Megértem, hogy az ember időnként tehetetlennek érzi magát. Azt is megértem, hogy ilyenkor az ember dühös: a tehetetlenség érzése erős indulatokat válthat ki. Olyan emberekből is, akik amúgy nem indulati alapon viszonyulnak a környező valósághoz.

Azt viszont képtelen vagyok felfogni, hogy ha vélt vagy valós igazunk, sérelmünk okán indulati alapon vagdalkozunk, a roham elmúltával miért nem tudjuk azt mondani: elnézést, eldobtuk a malomkövet és közben nem néztük, merre repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg s kit hogyan talál meg.

A nagy politikai és közéleti múlttal rendelkező Eckstein-Kovács Péter a minap közölt egy rövid bejegyzést a Facebook-on, magyarul és románul, meg egy fotót, amely Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt és miniszterelnök-helyettest ábrázolja, amint éppen felszólal a Fidesz kongresszusán.

Az elnök úr egy pulpitus mögött áll, amelyen a felirat: Nekünk Magyarország az első! A bejegyzés szövege pedig (magyarul és kissé pongyola román fordításban): „Románia miniszterelnök-helyettese a jelszó mögött: Nekünk Magyarország az első!”

Nos, én megértem, hogy Eckstein-Kovács Pétert (és másokat is) elkeseríti a magyar politikai valóság, határon túl és innen. Azt is megértem, hogy Eckstein-Kovács Péter (és mások) tehetetlennek érzi magát az adott helyzetben. És azt is, hogy elragadja a tehetetlenségből fakadó indulat.

Azt viszont képtelen vagyok felfogni, hogy miután elmúlt a roham, miért nem tudja azt mondani: elnézést, kicsit túldobtam a malomkövet a célon. Nem néztem, hogy az a bizonyos malomkő hol áll meg s kit talál meg. Mert ha nem is lenne éppen borzalmas háború a szomszédban, nem lenne ennyire billegő az európai, ezen belül a regionális geopolitikai egyensúly, ez a fotós bejegyzés akkor is félremenne (amint a poszt alatti kommentek egy részéből világosan látszik is), mégpedig abban az irányban, amit a román szervek nagyon is szeretnek kihasználni, sőt, Románia álkisebbségi államelnöke is kihasznált ama messze hangzó politikai performanszban (amikor még nem volt se háború, se semmi extra, a pandémián kívül): a romániai magyar közösség külföldre játszik, külföldnek játszik, sőt, játssza át Erdélyt.

A teljesen abszurd üzenet illusztrációjaként hadd álljon itt egy másik kép, amelyet szintén a bejegyzés alatti kommentek közt láttam.

A kép Románia akkori miniszterelnökét, Victor Pontát ábrázolja, aki 2013-ban meghívott vendégként részt vett az RMDSZ 11. kongresszusán. A miniszterelnök szintén egy pulpitus mögött áll (hol állna, a sarokban?), amelyen a következő felirat olvasható: Mindig a magyarokért! Hopp, tehát – ecksteini olvasatban – Victor Ponta román miniszterelnök mindig a magyarokért áll ki, mindig a magyarokért cselekszik, mindig a magyarokért kel, fekszik, él-hal. Azt hiszem, nincs értelme tovább ragozni: a társítás annyira abszurd, hogy a szervek is betegre röhögnék magukat, ha valaki komolyan felvetné nekik, mint, teszem azt, nemzetbiztonsági kockázatot.

Egy szó, mint száz: ez az üzenet nagyon, de nagyon mellément. A szerző a számára nem szimpatikus politikai erőket, oldalt célozta meg (amivel abszolút semmi baj nincs, sőt!), de sajnos saját közösségét találta telibe. Remélem, hogy a nagy politikai és közéleti múltra visszatekintő Eckstein-Kovács Péter is belátja ezt, előbb-utóbb. Mert a hasznos idiotizmus minden esetben haszontalan, ebben az esetben pedig káros is. Akkor is, ha egyébiránt az éppen járt út csupa jó szándékkal van kikövezve.

Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök hétfőn este felszólalt a román parlamentben. A bucsai mészárlás döbbenetes képsoraival indított, és (képsoroktól függetlenül) vita nincs, a háborús gyilkosoknak felelniük kell tetteikért.

Aztán elmondta, hogy Ukrajnában dől el éppen egész Közép-Európa és a Fekete-tengeri térség sorsa. Tehát aki Ukrajna szabadságát védi, az Európa szabadságát védi.

Aztán elmondta, hogy figyelem, Ukrajna nem Oroszország végcélja. A megszálló hadsereg Odessza bevételére készül és ha ez sikerül neki, akkor következhet a Moldovai Köztársaság. Nyilván nem véletlenül hangsúlyozta ezt éppen Romániában.

Aztán felkérte Romániát, szakítson meg mindenféle gazdasági kapcsolatot Oroszországgal. Nuku gázvásárlás, nuku kőolaj, nuku bármi.

Aztán megköszönte Romániának az ukrajnai menekültekhez való példás hozzáállását.

Aztán ígért valamit. Nevezetesen azt, hogy a háború után a kölcsönös tisztelet jegyében párbeszédet kíván kezdeményezni Romániával az ukrajnai román, illetve a romániai ukrán közösség teljes körű védelméről.

Na, itt álljunk meg egy picit és lapozzunk visszafele az időben. Nem is olyan rég, 2022 januárjában Vologyimir Zelenszkij megemlékezett az ukrán Egység Napjáról. Ez a nap a miénk, üzente az elnök, aztán felsorolta, kiké: az ukránoké, az oroszoké, a tatároké, a magyaroké. Ám a románokat kihagyta, pedig a harmadik legnépesebb etnikai kisebbségi közösséget csoportot alkotják Ukrajnában, akiknek azért van sérelmük elég.

2020-ban, szintén az Egység Napján, az ukrán elnök olyat üzent, aminek a román fél nyilván nem tapsolt: kijelentette, hogy Észak-Bukovinát a románok annak idején elfoglalták, vagyis nem egyesülésről volt szó. Hogy az ukrajnai román kisebbségi közösség mit szólt hozzá, nem tudni.

Ha még hátrább lapozunk, ott találjuk az ukrajnai kisebbségi közösségeket talán legdurvábban sújtó intézkedést. 2017 őszén történt (ekkoriban még Petro Porosenko volt Ukrajna elnöke), hogy az ukrán parlament elfogadta a módosított oktatási törvényt, amely három év „türelmi” időt követően gyakorlatilag megfosztotta a nemzeti kisebbségeket az anyanyelvi oktatástól. Románia is, Magyarország is tiltakozott az ügyben. Ki többször, ki kevesebbszer. Telt az idő, Porosenko ment, Zelenszkij jött, de lényegében nem változott semmi.

És akkor most itt vagyunk, egy háború kellős közepén, amikor Vologyimir Zelenszkij maga mellett tudja ugyan a civilizált világot, viszont váratlanul kisebbségbe került az orosz agresszorral szemben. Félreértés ne essék: őszintén remélem, hogy Ukrajna megnyeri ezt a háborút, vagy legalábbis nem veszti el. Egy honvédő háború nem lehet igazságtalan. Őszintén kívánom, legyen vége a pusztításnak, gyilkolásnak, hallgassanak el végre a fegyverek, menjenek haza a menekültek milliói.

