Bemutatták a Helikon „vörös lapszámát” az idei esős, járványos Kolozsvári Magyar Napok keretében. (Sajnos az évnek csak a demóverzióját sikerült letölteni.) Nem a kommunista kiáltványt közölték benne újra, hanem a magyar krimiről írtak benne a felkért szerzők, a vörös a vér színe tehát, a „vörös lapszám” padig már csak amiatt is emlékezetes marad, mert a rendszerváltás és a lap létezése óta ez az első szám, amely nem a jól ismert zöld-fehér köntösben jelent meg.

De mi a magyar krimi? Rút szibaritaváz (Berzsenyi után szabadon)? Nos ha nem is ennyire rossz a helyzet, azért nem is valami nagy eresztés. A folyóirat és a lapszám egyik szerkesztője, Papp Attila Zsolt két szerzővel, Szántai Jánossal (mindketten a Főtér.ro munkatársai is egyben) és Borsos J. Gyöngyivel beszélgetett a témáról, a magyar bűnügyi filmeket is érintve. Szó esett például a Linda vagy a Kántor című régi bűnügyi sorozatokról, illetve a bennük elrejtett kikacsintós egymásra utalásokról, amelyek konstatálásához nem néztem meg elégszer (egyszer sem) az illető filmművészeti alkotásokat.

Papp Attila Zsolt ugyanakkor felelevenítette, hogy a lapszám anyagának szerkesztése közben maga is egy jól ismert krimibéli alapszituációban volt: karanténban, egy szobába bezárva olvasta ezeket a szövegeket. A krimirajongóknak jól ismert a zárt szoba rejtélye: a hullát egy belülről gondosan bezárt szobában találják meg, nem tudni ki és hogyan jutott oda be, ki és hogyan végzett az illetővel.

A magyar krimi is kicsit ilyen szobába zárt hulla,

mert ezen a nyelvterületen egyrészt nincs nagy becsülete a műfajnak – lenézik, fintorognak tőle, nem elég művészi a selyemsálas úri (sznob) ízlésnek –, másrészt aki csinálja – néhány kivételtől eltekintve –, az se csinálja rendesen, inkább elkeni, elvicceskedi, nem nagyon talál rajta fogást.

Van ugyanis a három fő csapás: az angol, az amerikai és – most kapaszkodjon meg – a skandináv krimi, ezeknek megvan a jól megragadható és ezért kényelmesen ismerős íze-bűze,

csakhogy a pörköltszagú magyar valóság egészen más.

A magyar krimi szerzője a feltaláló nehézségeivel néz(ne) tehát szembe, ám a feltaláló nehézségei olyan szemekkel néznek vissza, hogy a magyar szerző legtöbbször szemérmesen elfordítja a tekintetét.

Érdekes például, hogy a székelykedő irodalom újabb reneszánsza közepette még nem született meg az igazi, hamisítatlan székely krimi (mely nyilván hamisítással születne, ha születne), pedig lehetne operálni fatolvajokkal, medvékkel, miegymással. (Nyilván úgy értem, hogy ezeket lehetne szerepeltetni a hamisítatlan székely krimiben, mert operálni sem medvékkel, sem fatolvajokkal nem nagyon lehet azért.)

Vagyis van már székely(földi) krimi – mondja PAZS –, még jó is, csak egy román írta meg,

egy bizonyos Caius Dobrescu Moarte în ținutul secuilor címmel, de hát a vámpírregényünket is egy ír írta meg, teszi hozzá Szántai, szóval van baj elég.

Magyar nyelvterületen eleve csak a `70-es évek után jelent meg a műfaj az Albatrosz Könyvkiadó jóvoltából, ám az akkori magyar szerzőkről, krimikről és erről a sorozatról még a műfaj koronázatlan magyar királyának, Kondor Vilmosnak sincs jó véleménye. (Kondor egyébként csak a Helikonban, ennek a lapszámnak a kedvéért közölt egy részletet a készülő új regényéből.)

Az akkoriak közül talán csak Kristóf Attila néhány regényét érdemes megemlíteni, de felmerül Tandori Dezső neve is, illetve a Nat Roid álnéven írt krimiregényei, Tar Sándor Szürke galamb című regénye, sőt Bánffy Miklós is, akinek utolsó regénye (Milolu) a műfaj sok jegyét magán viseli, igaz, nem tekinthető „fajtiszta” kriminek (van ebből is részlet a lapszámban).

A kortárs erdélyi irodalom sem teljesen mentes azonban a krimiszáltól: Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia című horrornovella-kötetének anyagában is akad olyan, amely inkább bűnügyi történet, de Székely Csaba is elkövetett ilyesmit még a drámák előtt.

Az igazán nagyszerű erdélyi magyar krimiregény azonban még várat magára.

Talán egy erdélyi magyar író gondterhelt fejében már ott motoszkál a kérdés, amely jó alaphelyzet lehet ehhez: de ki lopta el a pincekulcsot?