Már korábban megszületett a döntés: Észak-Magyarország lesz az idei nyár végi kikapcsolódás célpontja. Több okunk is volt rá: egyrészt a kíváncsiság hajtott, másrészt sztereotípia-romboló (és -építő) erővel álltunk neki befogadni a hegyvidéket és környékét, itt pedig Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megyék voltak a célpontok. Az előbbinél Miskolc, a másodiknál Eger – bár a kettő igen közel van egymáshoz, mégis más-más a hangulatuk.

„Hegyvidéket” – mondanák egyesek, és mondtuk volna mi is korábban, hiszen a (sok közül) egyik visszatérő magyarországi és határon túli magyarok közti évődés tárgya az, hogy vannak-e valójában ott hegyek, értsd: mi számít földrajzilag hegynek, avagy az erdélyi szem ezres-kétezres csúcsokhoz szokott szeme elfogadja-e annak.

Nem nehéz Észak-Magyarországon eldugott és kevésbé eldugott látványosságokat találni.

Ugyanakkor csak az menjen kirándulni oda, akinek nem a bombasztikus szenzációk a fontosak, hanem az, aki megszabadulni szeretne a tömegektől, nyugalomra vágyik és arra, hogy befogadja a hely szellemét. Mert itt aztán lehet. A borsodi vidék zegzugos, redős és kacskaringós, meghitt és elképesztően otthonos: mind az emberek jelleme és vérmérséklete, mind a táj és az ember évszázadok alatt kialakult viszonya szempontjából.

A borsodi világot sokszor láthatjuk a művészetben és a közbeszédben a szegénység, magárahagyottság, kisemmizettség kontextusában, a zártkert-magyarországi világ posztindusztriális lepukkantságában. Vadságában és szépségében. Mind, mind sztereotípia, ami – valljuk be – tényleg a valóságon alapul. Ahogy Zemlényi Attila miskolci költő fogalmazott egy tavalyi vele készült interjúban:

„Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”- életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik. (…) Nagy dolog, hogy valóban tartozol valahova, és még nagyobb, hogy százötvenezer emberrel együtt vagy valamilyen. A „rossz volt ugyan, de el nem cserélném senkivel” élménye köt össze bennünket, és hogy ez a nehéz sors valami több, de nem bántóan több másokénál. Szégyellni viszont egyáltalán nem kell. Mi itt kevésbé vagyunk píszík, és mások a trendjeink: jobban ismerjük az élet árnyékosabb oldalát, épp ezért nagyra értékeljük a fényt. Nehezebb a Lidlben kifizetnünk, amit a kosárba pakoltunk, kevesebb a munkalehetőség, és senki sem hív belsőépítészt – de nem rinyálunk, hanem elfogadjuk, szeretjük ezt, sőt félszegen ugyan, de még büszkék is vagyunk rá.”

Nos, ha valaki autóval érkezik Miskolcra, az első dolog, hogy ha nem az autópályán jön, a várostól délre fekvő Nyékládháza melletti tavakkal találkozik, amelyekbe az irgalmatlan nyár végi hőhullám miatt legszívesebben csobbanna – ám ezt nem teheti meg, mert várja a szállása. Ahogy délről felkanyarodtunk, megpillantottuk a háttérben a hegyeket, amelyek egészen magasnak tűnnek: nem érzékcsalódás, csak éppen a tengerszinti magasság fele akkora a város szempontjából, mint Kolozsváron, így nem háromszáz méterről indulunk, hanem csak százötven körülről, innen pedig a párszáz méteres meredek dombok is hegyeknek tűnnek. Vagy kitudja. A hely szelleme meg fogja súgni.

Az autó fák között kanyargott a város felett, meg is lepett, milyen zölden indul ez a találkozás, szemügyre vettem, ahogy a városrészeket, negyedeket is feltüntetik táblákon közigazgatási egységekként, mintha egy komplett új falu vagy város következne a sorban. Miskolc-Ruzsinszőlő – olvasom, s eszembe jut egy másik költő, Málik Roland verse: Fiúk a Ruzsinban. Egyik nagy kedvencem lett ez a szöveg az évek során, elsősorban azért, mert nem tudtam, hol lehet a Ruzsin, valami megfoghatatlan, furcsa és titkos helyként könyveltem el, ami belső viccekre és összekacsintásokra adhatott volna okot azoknak, akik ismerték. Erre tessék, most átmentünk rajta, és az is kiderülhetett számomra, hogy egykor tényleg szőlős terebélyesedett itt, nyaralókkal és egyebekkel, míg ez is átvedlett aztán egy ilyen szellős kertvárossá, ami azért meghagyta magán a régi idők lenyomatát is. Egyszóval nem pittyentették ki úgy, mint szarospista nevenapján.