Viszont azt is őszintén remélem, hogy Vologyimir Zelenszkij elnök és az ukrán hatalom nem felejti el, milyen borzalmas érzés volt kisebbségben lenni egy rettenetes elnyomó erővel szemben. És ezt a húsba vágó emléket is az érvek mellé helyezi(k), amikor majd ismét terítékre kerül az ukrajnai kisebbségi közösségek sorsának rendezése. Igen, amikor majd újra Zelenszkij lesz többségben a keserves küzdelmek árán megvédett saját háza táján.

Nem írnám meg ezt a cikket, ha a magyarországi parlamenti választások eredménye nyomán az vesztes ellenzék által lepottyantott gyászbomba felhője nem érintene bőven minket, erdélyi magyarokat is. (Az emlékezetesen talányos jeddi eset is ide tartozik, az előjáték részeként.) Mert egyrészt sok helyről hallani, hogy ja, az erdélyi magyarokat felvásárolták kilóra, az erdélyi magyarság megannyi bégető gyapjas állat, meg még cifrábbakat is. Másrészt a román véleményformáló gyár emberei sem ülnek karba tett kézzel. Felröppent már a vészjelzés, hogy jaj, az erdélyi magyar közösség Fidesz-pártisága tovább fogja mélyíteni a bizalmatlanság szakadékát a honi többség és kisebbség között, az ukrajnai háború árnyékában főleg. Mert jaj, a kilóra felvásárolt bégető gyapjas állatok és RMDSZ-es vezérürüik, -kosaik olyan gazdát szolgálnak, aki miatt rájuk kerül a billog: ők, vagyis mi volnánk Moszkva ötödik román(iai) hadoszlopa.

Egy választás veszteseinek értelemszerűen az a dolgok (kötelességük?), hogy fényt derítsenek a kudarc okaira. Felteszem, az illetékeseknek van annyi eszük (egyelőre nem úgy tűnik, de idő van rá, hála Istennek), hogy meg is teszik. A választás vesztesei szimpatizánsainak pedig az lenne a dolguk (kötelességük?), hogy a demokrácia játékszabályainak megfelelően elfogadják a helyzetet, akkor is, ha nincs ínyükre. Csalást, középkort, diktatúrát, önkéntes száműzetést, Hitlert, Putyint kiáltani persze lehet, de hát körülbelül annyit is ér, mint a belefektetett forradalmi düh.

Az erdélyi magyar vesztes-szimpatizánsok szószólói (nem is olyan) furcsamód éppen ama magasan képzett elitkaszt képviselői, amelytől – magas képzettsége okán – elvárnám, hogy higgadtan viszonyuljon az eseményekhez. Elemezzen, ásson az ok-okozati összefüggések mélyére, vizsgálja meg nagyítóval a választási stratégiai, továbbá a nemzet-, nemzetközi és geopolitikai pókháló minden egyes szálát és aztán világosan megfogalmazza a következtetéseket.

Ehelyett mit kapok? Apokaliptikus orgiát, katasztrófarizeizmust, gyászkoituszt. És azt is megkapom (immár ki tudja, hányadszorra), igen választékos stílusban, hogy a választópolgár, a nép kretén. Bégető gyapjas állat. Erre jön még a többségi (és ez veszélyesebb) hab a tortán: az erdélyi magyar közösség nemzetbiztonsági kockázat. Időzített bomba. És mindez miért? Mert a nép arra a jelöltre fog szavazni, akitől biztonságot remél. Különösen a jelenlegi feszült helyzetben.

Olyat is hallok, hogy a népet le kell váltani. Na, hála Istennek, ezt nem lehet. Meg kell várni, míg kihal. Ez is egy opció. Addig pedig nyugodtan lehet kreténezni az elit piedesztálokról. És ismétlem, kényszeresen: pont azok kreténezik a népet, akiktől – magas képzettségük okán – nem várnám ezt el. Viszont akkor szeretném figyelmeztetni őket: amíg nem nőnek ki a jóllakott óvodás cipőiből, aki most azonnal fel akarja robbantani a világot, mert elvették a plüssmaciját – értsd, le akarják váltani a népet egy olyanra, amelyik úgy látja a világot, ahogy ők –, addig ne számítsanak arra, hogy az áhított utópia bárányfelhős ege föléjük borul. Ja, és ennyi rossz máj engedtessék meg nekem is: ebben az esetben nem a nép a kretén.

A múlt hét végén történt, hogy Traian Băsescu volt államelnököt beutalták egy párizsi kórházba. Egyes források agyvérzést emlegetnek, mások szívproblémát, de pánikroham is szerepel a hírlistán. A dolog semmiképp sem váratlan: a bíróság nemrég közölte, az ex-elnök bizony szekus besúgó volt. Egy ilyen hír könnyen kiválthat agyvérzést, szívbetegséget, de pánikrohamot is.

Sajnálom, mint minden embert, aki beteg. Időközben kiengedték a kórházból, haza is jött. Örvendek, hogy meggyógyult. A párizsi beutalást is értem, hiszen Brüsszelben lett rosszul, Párizs nyilván közelebb esett, mint mondjuk, Bukarest. Ugyanakkor az is eszembe jut, hogy például 2006-ban sem a sarki (értsd, bukaresti) kórházba utaltatta be magát, amikor gerincsérvet állapítottak meg nála, hanem azonnal Bécsbe röppent.

Ezzel persze nincs egyedül. Ha csak a legmagasabb polcokon heverésző román politikusokat nézzük, kiderül, hogy aki csak tüsszentett, azonnal elhúzott az országból (tisztelet a ritka kivételnek, persze). Călin Popescu-Tăriceanu ex-miniszterelnök például Franciaországban műttette meg a térdét a 2006-os motorbalesete után.

Emlékszik még valaki Victor Pontára? Tudják, Románia miniszterelnöke volt, például 2015-ben, amikor egy török magánklinikán operálták a térdét.

Ha tovább lapozunk visszafelé, rátalálunk Adrian Năstase miniszterelnök úrra, aki 2003-ban a pajzsmirigyét műttette Németországban. A posztkomcsi Románia első legfőbb embere, Ion Iliescu elvtárs úr pedig izraeli és párizsi klinikákra járt kezelésre.

Na most, ezzel önmagában nincsen semmi baj. Aki teheti, a legjobb dokihoz fordul, mindegy, hogy a szomszédban van az illető, vagy a világ másik felén. Az epe akkor keseredik meg bennem egy picit, amikor évtizedeken keresztül hallgatom a fenti elvtársakat, urakat, amint meggyőző mosollyal ismételgetik pulpitusokról, képernyőkről, hogy kedves nép, bízz a hazai egészségügyi rendszerben, mert a hazai egészségügyi rendszer jó!

De nem is értem, miért önt el a keserű epe, amikor négy óránként távozik egy orvos Romániából. Hát akkor normális, hogy külföldre rohan, akit még visz a lába, nem? Vagy netán az orvosexodusnak is valami oka van? Amelyhez esetleg a mindenkori politikai elitnek lenne némi köze? Ki tudja, egyszer talán jön valaki és kitakarítja a Románia nevű közkórházat. Ha agyvérzést, szívbajt, pánikrohamot kap, akkor is.

