Azon kapom magam, hogy el vagyok keseredve. Nem is jó ez a kifejezés. Inkább a megvetéssel keveredő rezignált beletörődés jellemzi azt az érzést, amely napok óta arcon legyint. Nem folyamatosan persze, csak amikor eszembe jut az illető, vagy amikor egy kapcsolódó hír, kép, videó szembejön valahol.

Emlékszem, 2014-et írtunk. November volt, nyálkás hideg telepedett a világra. Az ember lelke azonban ragyogott. Hogy miért? Hát azért, amit teremt magának a boldogtalan (Csokonai úr szavaival élve), hogy a fene enné meg ott, ahol van.

Reménykedtem, reménykedtünk sokan, immár ki tudja hányadszor.

Mindenszentek napja elmúlt, az államelnök-választás első fordulóján is túl voltunk. Két jelölt maradt talpon. Az egyik, Victor-Viorel Ponta, nos, ő jelképezett mindent, ami ebben a mioritikus hazában talmi, retrográd, korrupt, gonosz, s a negatív jelzőket még hosszan lehetne sorolni. Pedig ő is csak egy politikus volt, aki úszott a fiatal Románia fanariotikus sodrásában, ahogy tudott. Nem mentegetni akarom, csak most már, visszatekintve, nem látom a patáit, mint annak idején. A másik elnökjelölt, hát, hogy is mondjam: a Napra lehetett nézni, de rá nem. Olyan fehér volt a lelke (legalábbis úgy láttuk a szavazófülkékből), mint karácsony éjjelén a hó, olyan őszintén ragyogott a kék szeme, mint húsvét szent napján az ég…

és ráadásul… ez akkor tényleg hihetetlennek tűnt… nem volt román.

Tudjuk jól: a százegynéhány éves egységes és oszthatatlan nemzetállam csúcspozícióiba románok szoktak kerülni. Klaus Werner Iohannis úr pedig szász volt. Persze, hallottam annak idején olyan szarkasztikus beszólásokat, hogy hej, vigyázni kell a bakszászokkal, hiszen né, a transzilván történelem során hányszor kicsesztek velünk, de ezek butaságok voltak akkor is, azok ma is. (Mi is kicsesztünk másokkal, a szászokkal is, ha már arról van szó.) Meg hát dobrokolt bennünk a Csokonai úr által oly szépen megénekelt remény, hogy na most, na hátha… És sikerült. November 16-án a szavazónép nagyobbik része Iohannis úrra tette a voksát.

Picit úgy éreztem magam (éreztük magunkat elég sokan), mint 1989 decemberében. Persze, nem volt akkora az eufória, és az illúzió sem tartott olyan sokáig. Valamiért azt hittük, mi, naiv erdélyi magyarok (aki nem volt az, ne vegye magára), hogy ez a szász tanárember (tehát nem valami mondvacsinált magánegyetemen spágás diplomát szerző smekker), aki 14 éven át volt Nagyszeben polgármestere (és sokkal több jót lehetett hallani felőle akkoriban, mint rosszat), na, ez más lesz, mint a többi.

Ez Erdélyből megy Bukarestbe, ami már eleve nóvum:

a posztkommunista Románia államelnökei (akik nem függnek annyira a pártos harcoktól, ugye… nem a fenét!) kizárólag a Kárpátokon túlról származtak. (Ha belegondolunk, a mindenféle Romániák mindenféle államfői rangú személyiségei közül egyetlen ember volt erdélyi születésű, eladdig mármint: a jó Petru Groza, avagy Gróza Péter úr.) Na és ha ez a szász polgár Bukarestbe megy államelnöknek, majd ő szépen megmutatja, mi az igazi európai kultúra, amelyet Erdélyből visz magával és amely kultúrára az idő teltével egyre több román ember volt irigy, amikor átjött a Kárpátok karéján. (Ja, lehet itt felsőbbrendűséget meg diszkriminációt meg privilégiumokat kiáltani, de ez tény, ha tetszik, ha nem.)

És akkor vártunk. Vártunk türelemmel. Bennem az a bizonyos illúzió elég hamar szertefoszlott. Főleg, hogy Iohannis úr inkább hallgatott, mint beszélt. Inkább kirándult, mint a népével törődött.

Nagyon rövid idő alatt kirajzolódott a kép: egy karót nyelt, távolságtartó, hideg és arrogáns pasas képe.