Szállásunkat Diósgyőrben foglaltuk. Egy blokklakást, két szobával. Elképesztő panelnegyedek vannak Miskolcon. Szürke téglatestek egymás után, és minden ablakon fehéren világító redőny van, ami azért érdekes, mert itt meg nincs egyáltalán. Ahogy az ember átlép a határon és nagyobb településre érkezik Magyarországon, azonnal azt veszi észre, hogy a tömbházlakások ablakain redőny van, mégpedig külső – ez azért hasznos tud lenni az erős napsütésben. Miskolc Diósgyőr-Vasgyár negyedében pedig égig érnek a blokkok, viszont rengeteg a fa, ezért igen hangulatos az egész, ha lefejtjük róla a történelmi-traumatikus piszkot, ahogy már többször is említettem. Tömbházban felnőtt gyerekként olyan volt, mintha belekerültem volna az egykor olvasott meséskönyvek és ifjúsági regények világába, és nem is hiába: esténként, amikor már lemenőfélben volt a nap, a gyerekek tényleg kimentek játszani és rohangálni a tömbházak közé, a parkokba, játszóterekre. Alig láttam gyereket telefonozni odakint.

Ami szintén feltűnt, hogy mennyire csendes volt a lakónegyed.

Miskolc egy körülbelül marosvásárhelynyi lakosságú, körülbelül 150 ezer lakosú város, de minimum 200 ezer férőhelyesre tervezték, egy-egy ilyen munkásnegyedben több tízezer ember lakott annakidején. A városban a tizennyolcadik század végétől létezett vaskohászat: az ipari léptékű tevékenységet Fazola Henrik kezdte el, aki egy német származású betelepült iparos-és lakatosmester volt, egyike azoknak, akiknek a kezében volt a magyarországi ipari tőke. Fazola volt az, aki 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyében, Ómassa, majd Újmassa térségében. Első kohója 1772-ben kezdte meg működését, majd fia, Fazola Frigyes 1813-ban új nagyolvasztót épített Újmassán, a későbbiekben pedig megbízott másokat is azzal, hogy a környék felderítésével új üzemek jöhessenek létre: így létesült Diósgyőrön is egy, és így egyesült a várossal a többi kisebb település.

Ha azt mondjuk ki, hogy Diósgyőr, elsősorban a DVTK nevű focicsapat juthat eszünkbe róla, ha ismerjük a magyar focit. Nem ismerem igazán a magyar focit, de az azért feltűnt, hogy a helyiek nagyon szeretik a „Csak a Diósgyőr!”-t, focis tematikájú kocsmák sorakoznak a hosszú negyedben, aminek főutcáján jár a villamos. Miskolc egyszerű: függőlegesen és vízszintesen két hatalmas főút szeli át, ebből a nyugati kar a legnagyobb és leghosszabb, a villamos pedig több helyen is kettészeli.

Központjában járva is teljesen otthon éreztem magam: ugyanaz, mint bármelyik közép-kelet-európai város, van neki egy történelmi központja mindenféle előző századi épülettel, dombbal és kilátóval, temetővel, majd körülötte az ipari létesítmények és lakótelepek. Kell ennél több? Nem hiszem. Legalábbis annak nem, aki a megszokott otthonosságot keresi, de azon belül kutatja a hely szellemét, ami vagy megtalál, vagy nem.

