Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A liberalizmust a felvilágosodás „gyermekének” lehet tekinteni; következésképpen egyaránt osztozik a korszak feltételezéseiben, illetve tévedéseiben. Tehát elkerülhetetlen volt, hogy defenzívába kerüljön azzal szemben, ami ma „illiberalizmusnak” nevezi magát, mert csak részben ad választ az emberi lényre vonatkozó igazságra, ahogy arra a szociológusok, pszichológusok, antropológusok, sőt, sok nagy író is számtalan alkalommal rámutatott, miután bírálták a felvilágosodás filozófiájának túlságosan derűlátó feltételezéseit.

A felvilágosodás és a liberalizmus alapvető feltételezései:

1. feltételezés: Az ember, ha nem éppenséggel természetes módon jó, akkor is mindenképpen erkölcsileg javítható.

Érvényes a szókratészi tézis: senki sem önként tesz rosszat, legfeljebb tudatlanságból. Következésképpen: az oktatás létfontosságú az ember erkölcsi javulásához. A képzett ember „felvilágosult”, demokratikus és liberális politikai véleményekkel fog rendelkezni. De a feltételezés gyakran hamis, ami persze nem jelenti azt, hogy az oktatás rossz, csupán annyit, hogy önmagában az nem tud jobbá tenni bennünket.

Az ember alapjában véve a természetéből fakadóan inkább gonosz, a civilizáció és az oktatás pedig egy nem túl vastag kabátot terít erre a természetre, melyet bármikor széttéphetnek bizonyos szokatlan körülmények. Mindenesetre

az erkölcsösség sajnos nem arányos a képzettség fokával.

Valójában azt lehet tapasztalni, hogy a német nép jó neveltetése nem tudta megakadályozni a széles körű csatlakozást a nácizmushoz, hogy a legtudósabb és legképzettebb emberek közül sokan abszurd eszméket karolnak fel: a Sartre-ra, Merleau-Ponty-ra és hasonlókra, illetve a Heideggerre vonatkozó példák jól ismertek. De íme néhány példa Neven Sesardić Amikor a ráció szabadságra megy című könyvéből: híres analitikus filozófusok, magukat a gondolkodás részletes elemzésének szentelő kiváló logikatudósok, mint Rudolf Carnap, Otto Neurath, Kurt Gödel, Lakatos Imre, Michael Dummett, Hilary Putnam stb. életük egy bizonyos szakaszában balosok, sztálinisták, maoisták és – újabban – egyszerűen balosok voltak, abszurd, embertelen politikai ügyekben vállaltak szerepet, politikai aberrációkat írtak és hangoztattak. De a magas fokú képzettség a saját szakterületen sem akadálya a pártos, szektás viselkedésnek, éppen ott, ahol mindig a rációnak és a tárgyilagosságnak illene uralkodnia. Szó volt az úgynevezett „adatértelmezési törvényről”: „Annak mértéke, ahogyan egy tudós eltávolodik az adatok tárgyilagos értelmezésétől, négyváltozós függvény, melynek változói a következők: az illető eltökéltsége, hogy egy elméletet vagy hipotézist hitelesítsen, az adott vizsgálatba befektetett idő, a vizsgálatra fordított érzelmi befektetés, illetve az illető karrierjében vagy szakmai hírnevének megvédésében játszott fontosság” (John Hands). Az igazság nehezen, sok párbeszéddel és hősi erőfeszítésekkel győz és ne feledjük, hogy a természettudományokban a mérhető adatok tesztje mégiscsak sorsdöntő marad, amit más területekről nem lehet elmondani.

2. feltételezés: A ráció képes vezetni és vezetnie is kell az emberi akaratot és cselekvést.

A ráció fő funkciója heurisztikus: ezért az embert „racionális szereplőnek” lehet tekinteni, amikor gazdasági és politikai reakcióiról beszélünk. Azokat a politikusokat fogja választani, akik igazat mondanak és nem csapják be. Ez szintén elég gyakran hamis.