Némi meglepetéssel olvasom, hogy a Román Posta kiadott egy közleményt, melyben az ellen tiltakozik, hogy bizonyos magyar szervezetek rágalmazzák a trikolór postai szolgáltatás minőségét, mi több, az intézmény politikai disputa áldozatává vált.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (a posta – ha már a pontosságnál tartunk – Erdelyi Magyar Neppart Tanacsnak titulálja a szervezetet), az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Szövetség valóban készített egy tájékoztatót, melyben azt ajánlják a levélszavazni kívánó erdélyi magyaroknak, ne bízzák szavazatukat a postára, hanem adják le mihamarabb személyesen, az illetékes helyeken. Ez a tájékoztató rengeteg helyen feltűnte, online felületeken, közösségi hálón, rádióban.

Mielőtt tovább mennék, hirtelen elképzelem a mammutvállalatot, amint kezét tördelve sírdogál, mert ő, ugye, áldozat, akit vérig sértettek, megrágalmaztak, sárba tiporták a nevét, belerondítottak az ártatlanságába.

Na és ezek után felteszem a halk kérdést: akad-e olyan erdélyi magyar polgár, akinek legalább egyszer nem nyílt ki a bicska a zsebében, nem meredt égnek a haja, vagy nem kísértette meg a nyelvét egy-egy szaftos káromkodás a postai szolgáltatások, nos, nem éppen és nem mindig kifogástalan volta miatt? Ha akad, akkor jelentkezzen. Ha nem, akkor kommentben elmesélheti a történetét.

Apropó történet, nemrég nekem is akadt egy ilyen privát sztorim (a legújabb a több közül), amely kiválóan illusztrálja a hazai postai szolgáltatások hordozóinak kimagasló morális hozzáállását. Pár héttel ezelőtt felhív a szomszéd: talált egy levelet a kapu mellé hajítva, a földön. Megnézte, én voltam a címzett, hát felhozta és letette az ajtóm elé. Szépen megköszöntem a kedvességét, kimentem, tényleg ott volt a levél.

Az OTP Banktól érkezett, rajta a nevem, a város, ahol élek (Kolozsvár, így!), az utca, ahol lakom (Kogalniceanu utca, így!), ahogy kell. A borítékon viszont ott díszelgett egy golyóstollal írt szöveg is. Románul, persze: St. COGĂLNICEA NU! Alatta: loc. CLUJ! Alatta pedig: UTCA. (De nem ilyen elegánsan áthúzva, hanem rendesen, többször.)

Attól eltekintve, hogy a posta románista alkalmazottjának a jelek szerint gőze nincs arról, hogy Mihail Kogălniceanu úr (Románia harmadik miniszterelnöke volt, ugye) nevét K-val írják, nem C-vel, továbbá feltétlenül szükségesnek tartotta a kioktatásomat afelől, hogy hol is élek és hogy milyen jó itt élni magyarként, az illető alkalmazott súlyosan vétett a munkahelyi előírások ellen. Ugyanis a postai szabályzat előírja, hogy a levelet a címzett postaládájába kell helyezni, amennyiben van (nekem van). Márpedig a derék patrióta – feltehetően nemzeti elragadtatásában – gyakorlatilag elhajította a borítékot. Olyannyira felindulhatott, hogy azzal sem számolt, hogy ily módon nem jut célba a borítékra vésett románista okítás.

A levélszavazatokra visszatérve, hadd nyugtassam meg az áldozati jajveszékelésben hempergő Román Postát: időben megkaptam az ominózus szavazóborítékot, köszönöm szépen! Azon viszont nem kellene csodálkoznia, a fenti és a fentihez hasonló sok-sok ezer történet fényében, ha nem bízunk a postai szolgáltatásokban, mint a Jóistenben.

Háború idején az ember összezavarodik. Egyik napról a másikra felborul fejünkben a megszokott rend, melynek segítségével áthaladunk, -evickélünk az amúgy is rendetlen mindennapokon. Ha ehhez még hozzátesszük azt a cseberből-vederbe érzést, amely a pandémiát követő orosz-ukrán háború hatására szökkent szárba sokunk lelkében, nem csoda, hogy szorongva, kétségekkel telten nézünk bele a nagyvilágba.

És ilyenkor mibe kapaszkodik az ember? Hát a bölcsek, az okosak, a tudósok, az elöljárók szavaiba, például. Mert hiszen ők éppen azért bölcsek, okosak, tudósok, elöljárók, hogy nehéz helyzetekben is megtalálják a megfelelő szavakat, irányokat.

Ilyen időszakban, ilyen kontextusban olvastam egy rövid interjút a román tudományosság fellegvárának elnökével. Igen, régi ismerősünkről, Ioan Aurel Pop úrról van szó. Arról kérdezte a riporter a Román Akadémia elnökét (többek között), hogy egy esetleges hazai háború esetén a románok vajon ugyanúgy viselkednének-e, mint az ukránok. Mert, ugye, nemrég készült egy felmérés, amelyből az derült ki, hogy elég sok román polgár nem ragadna azonnal fegyvert.

Abban egyetértek az elnök úrral, amit arról mondott, hogy számunkra – tekintettel arra, hogy 1945 óta nemigen kerültünk konkrét háborús helyzetbe, hála Istennek! – a fegyveres harc afféle absztrakció, amit leginkább filmekből ismerünk. Azzal viszont már nem értek egyet, hogy az ukránok azért védik jobban a hazájukat, mert az ukrán állam „fiatal”, alig rúgta el a harmincat. Bezzeg a román államiság: elnök úr szerint a románok és Románia olyan régi, mint maga az idő! Isten bocsássa meg nekem, ezt én picit másképp tudom. De nincs ezzel baj, mindenki abban hisz, amitől jól érzi magát.

Azzal is egyet tudok érteni, amit az elnök úr a nacionalizmusról mondott. Hogy nem feltétlenül ördögtől való, amennyiben nem ártunk közben a más nemzetekhez tartozó polgártársainknak. És hogy a nemzeti identitást elmaszatolását célzó ideológiai hadjáratok több kárt okoznak, mint amennyit hoznak a konyhára. Persze, Pop mester ezt is megspékeli botorságokkal, például arról, hogy a román nép évszázadok óta nyugat-orientált, ami ismét emeletes marhaság, de hát ő a bölcs, az okos, a tudós, az elöljáró.

Amitől elhűltem, a következő: a háborúra kész néplélekről való fejtegetése során az elnök úr váratlanul, a semmiből előrántott egy olyan mondatot, amit ép ésszel nehéz értelmezni. Ezt mondta:

Hirdetés

„Ha az oroszok megtámadnának minket, megnőne a védekezési kedv, mert hatalmas a mi gyűlöletünk e rablókkal szemben.”

Tessék? Ezt hogy is érti a bölcs és okos és tudós és elöljáró akadémiai elnök úr? A támadó hadseregre gondol? Netán az orosz népre? Az orosz kultúrára?

A hazai tudományosság (amely a higgadtságról, alapos elemzésről, tanulmányozásról, békére való törekvésről kellene híres legyen) fellegvárának legfőbb őre olyan mondatot engedett meg magának a nyilvánosság előtt, amiről elsőre egy gyűlölettől habzó száj és vérben forgó szemek jutnak eszembe. És innen már tökéletesen megértem, hogy annak idején, amikor nem volt háború, se pandémia, hogyan viszonyulhatott a romániai magyar közösséghez olyan „kedvesen”. És azt is sejtem, hogy amikor majd ismét nem lesz háború, se pandémia, pont ott folytatja, ahol abbahagyta.