Hogy a hely szellemével kapcsolatba léphessünk, először találkoznunk kellett egy helyivel. Mivel egy ismerőssel való találkozás is beígérkezett, először egy kocsmába mentünk, hogy valami hideget leküldjünk, hiszen a meleg alaposan kiszívta az erőnket, miközben a szemünk sarkából már láttuk, hogy hamarosan lezúdul egy nagy eső. Remek, majd az amúgy is forró levegő még párás is lesz! (Az is lett – a narrátor.) A kocsma neve Valhalla Söröző – néhányan üldögélnek odakinn, hétköznap van, el-elkapom a műanyag székeken ülő srácok beszédfoszlányait, és nagyon tetszik, hogy majdnem úgy beszélnek, mint mi. Közvetlenül, nyersen, őszintén, humorosan. Borsodban hallom először így: jösztök? Ha ti is jösztök, hát mi biztosan.

Ide járnak a metálosok,

mondja O., az „idegenvezetőnk”, akivel sustorgunk egy kicsit még, aztán elkezd zuhogni az eső, és mind bekényszerülünk a kocsmába. Bár ritkám iszom alkoholt, most megteszem azt, amit mindenkinek tennie kell: megiszom egy jéghideg csapolt Borsodit. Remek! És olcsó. Aztán odafenn elkezd dübörögni a hardcore rave, ami ellentmondott annak, hogy esetleg ide metálosok szoktak járni, noha valahol az ipari hangzásnál ez természetesen összeér, meg talán azzal, hogy a kilencvenes évek híres bulivezére, a TechnoViking is egy sztereotipikusan marcona kinézetű, kívül metál, belül raver csávó volt. Vagy csak el akarták űzni a vendégeket mihamarabb.

O.-val szép az élet, elindulunk sétálni, megmutatja nekünk az Avast, mondja, majd elindulunk a város kilátójához, közben pedig az is kiderül, hogy a domb aljában lévő református templom tulajdonképpen egy kicsi Árpád-kori templom, és a hozzá tartozó temetőnek is vannak részei, amik ebből a korból származnak, a sírok azonban csak a 18. századiaktól láthatók, mint ahogy azt itt is olvashatjuk. Elképesztően szép, nyugodt és sűrű fás, mint a Házsongárd.

A kilátó fele kaptatva O. eldönti, hogy minket visszafelé majd az avasi pincék szűk utcácskáin keresztül visz, de addig felmászunk a kilátó felújított tornyába és szétnézünk a város felett. Kellemes szél lengedez, baktatunk az esti lámpafények és nagy fák között, és korántsem fedeztünk még fel egy csomó mindent. Meglobban a hely szelleme egy pillanatra. A legjobban azt szerettem Miskolcon, hogy csend volt és nyugalom, a város méretéhez képest zsúfoltságot és zajt képzelne hozzá az ember, ehhez képest lehet lélegezni, elvesztődni, hagyni, hogy vezessen az ismeretlen.

Ebben nem vagyok jó. A kiszámíthatóságot szeretem. Most pedig azon kapom magam, hogy magyarázva járok ismeretlen utakon és kanyarok között, hevesen gesztikulálva egy másik nőnek, aki szintén hevesen gesztikulál nekem és ez olyan jó. Megjegyzem neki, hogy a kolozsvári urbanisztikai megoldásokhoz és össze-vissza építkezésekhez képest Miskolcnak mintha sikerülnének a felújítások és a természettel való összhang. Sehol eltúlzott kiszögellések, ízléstelenül megoldott építkezés vagy törmelék, minden organikusan összefügg, egybefolyik, egymás folytatását képezi formailag.

Nem erőlködik, nem akar valamit elhitetni velünk, nem akar más város lenni, és nem árul zsákbamacskát: csak felújítás akar lenni, ami beleillik a város képébe.

Miskolc nem grandomániás: elég nagy ahhoz. Nem kell nagyságát bizonyítania, hisz ott a tágas tér, amivel önként megnyeri az embert, a maga organikusan összefüggő természeti és indusztriális övezeteivel.

Végül kikötünk a világ legjobb palacsintázójában, aminek az a neve, hogy Creppy Palacsinta – természetesen, aki elnevezte a helyet, az nem gondolt az angol turistákra, akik valószínűleg összeszarnák magukat röhögéstől, lett légyen az mégis rájátszás a francia crèpe-re, nem valami másra. Minden van náluk: a hortobágyitól az édesen és sóson át a palacsintacsíkokkal dúsított fokhagymás húslevestől a burritós palacsintáig minden, de tényleg minden, és hatalmasok az adagok, ami a borsos árat némiképp ellensúlyozza, de úgy is lehet készülni, hogy két napig eszi az ember, mivel szívesen elcsomagolják.

