„Vannak-e nálatok nagy hegyek? / Itt is volt régen rengeteg” – énekelte Lovasi András az Alkoholban, Wass Albertet és hegyeit pedig nyilván nem kell bemutatni. Trianon a legélőbb magyar történelmi esemény, de vajon fáj-e minden magyarnak? Budapesten, a Gellért-hegyi Mathias Corvinus Collegiumban Ablonczy Balázs és György Péter vitatkozott Trianonról és a nemzeti sokk traumatikus emlékezetéről.

Szalai Zoltán, az elitképző intézmény ügyvezető igazgatója bevezetőjében a Trianon-traumát és szükséges feldolgozását Magyarország és a magyarság legfontosabb kérdéseként jelölte meg, ezért tartotta szükségesnek, hogy az MCC fórumot biztosítson a Trianon-vitának. A „békévé oldás” szellemében hívták meg az úgynevezett bal- és a jobboldal két vezető trianonológusát, beszélgetésüket Rajcsányi Gellért, a Mandiner.hu főszerkesztő-helyettese moderálta. 

Ablonczy Balázs a Trianon-legendák és A visszatért Erdély, 1940-1944 című történettudományos bestsellerek szerzője, 2011 óta a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, aki azonban vezetői pályáját a Mathias Corvinus Collegium nevelőtanárjaként kezdte. György Péter esztéta az ELTE Művészetelméleti és Médiaelméleti Intézetének igazgatója, aki 2013-ban jelentette meg Állatkert Kolozsváron című könyvét a „képzelt Erdélyről”. Rajcsányi Gellért Ablonczy Balázst és György Pétert olyan értelmiségiekként mutatta be, akik „szeretnek kifelé gondolkodni a sablonokból” és „beszoríthatatlanok”.

Az est nagy kérdése előzetesen az volt, hogy Ablonczy Balázs és György Péter sarokba tudják-e egymást szorítani. Azonban inkább párbeszédnek, vagy Széchenyi kifejezésével eszmesúrlódásnak lehettünk tanúi, mint vitának. Az egy percre eső egyetértések száma az est folyamán a Király-hágót ostromolták, amely ritka manapság, mint Császár Előd Fan Klub Székelyudvarhelyen.
 

Magyar az, akinek fáj Trianon?
 

„Mi az Önök személyes Trianon-traumája?” – indította a beszélgetést Rajcsányi Gellért. Ablonczy Balázs első Trianon-élményének román határőrök vegzatúráit jelölte meg, és hogy gyerekkorában, a nyolcvanas évek elején mindig az ő táskájába rejtették szülei az erdélyi magyaroknak szállított fogamzásgátlót és a magyar nyelvű könyveket. György Péter sepsiszentgyörgyi emlékeit és Majtényi Erikkel való megismerkedését idézte, akinek munkásságát a fiatal hallgatóság figyelmébe ajánlotta. György Péter hozzátette, az est folyamán tüntetőleg nem fogja bemutatni hallgatóságának az általa említett írókat, költőket, elméletalkotókat, mert szeretné, ha utána néznének.

És mindjárt is következett egy amolyan könyvtárversenyes feladat: „Ki írta, hogy »magyar az, akinek fáj Trianon« és ma is érvényesnek gondolják-e ezt a kijelentést?” – kérdezte Rajcsányi Gellért. Ablonczy és György Péter egyetértettek abban, hogy az idézetet Illyésnek tulajdonítják, de az érvényességének kérdését másfelől közelítették meg. Ablonczy Balázs úgy vélte, hogy a Magyarországnak aranyakat nyerő, a magyar himnuszt hallgatva pityergő Janics Natasa esetében nehéz lenne magyarság-kritériummá tenni a Trianon-fájdalmat. Ugyanakkor mindketten kiemelték a „Trianon-fájdalom” élő voltát: a magyarországi magyarok 30%-a kapcsolatban áll a határon túli magyarsággal, vagy onnan jött, vagy vannak a határon túl rokonai. Ez egy „élő tudás”.

Ablonczy Balázs a „Trianon-érzület” erejére példaként még azt a tendenciát idézte, amelyet Bárdi Nándor történész az „újraetnicizálás” fogalmával jelölt: a Kádár-korszakban „pedigrés” bolsevik családból származó magyar diplomatáknál egyfajta nemzeti tudat jelentkezett a határon túli magyar intézmények megszüntetéseit látva. Közülük név szerint Karikás Frigyes fiát, Karikás Pétert említették, akinek fájni kezdett Trianon.
 

Clemenceau menye, Nagy-Trianon és a térképek a töri atlaszban
 

Trianon „élő” voltát mi sem bizonyítja jobban, mint a békeszerződéssel kapcsolatos legendák és tévhitek burjánzása. Ezek közül talán a legismertebb, hogy Clemenceau magyar iránt gyűlöletében büntette meg a magyarokat. „Ha megkapirgáljuk, mindegyik legendáról kiderül, hogy valami valóságalapja van. Például Clemenceau-nak valóban volt magyar menye.”

Ablonczy Balázs hangsúlyozta: „A legendák önmagukban ártalmatlanok, de ha világmagyarázattá lépnek elő, már problémát okoznak, mert akadályozzák a tisztánlátást.” Ezért a Trianon-legendák szerzője kiemelte a történettudomány „népművelő” felelősségét. És ha már Ablonczy jelen volt, művelte is népét: a békeszerződést a Nagy-Trianon kastélyban írták alá, nem a kicsiben, amelyet előszeretettel pingálnak össze obszcén rajzokkal dühös magyar turisták.

