Pár napja minduntalan a szemem elé kerül: a világhírű Puffin kiadó (a Penguin, azaz Pingvin könyvkiadó gyermekirodalommal foglalkozó ága, amely stílusosan egy másik északi madárról, a lundáról kapta a nevét) úgy döntött,

érzékenység-szakértőket szabadít rá a világ gyermekirodalma egyik csúcsszerzőjének írásaira.

A norvég származású, de Walesben született Roald Dahlról van szó, akinek olyan műveket köszönhetünk, mint például a Karcsi és a csokigyár, a Szofi és a HABÓ, a Matilda vagy a felnőtt gyerekeknek szóló Meghökkentő mesék. Meg is tette. Az érzékenység-szakértők pedig a maguk részéről tették a dolgukat. Minek következtében megszületett a döntés: az lehet, hogy régebben (pontosabban akkor, amikor Dahl úr megírta történeteit), mikor az emberiség még bunkóbb, barbárabb és más-ezekhez-hasonló-jelzősebb volt, e sztorik működtek olyan bunkón, barbárul, egyéb-jelzősen, ahogy az író megírta őket. De azóta nagyot változott a világ. Nem lehet ám csak úgy belegázolni az Érzékeny Mai Olvasó (ÉMO) lelkivilágába. Mi az, hogy leírjuk, hogy egy regényben valaki kövér? Vagy csúf? Mi az, hogy valakik kopaszok, ezért parókát hordanak? Mi az, hogy a valakik férfiak és nem emberek? (Hogy a Karcsi és a csokigyár fura kis lényei miért lettek emberek, nem értem, de miért pont ezt érteném, ugye, én, a kopasz, kövér, bunkó és egyéb-jelzős barbár NÉMO, azaz Nem Érzékeny Mai Olvasó…) Szóval, nincs mese, át kell írni ezeket a szörnyűségeket!

Tehát, a jelszó: mindent az ÉMO-ért!

Aki azonnal sírva fakad, ha azt látja, hogy egy regény valamelyik szereplője kövér. Aki azonnal felhívja a terapeutáját, ha azt olvassa, hogy valaki kopasz és ezért parókát hord. Akit azonnal falhoz csap a pánikroham, ha egy történetben nem csak emberekkel, hanem történetesen férfiakkal találkozik.

Így, a Petőfi-emlékév elején eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha felkérnénk (nyilván ingyen végzett önkéntes munka formájában) néhány tucat érzékenység-szakértőt, ugyan futtassák már át érzékeny szemeiket ennek a rég halott magyar költőnek a versein. Mert biza fennáll a gyanú, hogy csoportos traumákat okozhatnak egyes darabok. Kapásból mutatok is néhány példát. Itt van A csámpás legény című vers. Hát szabad olyat írni valakiről, hogy csámpás? Oké, a legény valamit elvesz a barbár és diszkriminatív élből, de azért mégis… Na de ha az ÉMO elkezdi olvasni a verset, máris keresi a borotvát (és nem borotválkozás céljából). Tessék, egy részlet:

„Kata húgom, jut eszedbe?
Kértelek: végy a szivedbe.
Kinevettél akkor csúful,
Ha nevettél, mostan búsulj.

Aki eddig rám se’ nézett,
Most én arra rá se’ nézek.
Ha nézem őt, azért nézem,
Hogy őkegyelmét lenézzem.”

Odáig rendben van, hogy Kata kineveti a legényt, mert na, a legényeket egalitarista alapon ki kell nevetni. Helyes! Na de ami azután következik: bosszú, rá se néz… lenézi!!! No,

ezt a verset minimum teljesen át kellene írni.

De mivel nem olyan jelentős, jobb, ha diszkréten kihagyjuk a soron következő összesekből.

Vagy itt van az a vers, hogy Itt a nyilam! Mibe lőjem?:

„A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?”

A király, ugye, az érzékenység nevében, ember. Na de hogy lehet egy embert szamárnak nevezni? Nem a taxonómiai besorolás okán, nyilván, hanem… ostoba, buta, hülye, idióta. Ja, és ez egy füst alatt a szamarakra nézve is bántó. Amik Akik egyáltalán nem ostobák, buták, hülyék, idióták. De van meredekebb részlet is a versben:

„Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.”

Itt más a baj. Miféle dolog az, hogy ez a nyikhaj rímfércész mások agresszionálására, pontosabban mások arcára mászásra bujtogatja, uszítja az ÉMO-t? Mert az szóba se kerül, hogy a vers egy bizonyos időpontban, bizonyos történések hatására és bizonyos forradalmi indulatok rotyogása közepette született. Nem! A vers, minden vers, minden leírt szó

az ÉMO-nak, vagyis – ne akadjunk már fenn a logikai bukfencen – az ÉMO-ról szól.

Tetszik érteni? Mert ez volna az érzékenyítés lényege. Mindegy, ki, mikor és miért írta azokat a barbár stb. verseket, novellákat, regényeket, drámákat. Történelem nincs! Annak vége van, kezicsókolom! Csak a folyamatos jelenben azonnal jajvészt kapó ÉMO szenvedése létezik. Még konkrétabban: minden valaha megírt irodalmi mű a nárcisztikus Érzékeny Mai Olvasóról szól. Tehát, figyelem: nem -hoz! -ról! Ezen alaptörvény értelmében pedig az érzékenység-cenzorok (barbárul, cenzorok) nyugodt lélekkel átírhatnak mindent, ami nem helyes. És ha következetesek, akkor az emberiség történetének összes irodalmi művében hamarosan csak és kizárólag ÉMO-k fognak téblábolni, mégpedig úgy, hogy közben nagyon érzékenyen viszonyulnak egymáshoz. Tehát nem lesz se kövér, se kopasz, se gonosz, se intrikus, se férfi, se nő, se konfliktus, se dráma, se komikum, se tragikum, se katarzis…

Hogy ehhez mit fűznék hozzá? Inkább hallgatok. Szóljon helyettem a Flash zenekar Cenzúra című száma, melynek kezdősoraival üzennék (íróként, újságíróként és polgárként) a világ minden progresszív kiadójának, érzékenység-szakértőjének és ÉMO-jának:

„Ne ugass bele, hogy mit gondolok!
Ne ugass bele, hogy mit mondok!”

A refrént pedig hallgassa meg, akit illet: