„Az immár sokadik tervezet szerint ugyanis azok az útvonalak, melyek európai viszonylatban a legfontosabbak lennének, csak gyorsforgalmi útként épülnének meg, a másodlagos fontosságú vonalakra pedig sztrádákat tervez a kormány. Ez a bukaresti taktikázás helyenként igencsak fájna az adófizetők zsebének, ha valamely csoda folytán mindent sikerülne a tervek szerint felépíteni. Mert az európai alapokból az elsődlegesnek tekintett útvonalakra Brüsszelből a költségek 85%-át fedezik, a többiekre legfeljebb egyharmadot. És ha pont oda tervezik a drágább sztrádákat, ahova kevesebb uniós pénzt lehet szerezni, akkor vagy a szociáldemokraták készülnek a hagyományos választóbázisuk nyílt átverésére, vagy rossz térkép került a nyilvánosság elé.
A bizonyítványt újabban azzal is próbálják magyarázni a hazai illetékesek, hogy gyorsforgalmi utat hamarabb és gyorsabban is lehet építeni, mint sztrádát. A két útfajta között voltaképpen életbevágó különbség nincs, a megengedett sebességkorlátot és azt kivéve, hogy az előbbire nem építenek elkülönített vészleálló sávot. De közös mindkettőben, hogy menetirányonként legalább kétsávosak, elkerülik a településeket, és a két haladási irányt védőkorlát választja el.
A közlekedők szempontjából tehát nem sokat oszt vagy szoroz, hogy gyorsforgalmi út, avagy sztráda épül-e egy adott vonalon. Az lenne a lényeg, hogy épüljenek új és biztonságos utak a lehető leggyorsabban, mert az úthálózat csapnivaló biztonsági szintje az egyik ok, amiért évente egy kisebb település lakosságát kitevő számú ember veszti életét, vagy tartósan a testi épségét balesetekben. Tehát a kormánynak a látszólag az elsődleges fontosságú útvonalak építésének gyorsítására igyekvő újabb taktikázása akár szemernyi optimizmusra is okot adhatna. Elvileg, ha nem azt látnánk a gyakorlatban, hogy az észak-erdélyi pályából csak annyi készült el egy évtized alatt, amennyi a kivitelezés során épp regnáló hatalmi kör érdekeit a legjobban szolgálta.”