Szeptemberig csend van a Nemzetek Ligájában. Legalábbis a pályán. Mert a mindenféle betű-, hang- és képhordozó felületeken továbbra is áll a bál. Hogy „rasszista” magyar gyerekek vajákhada vuduzta meg a világklasszis angol válogatottat a Puskás Arénában. Hogy magyar „rasszisták” térdre kényszerítették (négyszer!) ugyanazt az angol válogatottat (miután az magától letérdelt, ugye, a meccs elején), ezúttal a foci őshazájában. Hát szabad ilyet? Még szerencse, hogy ezeken a fórumokon ünnepelni is lehetett kicsit: az olasz-magyaron a nemzetközi morál győzött.

Értem én az indulatokat. Értem én, hogy illik, illetve muszáj ismételgetni: ha a magyarok állnak pályára, minden fontosabb, mint a játék maga. Azt is érteni vélem, amikor véleményalkotók vállalják a félpályás lest is, például ilyen kijelentésekkel: a magyaroknak a rasszisták szurkolnak, az ellenfélnek a világ többi része. Értsd: a jók. Mindent értek: ha a jó oldalon állsz, bátran elguríthatod a gyógyszered, mert rögtön nehéz kővé válik, repülni kezd s ki tudja, hol áll meg (a rossz térfélen!), kit hogyan talál meg (a rosszakat!).

Amit nem értek, az a legtöbbet hangoztatott „szakmai” érv: a Nemzetek Ligája nem is fontos, kit érdekel, aki igazán labdarúg, az ebbe a ligába legfeljebb belerúg, odébb pöccinti sarokkal, rüszttel, aktív pihenésként fogja fel a játékot a grundon, tulajdonképpen meditál egyet arról, milyen is lesz majd Katarban égnek emelni a világbajnoki kupát, vagy esetleg az esélyegyenlőségről mereng lótusztérdelő-ülésben, amíg letelik az a 90+ perc.

De üsse kő, elfogadom: a futballvilág Olümposzán heverésző istencsapatok a lábujjukat sem mozdítják meg az oviligában, nehogy véletlenül valami ambiciózus kiscsapat kisjátékosa kicsit szétlapítsa. De akkor könyörgöm, nem lehetne ezt egyszerűbben elintézni? A hegyteteji istenek szépen jelentsék be: nem játszunk, kicsi barátom! A hivatalos eredmény ezzel 3:0 a kicsi, adott esetben „rasszista” csapat javára, és ezzel mehet mindenki poszthumanistán feltöltődni. Ja, és adott esetben nem is gyepálja el senki a dollármilliókat érő versenylovakból álló isteni istállót négy–nullára. Ugye, a három kevesebb, mint a négy.

Persze, ott van a másik, a valósághoz picit közelebb álló forgatókönyv is. A németekkel és az angolokkal ellentétben az olaszok például nem akartak istent játszani, nem tipegtek a pályán arra hivatkozva, hogy izé, tán megreped a körömlakk a lábujjukon, ha véletlenül odateszik a lábukat, ahol helyzet van. Bele is fájdult a fejünk. Szóval, lehet focizni is a pályán. Aki viszont nem focizik, csak mímeli, az inkább vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

Szombaton felavatták dr. Flóra-Orosz Katalin (1934–2021) mellszobrát a BBTE sportparkjában. Szép! A hölgy kiváló sportorvosi és sportkarrierjének tudható be a szoborállítás: 13 évesen megkapta a sport mestere titulust, 30 országos bajnoki cím birtokosa, bábáskodott a kolozsvári és bukaresti sportorvosi intézetek létrehozásánál… aztán elhagyta a kommunista Romániát, Németországba emigrált. A nem-kommunista Romániába pedig egy idő után, ha tetszik, fél lábbal visszatért, amennyiben az év egy részét Kolozsváron töltötte.

A mellszobor szép (Ion Ristea alkotása). A felirat is. Csak éppen ügyesen átírja a (sport)történelmet. Mondhatnám másképp is: ügyesen hazudik. Tessék (az ékezet- és kötőjelhiányt az eredeti formájában hagyom):

Dr. Flora Orosz Ecaterina (1934–2021)
A sport mestere
Többszörös országos bajnok úszó.
Világbajnok és -rekorder szenior úszó.