A múlt héten zajlott kies hazánkban a Nagy Benzinhisztéria. Persze, erről a hálucsinánt esetről is kiderült, hogy nem épp annyira sokánt. Na de jött a drága jó román kormány, hatóságok, szervek, illetékesek hada, hogy most akkor jól megbüntetjük a smekkereket. És jól megbüntették őket. De olyan jól, hogy az egész cirkuszt kirobbantó belényesi smekker jót röhögött a végén, hiszen sokkal többet keresett az ügyleten, mint a bírság összege.

Arról is szó volt, naná, hogy a drága jó hatóságok, illetékesek, szervek majd jól elkobozzák a Nagy Benzinhisztéria idején a smekkerek által zsebre tett teljes nyereséget. De ebből nyilván nem lett semmi (egyelőre legalábbis), mert nem olyan egyszerű ez, mint például lenyúlni a rémült emberek pénzét.

És akkor álljunk meg egy szóra. Zavaros időkben nem szokott előfordulni, hogy a smekkerek halászni indulnak? Dehogynem. Gondoljunk csak az elmúlt száz év bármelyik háborújára, például. A smekkerek résen vannak. Kihasználják a kedvező helyzeteket. Bármilyen természetűek legyenek is azok. A végeredmény pedig az, hogy a nép (vagyis én, Ön, kedves olvasó, mi mind) rajtaveszt.

Persze, nem kell ehhez feltétlenül háború. Itt van például az eléggé recens energiaár-hisztéria, meg az azt megelőző piacliberalizálási káosz. Akkoriban nem volt háború. A smekkerek viszont résen voltak, persze. És a drága jó kormány, hatóságok, szervek, illetékesek hada? Pont olyan hülyén viselkedtek, mint most. A végén minden jól lekommunikáltak, nyilván. Látod, kedves nép, mi a helyünkön vagyunk, leszámolunk a smekkerekkel, mindent szépen elintézünk, mert csak a ti jólétetek lebeg a szemünk előtt! Azért kíváncsi vagyok, a kedves nép (vagyis én, Ön, kedves olvasó, mi mind) hány tagja szívott nagyot az energiaárak kapcsán. Pénzügyileg is, az elsorvasztott idegszálak szintjén is.

Bizonyos értelemben sajnos igaza van a belényesi smekkernek, amikor röhög. Ezen a kormányon, a hatóságok, szervek, illetékesek hadán lehet röhögni. És a (parlamenti, elnöki) választási lehetőségeket tekintve talán nekünk is ez az egyetlen egészséges védekezési mechanizmusunk, amelyet a túlélés érdekben bevethetünk. Ha ugyan nem akarunk tömegesen menekülni ebből az összállami hülyék intézetéből.

Ha valamire megtanít(hat)(na) ez a háború, mondjuk, a valamikoron eljövendő békés(ebb) napok szintjén, az az egymással szembeni tolerancia. Ilyenek vagyunk (mások meg olyanok), másként érzünk, gondolkodunk, de ez még nem jelent azonnali és halálos sértést, s ha konfliktus lenne, akor is leülhetünk (-nénk), megbeszélhetjük (-nénk). Persze, ez néha (gyakran, többnyire stb.) naiv elképzelésnek bizonyul. Toleránsnak lenni leginkább Facebook-kiáltványokban menő. A valóság meg nem feltétlenül alakul a metaverzum képei szerint.

A CFR-nek van egy magyar kapusa. A neve Hindrich Ottó, Magyarlóna szülötte, tizenkilenc éves. Történt, hogy nemrég a Krónika munkatársa készített vele egy interjút. A fiatal hálóőr beszél a gyerekkoráról, fociról, tervekről, álmokról, a CFR-ről, a magyarságáról, szóval magáról.

Többek közt ilyeneket mondott (a kérdéseket is idézem):

„Riporter: Mennyire vonz erdélyi magyarként a magyar foci? Vagy itthon, Romániában „otthonosabban” érzed magad?

Hindrich Ottó: Szerintem a magyar foci előrelépés lenne, hiszen más világ van ott.”

„Riporter: Akkor, gondolom, az Európa-bajnokságon is szurkoltál a magyar válogatottnak.

Hindrich Ottó: Persze, természetesen. Én száz százalékosan magyarként voltam felnevelve. De remélem, hogy minél később kerül terítékre a román sajtóban ez a kérdés, hogy magyar vagyok. Nem biztos, hogy tetszene nekik a válaszom vagy a viszonyulásom.”

„Riporter: És most hogy érzed magad a csapatban? Mennyire támogatnak téged? Van-e mentorod, valaki, aki a szárnyai alá vett téged, mint fiatal kezdőt?

Hindrich Ottó: Hát igazából elég rideg, hideg a hangulat, illetve nagy a nyomás. A játékosokat nem érdekli, hogy ki van, kik vannak a csapatban, csak az, hogy a csapattársak a legjobbak legyenek. Amikor hibázom, elvétek valamit, akkor egyből csúnyán néznek, leszidnak. Szóval nem arról van szó, hogy nem szeretnek, szeretnek és próbálnak segíteni, de amikor olyan helyzet van, egyből leszidnak, például a Steaua elleni meccs után is. De ez ezzel jár, a CFR-nél nagy a nyomás, és ez egy idő után megedz.”

Elolvassa az ember a fentieket és azt mondja, hát persze. Ez a fiatalember így látja, így érez. Oké.

És akkor kitérnék a kapus ama reményére, hogy minél később kerül terítékre a román sajtóban az ő magyarsága. Az interjú február 28-án készült. Egy hét se telt el, amíg a román sajtó kiszagolta, hogy itt van az újabb nagy lehetőség: le lehet csapni egy magyar sportolóra. És beindult a megszokott vérnackó gőzhenger, az unalomig ismert címekkel: A CFR kapusa sokkoló (hálucsinánt!) kijelentéseket tesz a magyar sajtóban…, A CFR kapusa ódákat zeng a magyar labdarúgásról: a magyar labdarúgás állítólag egy lépéssel előbb járna. 100%-ban magyar vagyok. Lehet, ez nem tetszik a románoknak. Satöbbi. Más, hasonló cikkek, itt, itt meg itt. De a sor hosszabb, sokkal.

Az egyik szövegből, roppant aljas példaként, idéznék. Először tessék, itt van az eredeti interjúból származó ominózus mondat:

„Én száz százalékosan magyarként voltam felnevelve. De remélem, hogy minél később kerül terítékre a román sajtóban ez a kérdés, hogy magyar vagyok. Nem biztos, hogy tetszene nekik a válaszom vagy a viszonyulásom.”

És itt van a „fordítás”:

„Én száz százalékosan magyarként voltam felnevelve. De nem akarom, hogy ez kérdés terítékre kerüljön a román sajtóban. Nem biztos, hogy tetszene nekik a válaszom vagy a viszonyulásom.”

Aljas, manipulatív, hergelő félrefordítás, persze. A magyar nem akarja, hogy a román sajtó elkapja. Sunyít. Mert feltehetően sötét és románellenes gondolatai vannak.

A román cikkben még egyszer leírják ezt a mondatot, nyomatékul, noha az eredeti interjúban csak egyszer szerepel. Hadd hergelődjön még egy kicsit a román olvasó.

