„Újságíróként, aki 1990 januárjától szinte valamennyi helyszínen jelen voltam, elfogadhatatlan hazugságnak érzem, ahogy kényük-kedvük szerint másítják meg az eseményeket. Ahogy 25 évvel ezelőtt is Erdély elszakítására tett kísérletnek minősítették azt az óhajt, hogy a fordulat után igényt tartottunk mindazokra a kisebbségi jogokra, amelyek egy demokratikus államban természetesek kellene legyenek. Így például a felszámolásra ítélt orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának a visszaállítása, amit áltatások és hazugságok révén akadályoznak ma is. Nem véletlenül, hisz egyes oktatók, akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy az ülősztrájkoló magyar hallgatók megfélemlítésére a Maros-völgyi tudatlan földműveseket Marosvásárhelyre csődítették, továbbra is hangadóknak számítanak.

És mit várhatunk azoktól a ma »köztiszteletben« álló orvosoktól, akik egyetemi hallgatóként a Román Diákliga tüntetésén félelmetes beszédekkel uszítottak a magyarok ellen?

Láttam, láttuk, amikor 1990. március19-én délben az első teherautók megérkeztek, s utasaik meg akarták támadni az orvosi egyetemet, ahonnan végül román testvéreik küldték tovább őket a főtérre, ahol a legsötétebb középkorra emlékeztető lincshangulatban verték le a magyar feliratokat. Majd fejszével, botokkal, vasvillával s kampós végű rönkmozgató rudakkal masíroztak Bolyait keresve az RMDSZ székháza felé. Az ostrom idején Radu Ciontea, a Vatra Românească alelnöke a Törvényszék utca sarkáról figyelte látható élvezettel az eseményeket. Később elismerte, hogy a Vatra bérelte az autókat, de azok utasait kultúrműsorra hívták. Hát ilyen »előadást« addig nem látott Marosvásárhely! Ma is megfoghatatlan számomra, milyen szer hatására támadt bennük az a vad düh, amellyel törtek, zúztak, gyújtogattak, s nagyon szégyellem, hogy szépen összeverődve mi magyarok a meghökkenéstől bénán néztük végig az indulatok elfajulását.

És hiába akarják utólag összemosni a történteket, mert ha nem szervezik meg a 19-i provokációt, Sütő András megcsúfolását, a padláson rekedtek egy részének a bántalmazását, akkor március 20-ra nem kerül sor. A jóvátételt, az igazság kimondását követelő magyar tüntetőket a szemem láttára támadták meg, mintegy vezényszóra a vidékről importált román harcosok. A szervezett akció időzítésébe becsúszott hiba miatt nem lett több áldozta a főtér felől érkező teherautónak, amely a megbolydult menekülő tömegen át az ortodox templom lépcsőjébe csapódott.

És ott voltam a kórházban felismerhetetlenre összevert édesapám betegágya mellett (a pagocsaiak ütötték vasbotokkal agyba-főbe), s a vele egy kórteremben elszállásolt hodákiak érdeklődésemre elmondták, hogy a Vatra Românească és a Frăţia hívta őket a pap, a polgármester közvetítésével, hogy megvédjék a vásárhelyi románokat.”