Ép ésszel felfoghatatlan, mi a rosseb vitte rá Peti András marosvásárhelyi alpolgármestert arra, hogy védelmébe vegye az erdélyi magyar jogkövetelések egyik leghírhedtebb, illusztris jelenkori ellenlábasát, Valentin Bretfeleant.

Ahelyett, hogy csendben láttamozta volna, miként veszik át a helyi önkormányzatok az állam egyik alapvető, de megoldatlanul hagyott feladatát, a törvény hajthatatlan őre, a kormányhivatal ebbe is belekötött: nem engedélyezte jogi személyek társulását az egyesülethez, majd a Kovászna Megyei Tanácsot is kiebrudalta a közösködésből.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a vásárhelyi magyarok többsége egyáltalán fontosnak tartja-e még, hogy visszahódítsuk az elöljárói tisztséget?

A marosvásárhelyi előválasztás egy rendkívül törékeny politikai egyezség eredménye. A kezdeményezők hűbelebalázsként vágtak neki, nem tisztázták, melyek a konkrét játékszabályok, és hogy mi lesz utána, meddig és mire terjed ki az összefogás.

Minél többször hangoztatják valamiről manapság, hogy multikulturális, annál inkább gyanítható, hogy igazából nem az.

a nemzetpolitikát a gazdaságfejlesztés felé elmozdító magyar kormány további hathatós támogatására van szükség, illetve közösségi összefogás, földadományok kellenek.

Ha a Nyugat úgy érzi, felkészült sok millió, más kontinensről érkező idegen befogadására, de a román útlevél még mindig derogál, akkor jaj nekünk, Európa.

Mintha az ünnep huncut izgalommal várt szabadsága olyasféle titkos kötőerőt kölcsönözne a küszöbön átlépőknek, amely válogatás nélkül ugyanabba az irányba húz mindenkit: a normalitás felé.

Az állam óriási energiákat szív ki az ortodox egyházból, és ez kölcsönös. Az erő gyakori fitogtatását pedig – jól tudjuk – rendszerint más vallások és nemzetiségek bánják.

Meg kell mutatni, hogy még mindig sokan tudunk lenni, ha akarunk. Ahogy csaknem negyed évszázados rejtőzködés után a 2013-as marosvásárhelyi felvonuláson, majd a székelyek nagy menetelésén történt.

Dárdai Pál tavaly októberben Bukarestben vált Magyarország szeretett szövetségi kapitányává, legközelebb pedig épp a románok érkeznek Budapestre. Ha valamit, hát ezt biztosan nem szabad félbehagyni.

Az egyre erősödő civil nyomás, a magyar politikai alakulatok tervezett összefogása, kikényszerített síkraszállása lassacskán kikezdi az érdektelenségre, kiábrándultságra épülő, az ahogy esik, úgy puffan elv alapján szerveződő régi „rendet”. Ez pedig nem az Új Jobboldal, a Vatra vagy Bretfelean híveinek és főnökeinek kedvez.

Ha Victor Pontáék képesek még a jövő évi választások előtt életbe léptetni a kisebbségek jogait csorbító tanügyi törvényt, ismét alaposan feladják a leckét az eddig ellenzékben is barátságos, tinóarcát mutató RMDSZ-nek.

Reméljük, hogy a megengedhetetlen vádaskodás csak megerősíti a bizonyítási vágyat Hosszú Katinkában, aki jövőre a riói olimpia dobogójának legfelső fokáról fog szerényen visszamosolyogni rájuk is.

A székelyföldi küldöttek besztercei és medgyesi kampánya nagy felháborodást váltott ki – abszolút jogosan, hiszen Szász Jenőék anélkül indultak el egy úton, hogy széles körű egyeztetést folytattak volna az érintettekkel, a helyi közösségek tagjaival, vezetőivel. Azonban magánakciójuknak pozitív hozadéka is van: egyértelművé vált, hogy nem így kell csinálni.

Névtelen, ismeretlen emberszabásúak, a képzelet félresikerült szüleményei gyűltek össze március 10-én a Kovászna megyei kormányhivatal előtt, hogy a székely szabadság soha fel nem virradó napján átadják a prefektusnak a szellemközösségük fiktív jogköveteléseit tartalmazó petíciót.

A 2008 óta regnáló polgármesternek minden bizonnyal rendkívül tetszik a hasonlat, és magasról tesz arra, hogy Szent Lászlót városalapítóként tisztelik „uradalmában", és messze nem agresszorként vonult be Várad történelmébe, mint ahogyan a liberális politikus állítja be királyunkat, valamiféle „megcáfolhatatlan realitásokra" hivatkozva.

Félreértés ne essék: mi is örülünk annak, ha a görög, ruandai, kolumbiai és thaiföldi diákok jól érzik magukat Kolozsváron. Ám rendkívül bosszantó, ha még a multikulturalitást hirdetők is megengedhetik maguknak, hogy nem megkerülhetetlen városalkotó tényezőként kezelnek minket, hanem amolyan kényszerből ide-oda telepítendő töltelékanyagként.