Aem a kormányt, sem a valutaalapot, sem az Európai Központi Bankot, de még a nemzeti jegybankot sem érdekli az adók mértéke, csak az, mennyi pénzt tud begyűjteni a kincstár.

Senki sem igyekszik tudomásul venni, hogy a mai fiatalok mást és másként akarnak tanulni.

Hogy a Ponta–Dragnea párosnak és hűséges fegyverhordozóinak megéri a hatalom ilyetén megtartása, végül is érthető, hisz ő maguk tették ilyenné az országot, de hogy az RMDSZ két miniszteri székért miért vesz részt ebben a piszkos vircsaftban, erre előbb-utóbb fénynek kell derülnie.

Kár tehát arról értekezni, hogy Románia a kilencvenes években kinőtte az agresszív nacionalizmust. Él és virágzik az ma is.

Ha legalább a kilencszázezer vagy egymillió szavazati joggal rendelkező romániai magyar felét sikerült volna mozgósítania az RMDSZ-nek, akkor valóban elmondhatná magáról, hogy férfimunkát végzett.

Az EU-t és az USA-t egyáltalán nem érdekli az ukránok, oroszok, gagauzok véleménye, s bár folyamatosan szolidaritásukról és együttérzésükről biztosítják a lakosságot, a népszavazásokat nem ismerik el, a népakaratot félresöprik.

A román állam két oszlopa, a miniszterelnök és az államfő úgy vitatkozik, veszekedik egymással s az orosz kormányfőhelyettessel, illetve az állami duma külpolitikai bizottságának vezetőjével, mint két kamasz.

Ha a korábbi RMDSZ-vezetés apró lépéseknek nevezett politikája keltett idegességet, illetve elégedetlenséget a magyar közösségben, a Kelemen-féle szövetség – legalábbis jó ideje – mintha egy helyben topogna.

Hogy ki mit ér el a felduzzasztott lajstromokkal, később válik el, tény ellenben: ez az ország mai napig nem jutott el addig, hogy statisztikáiban, lajstromaiban bízni lehessen.

Minden bizonnyal a bukaresti politikusoknak az lett volna ideális állapot, ha csak területet kapnak a híres-hírhedett trianoni szerződés nyomán, de emberanyagot véle nem.

Kelemenék sikerfabrikálásokkal próbálják ellensúlyozni a korpa közé keveredés tényét, s csak a május végi európai parlamenti választásokon derül ki, 337 000 személyre tehető választótáborukat továbbra is meg tudják-e őrizni.

A szocialisták meglepett dühét az eredményhirdetés után szinte nem is érti az ember.

Az elmúlt huszonöt esztendő megtanította az embereket arra, hogy a bukaresti kormányok, akár jobb-, akár baloldalinak vallják magukat, mindig az ő zsebük rovására oldják meg az államháztartás gondjait.

Mikor a Székelyföld alulfejlettségét hangsúlyozzák a román politikusok, valójában e térség lakosságának önbizalmát kívánják megtörni, s elfojtani minden olyan vágyat bennünk, mely az autonóm léttel kapcsolatos.

A legújabb jajveszékelés Ko­lozs­várról hallatszik, mert mint kiderült, egyetlen olyan jelentős műemlék épület sincs a kincses város központjában, mely román állami vagy városi tulajdonban maradna.

Ukrajnáért, annak keleti régiójáért és a Krím félszigetért a Nyugat minden bizonnyal könnyet ejt, de nagyobb áldozatra aligha hajlandó.

Megszokta a szegénységet a romániai ember, mióta az eszét tudja, keveset keresett és keveset is költött.

Bár a román közbeszéd irányítói állítják, az RDMSZ az égadta világon mindent elért az elmúlt két évtized alatt, a valóság, hogy magyarkérdésben mindig fukar marokkal mértek.