Nagyon sok bizonyíték van arra, hogy az idő legnagyobb részében arra használjuk fel a rációt, hogy szenvedélyeinket vagy a már meglévő érzelmi preferenciáinkat megindokoljuk. (A heurisztikus funkció kivétel, nem pedig szabály.) Az egyik fontos szenvedély az ellenségesség, ahogy arra Max Scheler rámutatott. Azt a meggyőződést, hogy racionális szereplőkként cselekszünk, nemrég cáfolta meg az olyan hazug populisták iránti preferencia, mint Donald Trump, az amerikai elnök népszerűsége pedig a sajtó által kiderített számos hazugság ellenére sem csökkent drámaian. X-ben hiszünk és nem Y-ban, de nem azért, mert megvizsgáltuk az esetet és megállapítottuk, hogy igaz vagy hamis, amit mondanak, hanem fordítva: egyszerűen azért hiszünk, mert hinni akarunk, aztán pedig indoklásokat és érveket keresünk az úgynevezett igazság mellett.

Szelektív módon keressük saját téziseink megerősítéseit és de plano elutasítjuk azok cáfolatait.

Néha a saját gazdasági érdekeink ellen cselekszünk, ha erős ellenséges érzéseink vannak azokkal szemben, akik racionális megoldásokat javasolnak, ahogy az a Brexit esetében történt. Ebből fakad a populizmus sikere is, melynek elég mítoszokat kinyilatkoznia és ismételgetnie és elég sebezhető az érvekkel szemben. Az összeesküvés-elméletek jó példát jelentenek erre. Egy összeesküvés-elmélet egy önmagában véve racionális, de bizonyos szenvedélyek, félelmek, gyötrelmek indoklására irracionálisan alkalmazott és bármilyen ténybeli ellenőrzésnek ellenálló konstrukció.

Ebből fakad az is, hogy az emberek nem feltétlenül kívánják a tudást, ahogy azt hajdanán Arisztotelész hitte, hanem sokszor félnek tőle, ellenállnak neki, még akkor is, ha ezt nem ismerik el. A napjainkban tapasztalható fenntartások a tudománnyal szemben, az áltudományok (okkultizmus, alternatív gyógyászat, radikális környezetvédelem, kreacionizmusok és így tovább) visszatérése vagy fennmaradása – gyakran összeesküvés-elméletekkel szövetségben – nagyon jó példák erre.

3. feltételezés: Az ember szó alatt lényegében az individuum értendő.

Ha „kikerül a gyámság alól” (ahogy Kant írja), akkor képes szabaddá válni és szükséges is szabaddá és az életéért egyedül felelőssé is válnia, melyet kötelessége racionálisan meghatározni. Ez messze áll az igazságtól!

Az ember alapvető módon nem individuum, hanem törzsi, kollektív lény, egy nagyobb vagy kisebb közösség (és általában több közösség) tagja. Nem ő választ, hanem választják, amikor dönt, azért teszi, hogy igazodjon a döntést érte is meghozó csoporthoz. Alapvető tendenciája az utánzás: nemcsak az általa csodált személyek kinézetét és beszédmódját utánozza, hanem eszményeiket és céljaikat is. A csoport általi elfogadás vagy elutasítás ezáltal létfontosságú üggyé válik az egyén számára, még akkor is, amikor a tudományos közösségekről beszélünk.

A „politikai korrektség” például a legtöbbször csoportkonformizmussá vált.

Mindezek azt jelentik, hogy a legtöbben többnyire nem vagyunk szabadok a szó igazi értelmében véve, és hogy valójában nem tartjuk értékesebbnek a szabadságot, mint a néha eufemisztikusan „együttműködésnek” vagy „altruizmusnak” nevezett konformizmust. A politikai illiberalizmus csakis előnyt kovácsolhat az individuumnak ebből az önfeladásából. Olyan „mi”-t épít, melyet szüntelenül szembeállít egy ellenséges „ők”-kel és gyakran sikerrel jár, hiszen természetünk bárdolatlan és konformista alapjaira apellál és nem arra, ami az emberiség történelmében egy epifenomén marad – a racionális individuumra.

Következésképpen az ember inkább gonosz (ahogy azt Thuküdidész, Ágoston, Machiavelli, Hobbes, Freud állították), tehát az oktatás csak részlegesen és ideiglenesen javíthatja erkölcsileg; az ember a legtöbbször nem heurisztikusan használja a rációját, hanem indokló módon a szenvedélyei legitimálására. Végül az ember egy bárdolatlan és törzsi, konformista és utánzó állat, az individualitás és szabadság pedig másodlagos, kivételes, „hősi” módon megszerzett és könnyen feladható, kihagyható vagy egyszerűen elfelejthető jellemvonások.