pazs

Legyünk méltányosak Temesvár polgármesterével manele-ügyben: az irány igenis jó

2019. december 02., hétfő 16:28

Általános és elvi szempontból valószínűleg igazuk van azoknak – köztük kollégáimnak  is –, akik karikírozva kritizálják Nicolae Robu temesvári polgármester miccs- és manele-purgáló rendeletét. Hiszen mindig van valami komikus abban, amikor egy politikus népnevelői tevékenységre ragadtatja magát; és az is kérdés, jogi értelemben meddig terjed egy polgármester vagy egy önkormányzat hatásköre ilyen ügyekben. Csakhogy.

Ezt a polgármesteri verdiktet nem lehet vizsgálni a kontextus figyelembevétele nélkül. Évek óta nem jártam Temesváron, de igyekszem figyelemmel követni a sorsát, már csak származásom okán is – bánsági vagyok, Lugoson születtem –, és azt gondolom, hogy ezt az ügyet azon folyamatok valamelyes ismeretében érdemes értelmezni, amelyek a Bánságban végbementek az elmúlt néhány évtizedben.

Anélkül, hogy szociológiai elemzésekbe bocsátkoznék: gyerekkoromban a bánsági városok még őrizték valamennyire polgári, monarchiás patinájukat, a nyelvi és etnokulturális sokféleség, minden ellenkező politikai-hatalmi törekvés dacára, jelen volt; nagy- és dédszüleim nemzedéke körében gyakorinak számított, hogy legalább alapfokon beszélték egymás nyelvét; Temesvár mint a Bánság centruma a román, a magyar, a német, a szerb kultúra metszéspontjában feküdt, és ez határozta meg karakterét.

Ebből, legalábbis mentalitás tekintetében – az el- és bevándorlás, a hatalmi szóval vezényelt betelepítések, a felgyorsult asszimiláció miatt – mára szinte semmi nem maradt.

A „manele” és a „miccs” ebben a kontextusban nem pusztán egy zenei műfajt, illetve egy ételfajtát jelent, hanem szimbolikus jelölője annak a folyamatnak, ahogyan a Bánság arculata, nagyjából fél évszázad alatt, jelentősen megváltozott. Annak a folyamatnak, amelynek során a régió Közép-Európából délebbre „csúszott”: a Balkán felé.

Félreértések eloszlatása végett: én lennék az utolsó, aki kétségbe vonja a Balkán kulturális gazdagságát – a maga „természetes környezetében”.

Hirdetés

Magyarán, nem mindegy, hogy Craiován vagy Temesváron akarjuk-e kitiltani a manelét a közterekről.

Egykori botrányos megszólalásában erre utalt a neves karikaturista, Ștefan Popa Popa’s is az „oltenizáció” fogalmával, bár sarkítva és indokolatlanul bántó hangnemben, de a lényeget tekintve helyesen.

Szeretném azt hinni, hogy Nicolae Robu nem személyes ízléspreferenciáinak érvényesítése végett ment neki a manelének és mindannak, ami kulturálisan hozzá kapcsolódik, és még csak nem is egyfajta eltartott kisujjú elitizmusból, hanem – amint kifejti tisztázó bejegyzésében – Temesvár „csodálatos tereinek és parkjainak” (egyszóval: a város hagyományos arculatának) védelme vezérli, főként az európai kulturális fővárosi státus küszöbén. Amivel nem tudnék vitatkozni.

Az irány jó, az eszközökön még lehet csiszolni. Ha máris nem túl késő.

Hirdetés
Hirdetés