Na most, ebben első ránézésre (sajnos) nincs semmi különös. A román sajtóra abszolút jellemző az ilyen típusú (hálucsinánt) hozzáállás. A szomorú az, hogy a román olvasók (akik közt ott vannak Hindrich Ottó csapattársai, edzői is) ezeket a cikkeket fogják olvasni. Olvasták is, itt van az egyik volt edző bombasztikus válasza: Hindrich ne beszéljen csúnyán Romániáról!. És itt van Hindrich ügynökének reakciója is, amelyben az illető (elképesztő ez a tájékozatlanság azért) azt mondja, talán nem kellene Hindrichnek nyilatkozgatnia a külföldi sajtóban… teccik érteni, a Kolozsváron megjelenő Krónika napilap (és portál), mint külföldi sajtó. Az úr egyébként sokat sejtetően azt is megjegyzi, hogy bizony sok szót a kapus szájába is rágtak. Na ja…

Továbbá az is szomorú, sőt még szomorúbb, hogy ez a 19 éves srác, aki nyíltan beszélt magáról az eredeti interjúban, visszamegy az edzésekre. És szembesül a kollégákkal. És innen nem is akarom tovább gondolni a dolgot.

Ismétlem, zárszó helyett: ha valamire megtaníthat bennünket ez a háború, az a tolerancia. Egymással szemben. A tragikus helyzetet követő mindennapokban. De persze, lehet, ez illúzió. És a gyűlölködéssel, hergeléssel tele valóság vígan megy majd tovább a maga medrében.

Háború van, ha úgy tetszik, a szomszédban. A világ döbbenten áll az események előtt. Bombázás, tankok, halál, szenvedés. A lerohant Ukrajnából hullámokban érkeznek a menekültek.

És ehhez mindenki megpróbál valahogy viszonyulni. Mindenki – polgárok, civil szervezetek, cégek, állami hatóságok – segít, ahol és ahogy tud. Van, aki odamegy az ukrán határhoz, beáll önkéntesnek valamelyik segélyszervezet zászlaja alá. Van, aki menekülteket fogad be a lakásába, panziójába stb. Van, aki pénzt utal, mások gyűjtéseket szerveznek. Ez helyes, így lehet emberségesen viszonyulni egy embertelen helyzethez.

Tudjuk, a szimbólumok ereje nagy, ezért aztán elburjánzott a segítség/szolidarizálás másik formája is: ukrán nemzeti színekkel kivilágított épületek, szolidáris tüntetések és persze a közösségi hálózatokat ellepő profilképes, bejegyzéses, fotós-mémes kiállás. Ez is helyes, ha nem visszük túlzásba (lásd még: jóemberkedés).

Ilyen körülmények között sokakat talán nem is lepett meg, hogy a minap Kolozsvár központjában ukrán zászlók jelentek meg. A város lakói megszokhatták a zászlótúltengést: román és EU-s lobogókat tép a szél lépten-nyomon. És hogyne, hát szolidarizálunk a lerohant Ukrajnával, tessék! Emil Boc, a kincses város multikulturális polgármestere amúgy is elég izmosan kiáll Ukrajna mellett. A minap történt egy marseille-i paláveren (a régiók és városok európai csúcstalálkozója), hogy a derék kolozsvári bíró olyan szónoklatot vágott ki, hogy attól feltehetően az összes orosz tank csöve lekonyult, Vlagyimir Putyin pedig remegve bújt a ruhásszekrénybe. Ilyeneket mondott, többek között: Putyin úr, ön magára maradt! Putyin úr, ön a történelem rossz oldalán áll!

Annak örülök, hogy a kolozsvári bíró és csapata összehozta a Mindenki Ukrajnáért kezdeményezést. Nyilván a civil szféra igen hathatós közreműködésével, ugye. Nagyon helyes!

A központban feszülő ukrán nemzeti zászlókkal kapcsolatban viszont van egy apró észrevételem. Mit is mond Románia (az egységes és oszthatatlan nemzetállam) alkotmányának vonatkozó, 12. szakasza? Ezt: Románia zászlója háromszínű: a színek függőlegesen vannak elhelyezve, a zászlórúdtól kiindulva a következő sorrendben: kék, sárga, piros. Na mármost, akkor jelen pillanatban az történik, hogy a kolozsvári bíró egy idegen állam zászlójának kifüggesztését engedélyezte az egységes és oszthatatlan román nemzetállam területén.

Persze, erre lehet azt mondani, hogy rendkívüli helyzetekben rendkívüli intézkedések várhatók. (Na ja, ez igen, rendkívüli intézkedés!) És hogy ez szolidaritás! Hát hogyne, az. Csak akkor halkan mondanám, hogy mint minden rendkívüli helyzetet, ezt is nem rendkívüli (azaz mindennapi) helyzetek sora előzte meg, illetve fogja követni. És talán még emlékszünk, mennyi baj volt például akkor, amikor egy március 15-i felvonuláson valakik, te jó Isten, egy idegen (?) állam (?), értsd, Erdély zászlóját lobogtatták? Arra is emlékezhetünk, milyen nehezére esett a drága jó kolozsvári bírónak, hogy engedélyezze a város magyar nevének kiírását is a névtáblákra. De arra is emlékezhetünk, mennyire kiakadt (és rögtön védeni kezdte a nemzeti jelképeket, például a zászlót, pedig senki sem támadott) a multikulti szerkót imádó Boc mester, mikor kiderült, magyar ember lesz a prefektus. (Már nem az, úgyhogy valószínűleg nyugodtabban alszik a polgármester úr.) És egy csomó más dologra is emlékezhetünk, nyilván, rém hosszú lenne őket felsorolni. A fenti esetekben hol is volt a szolidaritás? A megértés? A tolerancia? A multikulti?

Következtetés helyett: a magam részéről értem, megértem és helyeslem a szolidaritás szimbolikus megjelenési formáit (is). Csak akkor figyeljünk már kicsit oda a mostanihoz képest nem rendkívüli, mindennapi helyzetekre is, ne csak… már elnézést, ne csak a seggünket rázzuk, a szánkat tépjük multikulturálisan. Legyünk is azok! Mert egyébként felmerül a gyanú, hogy a jelenlegi, valóban rettenetes rendkívüli helyzetben is csak a seggét rázza meg a száját tépi a kedves kolozsvári bíró. Szomorú szmájli.

Románia egyetlen és tragikusan messzehangzó „haditette” az ukrán-orosz háború első hetében az volt, amikor szerdán egy járőrözni induló MiG-21 Lancer katonai repülőgép (szovjet gyártmány) röviddel a felszállás után lezuhant. A pilóta meghalt. A gép keresésére küldött IAR-330 Puma (román gyártmány) katonai helikopter is lezuhant. A fedélzeten levő hét ember szintén meghalt.

A kettős tragédia okaira vonatkozóan egyelőre csak hipotézisek vannak: meghibásodás, emberi tévedés, rossz időjárási viszonyok, esetleg összeütközés madarakkal.

A román légierő körülbelül 400 darab MiG-21-est vásárolt a baráti szovjetektől 1960 és 1980 között. 111-et közülük korszerű, NATO-kompatibilis felszereléssel láttak el 1997 és 2002 között. Jelen pillanatban 25 MiG-21 Lancer „van szolgálatban”, idejük három év múlva jár le.

1994 óta összesen 22 román felségjelű MiG zuhant le. 11 pilóta meghalt.