A táblaszövegezők lefelejtették az ékezetet a Flóra ó-járól, kihagyták a kötőjelet a Flóra és az Orosz közül (persze, lehet, a hölgy nem használta, de tény, hogy ahol találkoztam a nevével, ott van az írásjel), továbbá lefordították a Katalint románra. Innen már a Flora is értelmet nyer: az ékezet hiánya a gondos román fordításra utal. Némi iróniával mondom: az Oroszt vajon miért felejtették el Rusosítani? Jó, a nevek sorrendjén nem változtattak. Ecaterina Flora Rus, így lett volna a tökéletes a „honosítás”.

Na de menjünk tovább. Többszörös országos bajnok. Tisztelet és főhajtás! Na de mi van a világbajnokkal meg a világrekorddal? Félreértés ne essék: igaz. Dr. Flóra-Orosz Katalin valóban sokszoros szenior világbajnok és -rekorder volt. De hoppá: a Debreceni Szenior Úszóklub színeiben. És jelezném, mindegy, miért pont ott. Ha azért, mert kies hazánkban nem volt szenior úszóklub, hát azért. A tény az marad, hogy magyar színekben volt sokszoros világbajnok és -rekorder. Na de épp ez nem látszik azon a szépséges táblán. És épp ez a (sport)történelem ügyes átírása. Az ügyes mioritikus hazugság. Hiszen hány arra sétáló, kocogó, sportoló ismeri a tényeket? Nini, egy (jó esetben együttélő-nemzetiségi) román élsportoló. Ennyit tudhat meg az átlagos arra sétáló. Örülünk, Vince(nt)?

Hát persze, hogy örülünk. Miért kell folyton sérelmi-politizálni, pfujj! Hát nem csodálatos a kis lépések politikája? De. Csodálatos. Akkor is, amikor a kis lépéseket az eltűnés irányába tesszük.

Az is elképzelhető, hogy a szoborállítás kezdeményezői véres harcot vívtak a táblára felkerülő szöveg kapcsán. És ennyit sikerült elérni. Örülünk, Vince(nt)? Hát naná! Siker ez is! Minden jog fenntartva. Ahogy Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök is kifejtette a minap Németországban, amikor a IV. Károly Európai Díjat átvette: Románia fokozatosan kiépített egy komplex, jól behatárolt és stabil nemzeti kisebbségvédelmi rendszert, miáltal regionális és európai modellé vált. Pont így. Csak épp a (sport)történelmet hazudják el, ott és amikor csak lehet. Többek között. Örüljünk, Vince(nt)! Hát milyen jó nekünk! Mert, ugye, el is küldhetnének Mongóliába.

…nem elég, hogy egy közhelygyűjtemény, de még ráadásul baromság is.

Történt pedig, hogy pénteken megszervezték a közép-európai NATO-tagállamok, az úgynevezett Bukaresti Kilencek csúcstalálkozóját Bukarestben, amelyen Novák Katalin – akinek korábbi, nem hivatalos látogatása igen heves hullámokat vert a nacionalizmus tengerén – magyar köztársasági elnök is részt vett, és egyeztetett Klaus Iohannis elnökkel (ő német, de román).

Igazából egyáltalán nem akartam erről írni semmit, mert ezek a találkozók általában semmitmondó diplomáciai páváskodások, amiknek gyakorlati haszna lényegében nincs. Ám aztán valamiért mégis átfutottam a román elnöki hivatal által péntek este közzétett közleményt, és megakadt a szemem egy hanyagul odavetett szófordulaton.

A közlemény ugyanis egy adott ponton imigyen szóla: „Románia elnöke (…) kifejezte készségét, hogy Románia a legmagasabb szinten mélyítse el a párbeszédet és együttműködést a magyar féllel.”

A LEGMAGASABB szinten MÉLYÍTSE el, ja.

