Kisgyermekként játszottam a szavakkal. Tetszett, nem is tudom, ez valami belülről jövő dolog volt… Nem verseket írtam. Csak játék volt. Néha szimpatikus dolgok sikeredtek belőle.

Nyolcadikosként, a Megéneklünk Románia Fesztivál előtt az osztályfőnöknőm, aki egyben a romántanárom is volt és tudott a szokásomról, felvetette, hogy mi lenne, ha írnék valamit… mondjuk… az „elvtársról”… vagy a csodálatos országunkról, és előállhatnék valami eredeti dologgal… Bla… bla… bla…

Hazamentem, megpróbáltam… Semmi! Úgy két napig kínlódtam és végül kipréseltem magamból egy rímelő, sztereotip szöveget, egy ostobaságot, de szerinte tökéletes volt és elfogadta. Engem viszont nyugtalanított a dolog. Nem tetszett. Nem én voltam benne, nem az én játékom a szavakkal. Semmit sem éreztem.

Ő viszont, valószínűleg büszkén, bevitte a szöveget a tanáriba. A következő szünetben egyenesen hozzám jött a történelemtanárom. Egyike azoknak az embereknek, akiket a mai napig mélységesen tisztelek és teljes mértékben csodálok. Félrevont, egyik kezét a vállamra tette, lehajolt, hogy egy szintben legyen az arcommal, egyenesen a szemembe nézett és megkérdezte: érezted mindazt, amit leírtál? Sikerült állnom a tekintetét: Nem! És akkor?

Soha, de soha ne írj le olyasmit, amit nem érzel,

ne mondj olyasmit, amit nem érzel, ne tégy olyasmit, amit nem érzel!

Nagyon kicsire húztam össze magam… Ígérem!

Elmosolyodott és azt mondta, tudja, hogy állni fogom a szavamat, még akkor is, ha ez egy ideig el fog tartani. A következő szünetben visszakértem a papírlapot az osztályfőnöktől, apró fecnikre téptem, melyek a WC vízsugarában végezték.

Sok év telt el azóta. Voltak esetek, amikor megfeledkeztem erről az ígéretről, mert a környezetem nem azt akarta hallani, amit én érzek, vagy gondolok.

Akkor azt mondtam nekik, amit hallani akartak. Amikor végül elég erős lettem, hogy teljesítsem az ígéretemet, láttam, hogy ezt büntetik. Nagyon keményen. Félremagyarázásokkal, szövegkörnyezetből kiemeléssel, bizonyos átélésüket és intenzitásukat tekintve sajátos érzések meg nem értésével, pellengérre állítással, vagy elítéléssel. Tény, hogy ha egyszer elindultál ezen az úton, akkor már nincs visszatérés. Mert olyan, mintha megpróbálnád visszafordítani az időt és újra azzá válni, ami korábban voltál.

Sohasem volt bennem olyan hazafias büszkeség,

vagy nemzeti érzés, amitől egyesek a mellüket döngetik, és amit egyesek fennhangon szétkürtölnek, leszólva mindent, ami nem olyan, mint ők.

Regionális tudatról még kevésbé beszélhetek. Nem mintha tagadnék vagy szégyellnék valamit, egyszerűen csak azért, mert mindenhol megtaláltam a helyem, ahova eljutottam és ehhez nem kellett előítéletekkel, vagy ellenséges viselkedésekkel megküzdenem.

Az utóbbi években valóságos háborúnak voltam tanúja a román történelmi tartományok lakói között. Egy címkézéseken, az idők folyamán meggyökerezett sztereotip gondolkodásokon, tudatlanságon és folyamatosan viselt szemellenzőn alapuló pszichológiai háborúnak. Mely háborúhoz a nemzeti jelképek csatája társul, főleg a románok és a magyarok/székelyek között. Nem, ezúttal nem erről fogok beszélni, hanem a nevelésről.

Az ilyenfajta előítéletek kialakulásához vezető hiányos nevelésről.