Ezek az adatok. Nézzük a viszonyulást. A szerdai balesetet követően Vasile Dâncu védelmi miniszter többek közt kijelentette: „Kockáztattuk pilótáink, fiataljaink életét, akik ezekkel a gépekkel repültek. Ezek a gépek nem felelnek meg az aktuális misszióknak. Ez a helyzet.”

Valamiféle beismerést, felelősségvállalást vélek felfedezni a sorok között.

Kockáztattuk! Vagyis mi. Na de kik azok a mi? A parancsot közvetlenül kiadó tiszt? A misszióról döntő főtisztek? A gépparkért felelős minisztérium, miniszter? Netán a Legfelsőbb Védelmi Tanács és EU-bajnok elnöke, bizonyos Klaus Ionopotchivanoc Iohannis? Egyelőre ezen a téren is csak hipotézisek vannak.

Aztán csütörtökön Románia elnök ura úgy döntött, kitünteti a nyolc halott katonát. Akik feláldozták életüket a misszióik során. Egyetértek. Ezek az emberek valóban életüket áldozták. Viszont a MiG-21 Lancer pilótája, szomorúan mondom, egy olyan rendszerért áldozta életét, amely kockára tette az ő életét.

Ennek fényében a cinizmus csúcsának érzem ezt a kitüntetést, amelyet éppen annak a rendszernek az egyik legfőbb feje ad át (post mortem, persze), amely a pilóták életével kockázik.

A hírablakon kinézve, röviden azt válaszolnám: mindkettő.

Na de nézzük, mi történik. Olaf Scholz német kancellár vasárnap bejelentette: a szövetségi kormány százmilliárd eurós pénzügyi alapot hoz létre az ország védelmi képességeinek fejlesztésére, továbbá minden évben a hazai össztermék (GDP) két százalékát meghaladó összeget fog védelemre fordítani. (Hogy miért pont most, ebbe nem mennék bele, taglalják majd a témát a virálisan szaporodó online háborúszakértők.)

Eltelt egy nap és mit ad Isten, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis, Románia álkisebbségi államelnöke bejelentette: kedves románok, növelnünk kell a román állam védelmi képességeit, ezért muszáj a vonatkozó költségvetés értékét a nemzeti össztermék 2 százalékáról 2,5 százalékra emelni.

Azon túl, hogy a két kijelentés kapcsán rögtön eszembe jut a nyugati fény másolása, a német-álszász tengely, a körülményekre való tekintettel reflexszerűen bólintok. Hát persze, muszáj!

És akkor most elképzelek egy remélhetőleg teljesen elméleti helyzetet: háború van. És mozgósítás. És behívók. És bevonulók. És parancsok. Egyszerűbbek, bonyolultabbak. Tessék, tizedes, itt a térkép, vezesse a csapatát innen oda. És a tizedes nézi a térképet, de nem tudja értelmezni. Mert funkcionális analfabéta.

Kedves elnök úr, teljes mértékben megértem az ön aggodalmát a haza védelmi képességeit illetően, a körülményekre való tekintettel pláne! Azt viszont nagyon nem tudom megérteni, a bombasztikus kijelentéseken és semmibe zuhanó terveken túl miért nem aggódik a haza közoktatási képességeinek szétbombázott állapotáért. Megnéztem egy 2020-ra vonatkozó statisztika eredményeit: eszerint Románia a nemzeti össztermék 3,7 százalékát fordítja például arra, hogy a későbbi tizedes olvasni tudja a térképet. És Németország, a nyugati fény birodalma? A vonatkozó szám ott 4,7 százalék. Nem olyan nagy a különbség, ami a pőre numerológiát illeti (Persze, ha az ember megnézi, mekkora az a nemzeti össztermék, mindjárt más a helyzet.) Viszont az a gyanúm, 20 százalékot is lehet áldozni a közoktatásra, ha a rendszer, amelybe a pénzünket bele tetszik gyúrni, kedves elnök úr, kedves kormány… már megbocsássanak, de szar. És még messzebbről bűzlik a halom, ha abba is belegondolunk, hogy milyen a jelenlegi oktatási miniszter, milyenek a pártos funkcionáriusok, milyen maga a kormány és… végül, de nem utolsósorban, milyen ön, kedves elnök úr.

Ha ebbe a mély kútba belenéznék és történetesen (ad absurdum maximum) én lennék Románia elnöke, kicsit kirázna a hideg attól a gondolattól, kiknek is adnék puskát, térképet, ultramodern harci kütyüket a kezükbe. És azon is elgondolkodnék, hogy talán először a fejekben kéne rendet tenni (illetve kellett volna kábé 30 éve, na de az elmaradás nem csak az ön bűne, kedves elnök úr), s csak utána az arzenálban. Mert ha a fejekben rend lenne, akkor a tizedes simán olvasni tudná a térképet. És annyi semmiből termett online háborúszakértő se lenne (sokan közülük magasan képzettek, papíron legalábbis), akik mindent tudnak a háborúról, csak épp a híreket olvasni nem.

Ön erre széttárja a karját: mit tehetünk, most muszáj! Értem. 30 éve mindig valami más volt muszáj. Klientúrát, karriert építeni, lopni, szopni, nyalni, így van. Értem. Éljen!

Tulajdonképpen üres lapnak kellene következnie.

De a biztonság kedvéért megnéztem Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök hivatalos Facebook-oldalát. Arra voltam kíváncsi, mit is üzenget az elnök úr mostanában, amikor tragikus események zajlanak a szomszédos Ukrajnában. Ahol többek közt románok is élnek. (Akik, nem mellesleg és nem egészen indokolatlanul, egyre kevésbé bíznak a román állam bárminemű segítségében.) Mostanság épp háború közepette.

Nem mentem vissza nagyon messzire, csak 2022. január 24-ig. A Facebook-memória szerint a jó Iohannis aznap a Kis Egyesülésről emlékezett meg, mint az egységes román nemzetállam kialakulásához vezető egyik meghatározó projektről. (Imádom a projekt szót itt.)

A következő üzenet január 25-én röppent ki az éterbe: az elnök úr megemlékezett a Holokauszt áldozatairól. Helyes!

Január 26.: Az elnök úr összehívta a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot és reakciós akciókat (nem vicc, így írja: acțiuni de reacție) tervezett az ukrajnai helyzet alakulása függvényében. Amit közölt a néppel: még hangsúlyosabb NATO- és amerikai jelenlét kell Romániában!

Következik egy kis szünet, aztán február 2.: az elnök úr meglátogatta az aranyosgyéresi légitámaszpontot és örült annak, hogy lám, a szomszédban alakuló helyzet igazolja korábbi jó döntését, melynek értelmében sok pénzt fektetnek a román hadsereg fejlesztésébe.

Újabb szünet, aztán február 10.: az elnök úr meglátogatta a craiovai NATO-egységet és örvendezett azon, hogy milyen jól megerősödött a NATO keleti szárnyának védereje.

Február 11.: az elnök úr üdvözölte Jens Stoltenberg NATO-főtitkárt, aki Romániába látogatott épp, 1000 amerikai katona kíséretében. Lám, a NATO és Amerika milyen szépen ki- és odaáll Románia biztonságának szavatolása érdekében.