Ez olyan, mintha valaki a levegőben akarna bányát nyitni. És kábé annyi haszna is van. Mint ahogy az ilyen találkozóknak, meg közleményeknek. Műmosolyok, szép szavak a magasban, a mélyben meg marad minden a régiben.

Amúgy Iohannis közleményírója összevakerolt még egy csomó ostoba közhelyet, például hogy a kisebbségek hidak, meg mittudomén.

Köszi.

A régi átkos időkben, amikor a nép legszeretettebb fia látogatást tervezett egy vidéki településre, bizony volt olyan, hogy a helyi muftik utasítására lefújták zöld festékkel a füvet, a bokrokat, virágokat, fákat ültettek, hogy a Kondukátor is lássa, milyen szépen virul hőn szeretett országa.

Évtizedek teltek el azóta, s ma már kuncogni kellene ezeken a történeteken, de hát nem tudunk: Románia a látszatmegoldások, álmunkálatok országa maradt. Most éppen azzal van tele a sajtó, hogy leszakadt egy fél évvel ezelőtt felújított híd a Neamț megyei Luțca és Sagna között, s ahogy ilyenkor lenni szokott, a szerencsétlenség után elkezdtek kihullani a csontvázak a szekrényből.

Kiderült persze, hogy a beruházás nem tekinthető befejezettnek, és nem is kellett volna átadni a forgalomnak tavaly novemberben, a munkálatok átvételéről szóló jegyzőkönyv el sem készült, arról nem is beszélve, hogy az ilyenkor szükséges tesztelést sem fejezték be.

És ez is mennyire Románia: a legjobban most Ionel Arsene, Neamț megye PSD-s tanácselnöke van felháborodva, aki fél évvel ezelőtt még azzal haknizott, hogy évtizedeken át problémamentesen lehet majd közlekedni a Szeret fölötti hídon, mert a munkálatokkal megbízott vállalat – nyilván egy PSD-s kolléga cége – remek munkát végzett.

Hiába jelezte a helyi sajtó, hogy az átkelő tartóoszlopai repedeznek, ez senkit nem érdekelt: statikai problémákkal egyáltalán nem foglalkoztak a beruházás során, ügyesen levakolták az oszlopokat, festegettek itt-ott, el is tapsoltak rá több mint 8 millió lejt, és…ez lett az eredménye. Az is kiderült közben, hogy a tartóoszlopokat polisztirénnel tömték ki. Hát olcsóbb, mint a beton, nem?

Las’ că-i bine și așa! Jól van az úgy!

A híd csütörtökön összedőlt, két jármű a folyóba zuhant, és kész csoda, hogy senki nem halt meg. És – ahogy ilyenkor lenni szokott – vizsgálóbizottságok állnak fel, a tanácselnöktől a miniszterig mindenki mutogat és elítél, felelősségre vonást követel. Pontosan úgy, mint a Colectiv után, mint a kórháztüzek után, mint az elcseszett útjavítások után, és még sorolhatnánk reggelig.

Közben az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) is bejelentette, hogy korrupció gyanúja miatt elkezdett szimatolni az ügyben, Nicolae Ciucă miniszterelnök pedig arra utasította a katonaságot, hogy a lehető legrövidebb idő alatt tegye járhatóvá az utat az érintett szakaszon.

Ugye senki nem gondolja, hogy a hídomlás után bármi is változni fog a látszatmegoldások országában? Lesz egy-két látszatankét, látszateredmény, látszatlemondás, az illetékesek táncikálnak előre kettőt, hátra kettőt, nyugodtan kivárják, amíg a felháborodás elül, mi pedig morogva zötykölődünk tovább, ahogy szoktunk.

Kies hazánk pillanatnyi oktatási minisztere feljajdult. Megint. De megint nem a brutálisan rossz munka miatt, amelyet ő és (tisztelet a fehér hollóknak) az összes posztkommunista elődje végzett a bársonyszékben.

Drága miniszterünk épp azért jajong, hogy milyen kevesen érettségiznek idén nyáron. Mert hát tessék nézni, 2008-ban például 225 000 nebuló futott neki a próbáknak, most pedig csak 126 000. Jó, demográfiai szempontból ez a szinte százezres különbség érthető. Az idei tanév elején egyszerűen kevesebb végzős szerepelt a hivatalos lajstromokon: 151 906. Szomorú, ingatja a fejét a miniszter úr, fogy a nép, a román, a magyar, a szász, a mindenki. De hát erről ő nem tehet, ugye.