Aki, bár két tejes államelnöki mandátum adatott meg neki (miként elődjének, Traian Băsescunak is, na de micsoda különbség!), nemigen tudott államférfivá nőni. A nép elsősorban mémek kapcsán emlékszik rá, mint amilyen a Cotroceni Fikusz (de ide és ide is lehet kattintani), no meg a hírhedt Jól képzett Románia programról, a szakadozottan előadott, unalmas és közhelyes beszédeiről, a pompázatos kirándulásairól a világ minden sarka fele… meg talán arról, hogy ő (volt) az az államelnök, aki a legtöbb PSD-s miniszterelnököt kinevezte.

Bizony, ő volt az, akinek az államelnöki mandátuma alatt a PSD-nek sikerült a nagy buktát követően ismét első helyre állnia a pártok élbolyában. És ez bizonyos szinten érthető is: ez volt az ára annak, hogy a PSD nem zavarta Iohannis úr nyugalmát holmi bizalmatlansági indítványokkal –, mi több, Iohannis úr zsebpártja (bizony, zsebpártot csinált a PNL-ből) simán nagykoalícióra lépett a „vörös pestisnek” nevezett PSD-vel, ha úgy hozta a szükség.

Ja, egy másik párt is felemelkedett a dák bugyrokból Iohannis úr elnöksége alatt. A magyarfaló AUR. Őket értelemszerűen nem az államelnök hívta életre, viszont annyiban köze volt hozzá, hogy Iohannis mester minden tehetségét, kapcsolatát, korábbi tapasztalatát bevetette, hogy eladja magát (és Romániát) a Nyugatnak. Nem konkrétan, nyilván: a cél az volt, hogy igazolja, az általa vezetett ország igenis nyugati (pedig nem, csak részben). És ilyen értelemben az államelnök is ludas abban, hogy George Simionék megerősödhettek. Ugyanis csak a nyugatosság képét sikerült eladni 10 év alatt: a teljes körű schengeni csatlakozást például nem sikerült elérni.

Nekünk, erdélyi magyaroknak van egy külön bajunk is ezzel a szásszal:

a hírhedt 2020-as performanszra gondolok, amikor Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök magából kikelve rikácsolta, hogy a PSD titokban át akarja játszani Erdélyt a magyaroknak, miközben ő meg a kormány a járványfronton harcol.

Értjük mi, hogy kiakadtak a jó románok (meg ez a szász), amikor a parlament hallgatólagosan elfogadta a székely autonómiatervezetet. (Én is kiakadtam volna, ha román lettem volna.) Ám az említett kirohanás sokunknál végleg betette az ajtót. Ionopot államelnök úrnak nincs (több) bocsánat.

És eltelt a 10 év. Hamarosan lejár a második elnöki mandátum. Néha ránéztem Ionopot úr polit-ökológiai lábnyomára: ugyan merre jár, mit csinál… s láttam, hogy munkahelyet keresgél magának. Ami érthető. Egy államelnök csak nem megy vissza tanárnak. Pedig ezt a lépést meg is tapsolnám (lehet, a diákok kevésbé). Először a NATO főtitkári  székét szúrta ki magának. Akkoriban azon morfondíroztam:

ez az ember tíz év alatt nem tanult semmi politikai valóságérzékelést?

Aztán jött is az eredmény: coki, hess innen! Szinte belepirultam a buktába, Iohannis úr helyett. A második kísérlet az Európai Unió valamelyik kényelmes foteljének megszerzéséről szólt. Ezt már nem verte nagydobra Ionopot úr, csak rebesgették a rossz nyelvek. De ebből se lett semmi.

És akkor a minap robbant a hír, hogy elképzelhető, Ionopot bejelentkezik a szenátus elnöki pozíciójáért. Elhűltem. Mert (amennyiben igaz, persze) ez azt jelenti (azon túl, hogy adott esetben nem szabadulunk meg tőle), hogy miként a szász jóember nem tudott államférfiként viselkedni az államelnöki hivatalban, nem tud emelt fővel, tisztességesen, férfiként távozni sem arról a porondról, ahol gyakorlatilag úgy mozgott, mint egy elmosódott árnyék.

Klaus Ionopotchivanoc Iohannis (még) álkisebbségi államelnök a politikai kukákban turkál valamilyen funkció után. Meg lehet bocsátani neki. Hiszen keresztények volnánk mindannyian. De azért ez megvetésre méltó, Iohannis úr!