Szünet, február 17.: az elnök úr informálisan Brüsszelben tartózkodott és egyeztetett az Európa Tanáccsal. Az üzenet: Maradjunk egységesek, tudjuk, mi a dolgunk és bármi történik, megfelelő módon reagálunk.

Február 19.: az elnök úr telefonon beszélt Joe Biden amerikai elnökkel, szövetséges és EU-s vezetőkkel. Az üzenet: egységben az erő, mutassuk meg!

Február 21.: az elnök úr Románia nevében határozottan elítélte a donyecki és luhanszki szeparatista és illegális köztársaságok Oroszország általi elismerését. Nemzetközi jogsértés, Ukrajna szuverenitása és területi egysége, minszki egyezmény felrúgása, világbéke veszélyeztetése!

Február 22.: az elnök úr Adrzej Duda lengyel kollégával tárgyalt a kialakult helyzetről, a jogsértő orosz lépésekről. Az üzenet: február 25-én a B9-csapat találkozik Varsóban és bizonyítja egységét: kiállnak Ukrajna mellett.

Február 24.: az elnök úr határozottan elítélte Oroszország katonai agresszióját Ukrajna ellen, nemzetközi jog stb. Továbbá szolidaritását fejezte ki az ukrán néppel. Továbbá biztosított minden Ukrajna területén tartózkodó román állampolgárt, hogy ne féljenek, mert Románia és a NATO ott áll mellettük.

Szintén február 24.: Jött az elmaradhatatlan „Kedves románok…” felütésű bejegyzés. Ne féljetek, Romnia biztonságban van, nem fog részt venni a háborúban, NATO, Amerika, demokrácia…

Február 25. (a mai szent nap): az elnök úr arról beszél, hogy az Európa Tanács csütörtök esti rendkívüli ülésén további szankciókról tárgyaltak, de arról is, hogy valahogy védeni és támogatni kellene a Moldovai Köztársaságot és Grúziát, mert Európa recens történelmének legnagyobb kihívása stb.

Én szó szerint tűvé tettem az elnök úr üzeneteit, de egy vak hangot nem találtam arról, hogy hahó, ukrajnai román közösség, veletek vagyunk, lélekben bár. Értem én, hogy kényes a helyzet a keleti fronton már vagy egy évszázada, de engedje meg elnök úr: emberségesnek, empatikusnak, szolidárisnak lenni háború idején… üzen ez Önnek valamit, a saját üzenetei fényében, illetve fényén túl? Nem, nem hinném.

Na és akkor a magam részéről az Ön attitűdjét ítélem el. De nagyon határozottan. Kábé olyan hatékonysággal, mint amilyenekkel az Ön elítélései is rendelkeznek. Most aztán röhöghetünk keserűen.

Három és fél évvel ezelőtt azon a napon léptem át az országhatárt Kárpátalja felé, amikor Ukrajnában bevezették a hadiállapotot. A szorongás, a feszültség tapintható volt, a rendezvényről, amelyen részt vettem, sokan, akik külföldről érkeztek volna, lemondták a részvételüket, a bizonytalanságtól tartva. „Szabályos” háború ugyan nem lett a hadiállapotból akkor, most viszont közelebb kerültünk hozzá, mint Európában bármikor a kilencvenes évek délszláv szörnyűségei óta.

Nem tudom, lesz-e háború a szomszédban. Az sem világos teljesen (legfennebb sejtések lehetnek, az elemzések és információmorzsák alapján), milyen geopolitikai játszmák húzódnak meg a háttérben, és a tényleges fenyegetés mennyire arányos az elmúlt hetek információs hadviselésének apokaliptikus víziójával. Abban azonban nagyjából biztos vagyok, az elmúlt évek személyes tapasztalatai, illetve az ott végbement folyamatok láttán, hogy a kárpátaljai magyarság rettenetes állapotán egyvalami ronthat még jobban: ha mégis kitör az eddig szerencsésen elnapolódott orosz–ukrán háború.

A Főtéren számtalanszor írtam, írtunk az ukrajnai magyarok (és románok) helyzetéről, az ukrán állam nemzeti kisebbségeket diszkrimináló politikájáról, a magyarellenes atrocitásokról, a legsötétebb diktatúrákat idéző ukrán oktatási törvényről és annak beláthatatlan – vagy inkább, sajnos, nagyon is belátható – következményeiről. Mégis, akik hagymázas elképzeléseket szőnek manapság arról, hogy Putyin végre most ráncba szedi a renitens ukránokat, és a dolgok a helyükre kerülnek, vagy épp fordítva, a Nyugat jól megbünteti a gonosz Putyint, gondolják át még egyszer, kívánják-e mindazt a kárpátaljai magyaroknak, amivel egy háború járna.

Mert ha a háború nem is terjed ki konkrétan a Kárpátokon inneni területekre, az általa okozott pusztítás – a humanitárius katasztrófa, a gazdasági károk és sorolhatnánk – aligha fogja érintetlenül hagyni Kárpátalját. És ne legyenek illúzióink: a katonaköteles fiatal magyar férfiakat ezúttal is elsőkként vezénylik majd ágyútölteléknek a keleti frontra. Arról nem beszélve, hogy a háborús helyzet felerősítheti az amúgy is erős ukrán államnacionalizmust, a nemzeti kisebbségek pedig ideális célpontjai lehetnek a bűnbakkereső logikának.

Emlékeztetőül ideidézném Dupka György történész, kultúraszervező korábbi helyzetértékelését:

Hirdetés

„A helyzet hasonló a néhai 90-es évekbeli Jugoszláviában történtekhez: amikor ott a vajdasági férfiakat megpróbálták besorozni a horvátokkal is hadban álló osztagokba, azok mindjárt a szomszédba, vagyis az anyaországba szöktek. Kárpátaljáról most a mi fiataljaink is a menekülést választották, s külföldre távoztak. Hiába van fegyverszünet, azt a rengeteg kiáramlott fiatalt még hazahozni se lehet, mert félnek. Családok mentek szét, hiszen családos apák is megkapták a behívót. Az egész olyan, mint 1944 után, amikor 40 ezer férfit hurcoltak el.”

Akármilyen patetikusan hangozzék, nem lehet elégszer kongatni a vészharangot: a kárpátaljai magyarság drámai módon fogyatkozik, egy esetleges háború pedig kétségkívül felgyorsítaná, vagy akár visszafordíthatatlanná tenné az elvándorlást.

Akármit gondoljunk a szembenálló felek felelősségéről, nem veszíthetjük szem elől a számunkra legérzékenyebb szempontot: egy háborúban a kárpátaljai magyar közösség jövője is a romok alatt maradhat.

Emlékeznek még arra, kedves Olvasók, amikor 2020 márciusának második felében, röviddel a pandémiás szükségállapot bevezetése után – országos riadalom, bizonytalanság, kétség közepette – Marcel Vela akkori belügyminiszter kiadott egy parancsot rendeletet: minden szombaton és vasárnap délután öt, illetve este kilenc órakor az ország összes terepen lévő rendőr- és csendőrautójának hangosbemondóiból a román himnusznak kell felharsannia. Hogy miért, máig rejtély. Egyetlen olyan tudós sem jelentkezett, aki bizonyította volna, hogy a román himnusz vírusölő hatású. Amint hogy arról sem születtek kutatási eredmények, hogy a himnusz keltette nemzeti büszkeség felpezsdítette volna a honpolgárok immunválaszát.