Közben már a denevérek keringenek az avasi házak között, ahogy eregelünk lefelé a hegyről és búcsúzunk, mert másnap találkozunk újra, a célpont: Tatárárok-barlang és kaptárkövek Cserépváralja környékén! O. újból vállalkozik, hogy segít eligazodni a nagy felfedezésben.

Délelőtt indulunk, már elképesztően meleg van, s még mi lesz ezután: szerencsére ez itt a Bükk, a fák közötti szerpentines utakon árnyék fogad, de a karsztvidék így is eszméletlen száraz, patakot nem is látunk, csak a medrét. Az igencsak eldugott, de közvetlenül az út felett elhelyezkedő Tatárárok-barlangnak csak a szájába ereszkedünk le, tovább már a barlangászok dolga lenne és sokáig is az volt: egy időben csak engedéllyel lehetett lemenni, ugyanis rengeteg denevérfajtát kutattak odalenn, a bejárattól lennebb egy 40 méteres kürtőbe is le lehetne jutni felszereléssel.

A barlang egy egykori kelta oppidum alatt fekszik, de ez nem meglepő: a Bükkalja Magyarországnak az a része, ahol sok a vaskori és bronzkori lelet, több kultúra is megfordult itt már a szkítáktól, szarmatáktól és keltáktól kezdve aztán a honfoglaló magyarokig.

A hely tényleg misztikus, a barlangban kőfaragványok is vannak, ezekről a régészek sem tudták még pontosan megmondani, hogy milyen korszakban keletkezhettek, újkori vandalizmus vagy tényleg ősi lenyomatok.

A kő hűvöse után Bükkszentlászlóról visszakanyarodva kissé délnek vesszük az irányt és kikerüljük a Bükk-hegységet, hogy Cserépfalu és Cserépváralja környékére érkezzünk, ahol neki is láthatunk a térképet böngészve kaptárkövek után kutatni. Az izgalmat az fokozza, hogy a csúcsos, lávahamuból keletkezett kőzetből formálódott sziklakiszögellések már önmagukban is vagány látványok az erdők közepén, hát még úgy, hogy beléjük valakik valamiért fülkéket vájtak. Ha szakrális vonalon indulunk el és a tájhasználat intuitív-misztikus oldalán közelítünk, többet is elárulhat nekünk a hely szelleme, ám ha csupán földrajzi érdekességként, úgy is jó kis vadászat.

Csak ne lenne ennyire meleg. Az erdőben egyszerre van árnyék és beszorult, párás hőség, amitől ég az arcunk. A napon rövid ideig lehet csak meglenni, miután egy csoport kaptárkövet megnéztünk, jöhetnek a következők, ehhez pedig át kell vágni egy nagy nyílt mezőn, ahol motoros találkozókat szoktak tartani, bár inkább néz ki valami pogány szertartásoknak helyet adó terepnek. A réten aszott és kiégett hatalmas ökörfarkkórók meredeznek, mint a fáklyák, az erdőszélen egy kidőlt és félig kiszáradt tölgy jelzi, ki a terület ura. Felette vannak a további kövek, ahonnan rálátás is kínálkozik a Bükkaljára. Tulajdonképpen Miskolc és Eger között vagyunk. Az jut eszembe, hogy ide május-júniusban és októberben érdemes ellátogatni.

Visszafele már azt sem tudjuk, mit igyunk meg, pékségeket keresünk friss sütiért és hideg vízért, O. selyemkendőt köt az autó ablaka elé, aztán lassan visszagurulunk Miskolcra. Kitesszük őt, majd a szállásunkon kidőlünk.

Másnap állatkert. Állatkertben mindenki járt: itt is csak állatok vannak, nagyon szép, árnyas, hegyoldalon fekszik északnyugatra, Lillafüred irányába. Megszerethetjük az amerikai kúszósülöket, megnézzük a botsáskákat, akik alaposan rászednek bennünket a mimikrivel, üdvözöljük az álmosan pislogó gekkókat és pitont, belesünk az árnyékban pihegő medvék betonbarlangjába, röhögünk a szurikátákon és lemurokon, megsimogatjuk a kecskéket. A kedvencem a kukaburra nevű ausztrál madár. Ez eddig élőben sosem láttam még.

