorakozik a tisztelt publikum, titokban kicsit fösvény mindenki, értjük ám!). A patyolat-ürességben a szobabicikli, több funkcióval (Fruzsina – Gajzágó Zsuzsa trónusa), a tükör előtt néha a kerti Aphrodité, rajta a szalonból kiszuperált narancssárga lámpabúrával. És a szanaszét szórt gyógyszerek, kisebb-nagyobb dobozokban, fiolákban, tégelyekben – minden szereplőnek viszonyulni kell ehhez a hipochonder és fösvény Harpagonhoz.
A darabokban (is) megfogalmazott
gondolatok színpadi lecsapódásai mindig fontosabbak
Bocsárdi László számára, mint a szöveg. Dramaturg munkatársaival együtt – A fösvényben Zsigmond Andrea – kíméletlenül rövidíti a szöveget, mondhatni önkényesen rendezi át a jeleneteket vagy a mondatokat. Filológusok számra felismerhetetlen lehet az eredeti szöveg, de a beavatkozások mintha mégis a drámaírói szándékot kristályosítanák. Molière 400 éves szövege Illyés Gyula nem éppen mai fordításával mégis élő beszédnek hat. A színészek érdeme is, érthető módon, hiszen ők azok, akik lemennek a szöveg legmélyebb értelméig, majd úgy mondják el, hogy akár a hetedik emeleti szomszédéknál is történhetne a darab, és kicsit rásegítenek az improvizált részek is (pl. a kerítő Fruzsina „az oroszokat az ukránokkal is összehozná” poén nagyon mai).
Az egységes színészi játékról szólva
a mellékszereplőket is meg kell említenünk, hiszen mindannyiuknak van egy-egy nagy jelenete: Mátray László Valér szerepében például szolgálatkész titkár és szerelmét apja előtt is protezsáló fiatalember. Elvállalja, hogy ő korbácsolja meg a szolgát (Jakab: Erdei Gábor), és láthatóan szelíden piszmog, hogy ne okozzon fájdalmat, de pillanatok alatt zsarnokká és agresszívvé válik, ha provokálják.
Erdei Gábor született komikus. Jakab tényleg szereti valamiért a fösvény gazdát, és utálja a titkárt, mert érzi hamisságát. Bosszúját is úgy forralja ki, ahogy a kicsi, gyáva emberek: a rendbiztosnál (Diószegi Attila) Valért vádolja a ládika ellopásával. A nyomozó-rendőr pedig… Hát ő az, aki belealszik az igazi leleplezésbe, csak szövegfoszlányokból alkot (hamis) képet a bűntettről, s legvégül nem is érdekli más, csak hogy kifizessék a kiszállását.
Anzelm (Szakács László) megjelenése a színen, és részben Fruzsina, Fecske (Kónya-Ütő Bence) és Simon (Debreczi Kálmán) rövid jelenetei tanúskodnak arról, hogy
Harpagon mindenen kívül áll, csak a vagyon körül forgó mikrovilága érdekli,
semmi, de semmi más. A másik, a „normális” világ is tele van uzsorásokkal, kis vagy nagy érdekekkel, korrupcióval, tragikus és hihetetlen történetekkel, gyermekei is ott lehetnek boldogok, de senki és semmi nem hatja meg, senki és semmi nem gondolkodtatja el, meztelensége sem hozza különösebben zavarba, csak egy, egyetlen egy érdekli: hogy hiánytalanul visszaszerezze pénzét.
Tragikus, ugye.
Fotók: Barabás Zsolt