Na, és akkor ugorjunk egyet, 2022 februárjába. Mint tudjuk (vagy nem, bár a tanári közösség biztos tudja már, papírt is kapott róla), Romániának az idei évtől van olyanja, hogy az Olvasás Nemzeti Napja. Én ugyan nem értem, miért nincs 365 nemzeti napja az olvasásnak, viszont azt értem, hogy ez egy jelképes üzenet, amely arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy az olvasás fontos. A törvény nevében ezen a napon (február 15., idén keddre esik) az iskolák különböző, a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó tevékenységeket szervezhetnek. Ismétlem, szervezhetnek! Oké.

Na de ami ezután következett, az hirtelen előrántotta Vela úr ámokfutó parancsát rendeletét az emlékeim meszesgödréből. Jött ugyanis az egyik „kedvenc” miniszterem, ez a Sorin Cîmpeanu nevezetű tanügyér és szélnek eresztett egy közleményt, amelyben többek között ez áll: „Oktatási miniszteri minőségemben eldöntöttem, hogy 2022. február 15-én, kedden az összes iskola úgy módosítja a programját, hogy – az órarendben szereplő tantárgytól függetlenül – 11 és 14 órától az oktató olvasási tevékenységeket szervez, amelyekben minden óvodás és iskolás részt vesz.” Pont.

Tetszik érteni? A korábbi „szervezhetnek” kifejezéshez képest „eldöntöttem”, „módosítja a programját”, „olvasási tevékenységet szervez”, „minden óvodás és iskolás részt vesz”. Hát könyörgöm, mi köze a kötelező olvasásnak, olvastatásnak ahhoz az örömhöz, amelyet az olvasás adott esetben okoz? Minden iskolai nap vannak kötelező olvasmányok, nem? De nem is az olvasásra való biztatás módozatai körüli kétség a legnagyobb baj ezzel a paranccsal kapcsolatosan. Hanem az a szelídnek szánt, ám otrombán tahó direktivizmus, amellyel ez a jóember közli döntését a tanári karral és egyben az ország népével.

Tudjuk: szükségállapot lehet egyoldalúan kihirdetni, karantént lehet egyoldalúan rátolni a lakosságra, zöld igazolványt lehet egyoldalúan követelni, sok mindent lehet egyoldalúan tenni, kérni, parancsolni stb. De azt, hogy valaki örömmel olvasson, nem lehet ilyen direktívákkal elérni. Ahogy a száz sebből vérző hazai közoktatási rendszert sem lehet hülye döntésekkel megreformálni.

Üzenem hát „kedvenc” miniszteremnek: jóember, a maga parancsa körülbelül annyit ér, mint a papír, amelyre szavait vetette. És ja, részemről kitörölheti vele a seggét.

Nagy port kavart a romániai közélet sivatagában George Simion legújabb nyilvános performansza, melynek során az aranyos pártvezér a parlament plénuma előtt megszorongatta az energiaügyi miniszter nyakát és amolyan akciófilmes stílusban, közelről beleüvöltözte az arcába, hogy az illető úr tolvaj.

Azóta ügyészségi eljárás indult a nyakszorongató Simion ellen, a képviselőházban pedig szigorították a házszabályokat. Szinte automatikusan merül fel a kérdés az ember fejében: csak most szigorítottak? Hát hahó, a haza (és nem csak) legfőbb agoráin olyan csaták dúlnak néha, hogy a polgár csak áll és nézi, uram egek, hát kikre szavaztam én, bolond…

Ha vetünk egy pillantást a parlamenti agresszió világtérképére, kiderül, hogy egyáltalán nem ritka ez, még az úgynevezett civilizált világban sem. A műfaj szuperlatívusza (hollywoodi nagyjátékfilmje) a parlamenti tömegverekedés. Tessék, kontinensek szerint: Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Japán, Nepál, Dél-Korea, Törökország, Ukrajna, Moldovai Köztársaság. A sor nyilván nem teljes, és csak az utóbbi tíz év során lezajlott parlamenti kecseszkecskeneket tartalmazza.

Ami Romániát illeti, nem találtam frissebb nagy költségvetésű akciófilmeket. Egyéni performanszok viszont nálunk is akadnak bőven. Értem én, hogy a közelharc az agresszió leg… nos, erőteljesebb formája, viszont a politikai tahókultúra egyéb megnyilvánulásai legalább annyira durvák, megalázóak tudnak lenni. Lásd például Florin Iordache (PSD) hírhedt Altă întrebare performanszát vagy középső ujjának mutogatását a parlamenti pulpitusról; a géppuskás képviselő, Cătălin Rădulescu (PSD) orális ámokfutását; Niculae Bădălău (PSD) parlamenti bizottsági mennyafaszomba-akcióját; Florin Roman (PNL) eksztatikus ragaszkodását a mikrofonhoz a tavaly szeptemberi bizalmatlansági indítvány szavazásakor, amikor nemes egyszerűséggel kirántották alóla a széket; Diana Șoșoacă, George Simion és más AUR-vezérek számos monodrámáját, és persze, a sor itt is nagyon, de nagyon hosszú.

Na és akkor nézzük meg Simion mester legutóbbi testbeszélő aktusát közelebbről. Nem vitás, ilyen típusú (fizikai és verbális) agressziónak nincs helye, sem a parlamentben, sem azon kívül, sem a közbeszédben, sem azon kívül. Aki ilyet csinál, a vonatkozó törvények értelmében felel a tetteiért (jó esetben). A probléma ott kezdődik, amikor egyesek elkezdik keverni a szezont a fazonnal: azt hangoztatják (médiában, egyéb köztereken), hogy ez populizmus. Nem, ez nem az. Ez politikai tahóság. George Simionra és pártjára (de nem csak rájuk) kiválóan illik a hisztipárt elnevezés. A formáció gyakorlatilag a botránykeltésre, a hisztire építi karrierjét, amely – nem mellesleg – éppen felfele ível. Na de ne feledjük: ez az ív nem csak a sikeres botránykeltésnek köszönhető. Ha a román politikai sivatag nem lenne az, ami, vagyis némileg stabil, megbízható, bizalomgerjesztő alakulatok oázisai tarkítanák, akkor hiába hisztériázna egy politikai félműveltekből álló banda. A jelenlegi légkörben viszont ez a stratégia nagyon is működik. Tehát érzésem szerint az összes romániai pártnak (kormányon levőkkel, ellenzékkel, tokkal-vonóval) nagy szerepe van az AUR sikerében. Simion úr simán megköszönhetné nekik naponta az ingyen, bérmentve nyújtott segítséget. Az nyilván más kérdés, hogy mi történik, ha a fent vázolt hátszéllel Simionék pártja fellebben valamilyen magasabb polcra. Feltételezésem szerint az lenne a vég, ugyanis a félműveltek (vagy tán egészen nem azok) bandája belebukna a sikerbe. Nekik éppen ez a sivatagi cirkusz felel meg.

És a végén van egy fogadásom is: egészen nagy összeget mernék tenni arra, hogy a vadiúj, szigorított parlamenti házszabályok nem fogják Simionékat nyakon fogni. És nem csak őket: az összes politikai tahó továbbra is okádni fogja magából a fosvihart, ha úgy hozza a helyzet. Legfeljebb elesik némi kedvezménytől vagy épp kevesebbet verheti a száját. De addig gyűl benne a méreg.