Ezután Lillafüredre vesszük az irányt, ami elképesztően szép helyen van, és elsősorban a magasan fekvő lombhullató vegyes erdőivel Szováta környékére emlékeztet. Tó is van, kávézó is van, kastélyszálló is van, függőkert, barlangok, Szinva-patak (ez nem száradt ki, szerencsére) és vízesés. Meg fenn a Zsófia-kilátó. Az állatkerti barangolás után a 34 fokos melegben nagyon nem esik jól meredeken felkaptatni a kilátóhoz, szerencsére 50 méterenként, egy-egy kanyarban biztató táblák vannak: már csak X méter van hátra! Percekig ülök a padon odafenn, nem akarózik megint fellépcsőzni. A kilátás viszont gyönyörű.

Lassan leereszkedünk, a város felé vesszük az irányt, és közben eldöntjük, hogy holnap csak lazán. Miskolctapolcai barlangfürdő és végre csobbanás. Délelőtt még a városban lófrálunk, bár ott még melegebb van, délután Miskolctapolcán csodás látvány fogad, az egész település egy ékszer és barlangfürdője egyedülálló Európában.

„A Barlangfürdő melegforrások felett elhelyezkedő barlangban kialakított fürdőhely Miskolctapolcán. Miskolc egyik leglátogatottabb turistalátványossága. A 30 °C-os víz és a barlang klímája gyógyhatású, főként ízületi betegségek esetén, de sótartalma alacsonyabb, mint a gyógyvizeké, nem éri el az 1000 milligramm/litert sem, így korlátlan ideig lehet benne fürdeni. Mivel a fürdő jelentős része zárt és a víz meleg, egész évben látogatható. 2016-ban elnyerte az év fürdője címet.”

– olvashatjuk. Belső barlangjáratok és folyosók vannak benne kialakítva, és annak ellenére, hogy a kinti meleg igencsak felhevítette a testünket, valamiért most a meleg víz jólesik az elnyűtt tagjainknak, nem beszélve arról, hogy amikor kilépünk a vízből, egyből minden hűvösebbnek tűnik. Kint strand is van, természetesen betolunk mind egy-egy lángost, ami hatalmas és a tésztája remek, roppanós és nem csöpög az olajtól, de sajnos – elnézést a miskolci olvasóktól! – az itthoni sajt, tejföl és fokhagyma jobb. Árban nagyrészt megegyezik a kolozsvári árakkal, 15-20 lej között mozog, ha átszámoljuk.

A miskolci árak eltérnek a budapestiektől és a kolozsváriaktól is helyenként. Az étel a szupermarketekben olcsóbb, mint Kolozsváron, a turistás helyeknél azzal megegyező, de alapjáraton Budapesttel szemben lényeges a különbség. Nagyjából ugyanúgy lehet költekezni, mint Erdélyben. A miskolctapolcai barlangfürdőt igénybe lehet venni miskolci, egy napra váltott turistakártyával is, amiért egy megfelelő összeget kell fizetni, ennek fejében pedig három helyszínre is eljuthatunk egy nap alatt. Mivel az általunk meglátogatott helyszínek több napra lettek elosztva, ezért nem éltünk a kártyás lehetőséggel, ugyanakkor a barlangfürdő minden egyes forintot megért, és 3-4 óra alatt lezserül el lehet lébecolni a helyszínen lazítva.

Noha Miskolc környéke után Eger következett (a második rész a héten következik!) utólagos információk szerint szinte közvetlenül hazatértünk után a tapolcai barlangfürdő tetőszerkezete kigyulladt. A lángok nagyon megrongálták az épületet, sokáig küzdöttek vele a tűzoltók, de sikerült eloltani. Ilyen állapotban látni azt a helyet, ahol napokkal ezelőtt lazultál igazán szomorú látvány, és kétségkívül rengeteg pénzbe kerül majd felújítani az egészet.

Fotók: Sánta Miriám