Ugyanolyan mértékben érzem magam erdélyinek, mint moldvainak, vagy románnak. Másfajta hely-e Erdély? Az. Nem lehet összehasonlítani az etnikailag vegyes, a több száz éves együttélésből fakadó erős kölcsönhatásokkal rendelkező társadalmat azzal, amelyben az etnikai kisebbségek elhanyagolható arányban vannak jelen. Letagadhatatlan a kollektív tudatból, a polgári tudatból és egy Birodalom elfogadásából fakadó hatás.

Sohasem fogom azt állítani, hogy az erdélyiek (etnikumuktól függetlenül) jobbak, vagy rosszabbak. Azt, hogy mások, igen. Mint ahogy a moldvaiak is különböznek a bukarestiektől, vagy az olténiaiaktól, vagy a bánságiak a dobrudzsaiaktól, vagy munténiaiaktól.

De mégis miből fakad ez a rivalizálás, az Erdélyben erősebben jelenlévő autonomista elképzeléseken túlmenően? Arra a következtetésre jutottam, hogy csak a neveltetésről és az önbecsülésről van szó. Pontosan úgy, mint egy kis társadalmi csoportban, de nagyobb léptékekben: ha valaki eltér a többitől, akkor elkezdődik a rivalizálás és a harc a „szupremációért”. Erre mindig az érintett egyfajta elszigetelése és önelszigetelődése a válasz. A többiek képtelenek megérteni, hogy ez a különbözőség hasznos és az önbecsülés és a siker modellje lehet, ehelyett inkább arroganciának és túlfűtött büszkeségnek tartják.

Megszakítják a kommunikációt és a támadások, felváltva, mindkét fél részéről elkezdődnek. Végül senki sem ébred rá, hogy valójában nem is az emberek között zajlik a háború, hanem megrögződések, viselkedések, olyan személyek között, akik e játék irányításával így, vagy úgy hasznot húzhatnak belőle.

És eljön a pillanat, amikor megéheznek és megszomjaznak és egy asztalhoz ülnek. Ugyanabból a fazékból esznek, ugyanazt a nyelvet beszélik és ugyanazokat a dalokat éneklik. Rájönnek, hogy régóta ismerik egymást és a harc oktalan. Mind emberek. Egyformák. Minden csak a megismerésen és azokon a lehetőségeken múlik, melyeket nem szabad elszalasztani, hogy az előbbi megvalósulhasson.

Egyik barátom, mindezt tökéletesen ábrázolva, a következőt mondta az elmúlt napokban: aki nem ismeri és sohasem tette be a lábát a Székelyföldre, az egy sor „legendával”, sőt iszonyatosan negatív véleményekkel van felszerelkezve. Ha legalább egyszer járt arra, akkor nemcsak a korábbi fenntartásai tűnnek el, de az előítéletei is meginognak és egymás után leomlanak, végül még néhány szót is képes magyarul elmondani, a barátaival pedig azt tervezgeti, hogy jövőre nagyobb csoporttal térnek vissza.

Ez csak egy példa. De mindent elárul arról, hogy mennyire fontos

az emberek kölcsönhatása

a címkézések előtt, és a kommunikáció azelőtt, hogy ütést mérnél valakire, még ha szavakban is. Az erdélyieknek semmi bajuk sincs a moldvaiakkal és a munténiaiakkal. Az olténiaiaknak sincs a dobrudzsaiakkal. Az egyszerű embereknek nincs.

Mások felé kellene a fegyvereket fordítani, és ők azok, akiknek a széthúzás egyszerűen azért felel meg, mert így zavartalanul űzhetik a játékaikat, miközben az emberek jelentéktelen dolgokra fecsérelik el az energiáikat. Csak akkor lehet majd Románokról beszélni, ha ez mindenkiben tudatosulni fog. Addig viszont… csak a gyűlölet és vezetői szerepben tetszelgő maroknyi ember érdekei által keltett szélviharban széttépett darabok vannak.

Akik az őket vakon követő nyájat olyan szakadék felé vezetik, ahol már nem számít majd sem a régió, sem az etnikum.