„Hallom-olvasom, hogy kicsinyes erőfitogtatás, kivagyiság és könyöklés mételyezi – és immár sokadszorra – a köröstárkányi közéletet ezekben a hetekben, amikor jó szándékú polgári kezdeményezés nyomán turulmadarassá válhatott volna a másfél évtizeddel ezelőtt »jégtörőnek« állított köztéri emlékmű, amely tartalmazza a 95 évvel ezelőtti tömeggyilkosság áldozatainak nevét. A magyar eredetmondák mitologikus madarának szimbolikus megérkezése Tárkányba, a templom és iskola közé, egyszerre adott volna alkalmat egy emelkedett nagypénteki megemlékezésre és egy méltó művészi beteljesedésre, hiszen a falu jelképévé vált emlékfalat egészítette volna ki és adott volna neki (ős)történeti dimenziót.
De az a negyedszázada tartó széthúzás, ami negatív politikatörténeti példává avatta Tárkányt – ahol a többségi magyarság sorozatosan volt képtelen magyar elöljárót választani, pedig ehhez minden feltétel adott volt –, most is hatott. Mert a »szövetség« csak azt hajlandó támogatni, ami tőle jön vagy ami neki hoz voksokban és pozíciókban mérhető hasznot; mert az egyházi köztestület hiúsági kérdésként kezeli önnön fontosságát és befolyásának mértékét; mert a tőszomszédok nem a kapualjban beszélgetnek, hanem az interneten üzengetnek egymásnak; mert egyesek a modorra és eleganciára apellálnak, mások meg a »nemzet mindenekfölött!« kiáltással rontanak rá a fontolva haladókra. Mert Wass Albertre sokan hivatkoznak, de tanítását csak kevesen fogadják be: nem elegendő karddal meg- vagy visszaszerezni az életteret, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással – azaz kaszával – meg is kell tartani!”