A kérdésre, hogy gyerekkorukban rajzoltak-e igazságos határokat Magyarországnak a középiskolai atlaszban, Ablonczy elmondta: „Mint minden rendes hazafi, rajzolgattam”.

„Az én térképeim ennél bonyolultabbak voltak” – felelt György Péter.
 

A békeszerződéstől napjainkig
 

Hogyan indult el 1920 után a nemzeti gyászmunka? – kérdezte Rajcsányi moderátor.

György Péter kifejezte, hogy erre nem lehet egyértelműen felelni, mert a kérdés azt feltételezi, hogy volt egy homogén magyar társadalom, holott ilyen nem volt, Ablonczy Balázs pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az „impériumváltás” egy hosszú folyamat volt, egyes határon túlra szakadt városokban a német-magyar-zsidó tőke fölényét csak az 1930-as években törték meg.

Trianon recepciótörténetében kiemelt helyet foglal el az 1921-es Vérző Magyarország című reprezentatív kötet, amelyet Kosztolányi szerkesztett és Horthy személyesen látta el előszóval.
 

„Az a kötet eléggé világossá teszi, hogy az utólagos bal-jobb megkülönböztetések tévedések. Karinthy és Tormay Cécile együtt szerepelt a kötetben.” Ahogy – érvelt György Péter – „az is egy erőszakolt elválasztás, miszerint Trianon a magyaroknak, a holokauszt a zsidóknak fáj”. Példaként említette Székely Mózes munkásságát, amely mutatja Trianon fájdalmának egykori közös magyar-zsidó megélését. 

Míg a Horthy-korszakban Trianon és a revízió igénye tematizálta a közbeszédet, 1945 után Trianon tabu lett. Felmerül a kérdés, hogy miért? 

Ablonczy szerint az 1945 utáni magyar kommunista vezetés tisztában volt a határon túli magyarokkal és sorsukkal, annál is inkább, mert a legfelső magyar kommunista elit – Rákosi, Révai, Farkas – a mai értelemben vett határon túlról érkezett. De a magasabb „proletár internacionalizmus”, a környező népi demokráciákkal fenntartandó baráti viszony igénye elnyomta a határon túli magyarság kérdését. A Kádár alatt, 1956 után pedig az újabb forradalom kitörésétől való félelmükben tabusították a nemzeti érzést és ezzel együtt Trianont. 

A rendszerváltás szimbolikusan a romániai falurombolások elleni 1988. június 27-i tüntetéssel kezdődött. „Látni kell, hogy a határon túli magyarok problémája a rendszerváltás négy-öt legfontosabb ügye közé tartozott” – húzta alá Ablonczy. Ezt mutatja, hogy Franka Tibortól Forró Tamásig mindenki írt róla. Ezeket a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján hatalmas példányszámban megjelent Trianon-könyveket kínálják ma húsz forintért az antikváriumok előtti kartondobozokban.

A határon túli magyarok problémájához a magyar kormányok 1990 után négyévente más irányból közelítettek. A Horn-kormány alatt az államközi viszony felől szemlélték a kérdést és kétoldalú szerződéseket kötöttek a környező államokkal, míg a jobboldalon a szimbolikus igény jelentkezett. A kétezres évek elején pedig a határon túli magyarok ügye a magyar belpolitikába emelődött be. A 2004. december 5-i népszavazás mérföldkő volt.
 

A kő marad
 

Mint eső után a kalapos gombák, úgy szaporodnak a Trianon-emlékművek országszerte. Az esztéta György Péter szenvedélyesen kutatja föl és fényképezi ezeket, és feltűnt neki: egyes szobrászok „láthatóan Trianon-specialisták lettek”, akik nagyjából hasonló ötleteket adnak el Trianon-szoborként egymástól távolabb eső településeken. Ablonczy Balázs emlékmű-szkeptikusságát fejezte ki: „Rendkívül emlékmű-szkeptikus vagyok. Ma Budapesten kétszer több emléktábla van, mint Londonban, és háromszor annyi, mint Párizsban. Nagyon sok emlékművünk van, és ezek nagyon keveset mondanak.” Az emlékmű-fixációban a magyar önkép ama súlyos problémáját pillantja meg Ablonczy, amelyet legjobban a Herder-idézet okozta kétszáz éves pánikban lát manifesztálódni. Egy német filozófus mellékesen odaveti négyezer oldalnyi munkássága egyik mellékmondatában, hogy szerinte a magyar nyelv el fog tűnni, amin magyar írók még az 1970-es években is rágódnak.

De nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy széles körben Trianont magyar, míg a holokausztot zsidó ügyként azonosítják: Rajcsányi Gellért utolsó kérdése erre a szembeállításra irányult a Mathias Corvinus Collegium Trianon-estjén. Ez a szembeállítás mérgezi a közéletet és a történelmi emlékezetet. A kérdésre, hogy ki lehet-e mozdítani széles tömegeket ebből a téves és káros vagy-vagy felvetésből, György Péter azzal zárta az eszmesúrlódást: „Pedagógus vagyok és örökké bízom a felvilágosodás csodájában.”

Ma délelőtt a Nyugati pályaudvar előtt a Magyarországi Zöld Párt választási plakátjára lettem figyelmes: „15 millió Trianon-túlélő vár kárpótlást az Európai Úniótól!”

Várjuk a csodát.