Van tehát egy éppen érvényes, nagyon tapintható különbség: a 151 906 végzősből 126 454-en iratkoztak be az érettségire. Végezzük el a kivonást: az eredmény 25 452. Ha ehhez hozzácsapjuk azt, hogy az érettségire jelentkezők közt van 15 125 olyan ember is, aki korábbi években végzett és különböző okok miatt nem érettségizett le, a számítást így kell módosítani: 151 906 – (126 454 – 15 125). És az új eredmény szinte kétszer olyan szomorú: 40 577. Ennyi idén végzett ember nem érettségizik le. Vegyünk egy átlagos létszámú osztályt – és ne valami ideális létszámot, mert tudjuk, a valóság nem ideális: például legyen ez a létszám 30. Kerekítve kijön, hogy 1353 osztálynyi végzős marad érettségi diploma nélkül.

A miniszter úr azt is szokta mondogatni, mikor épp jajong, hogy mindezért a pandémia a hibás. Mert… azért, bonyolult dolog ez. Értem én, a világjárvány nem tett jót az oktatás színvonalának sem. Na de mondom, halkan: ha magasabb lett volna az a nyavalyás színvonal, lett volna hova süllyedni.

Na de mit tesznek az ország vezérei? Az akkor épp maszkos román kormány (fölötte a nemzet rajongva imádott álkisebbségi államenöke, aki szintén tanár meg tanfelügyelő volt, mielőtt semmitmondó álállamférfivá avatta volna a kétségbeesett szavazópolgári bizalom) készen állt a varázspálcás megoldással: 2021-ben vízre eresztette a Felkészült Románia (România educată) című bullshitet programot (és a kivételezett jóemberek azóta is vígan konferenciázgatnak a nagy tervvel kapcsosan). Amely pont annyira üres, mint a Mary Celeste nevű kísértethajó egy viharos éjjelen.

Közben azt üzenik nekünk a kormánybölcsek minden csatornán: kiváló közoktatásunk van, né, mennyi remek diák, olimpikon, zseni, integráció, inklúzió, meditáció, levitáció… Na, hát ennek nagyon örvendek, mint minden maszlagnak. Egy dolognak azért tényleg: kalapot le minden tanító, tanár előtt, aki ebben a nyárban-húsz-napos-hullaként bűzlő rendszerben teszi a dolgát.

Annak viszont nem tudok örvendeni, hogy ha ez a közoktatási rendszer továbbra is így oszladozik, hamarosan (jó matekes perc alatt ki is tudja számolni, mennyi idő múlva) be lehet rekeszteni az érettségit. Sőt, a közoktatást is. És akkor majd kezdődik a szép új világ.

Szombat este Magyarország válogatottja legyőzte Anglia csapatát a Nemzetek Ligája csoportmérkőzésében. Igen, tudom, a Nemzetek Ligája az a grund, ahol az igazán nagy csapatok tulajdonképpen nem is játszanak, csak ott né, sétálgatnak a pályán. Az a grund, ahol az igazán nagy sztárok (ha egyáltalán veszik maguknak a fáradtságot, hogy pályára lépjenek), egyetlen dologra összpontosítanak: hogy ne sérüljenek meg. Elhangzottak ezek az okos megjegyzések már meccs közben (román kommentárral néztem a játékot). Most erre mit mondjak? Így járhat az a világklasszis csapat, aki a grundért harcoló kisbagázzsal kiáll.

Na de van itt még valami. A felsőbb és civilizáltabb fórumok szigora folytán a magyar válogatottat arra ítélték, hogy közönség nélkül játssza le a meccset. Az ítéletet a magyar fél azzal cselezte ki, hogy gyerekekkel töltötte meg a stadiont. Volt tehát a lelátókon, a hivatalos számokból kiindulva, kábé 3800 felnőtt és 35 000 gyerek.

Jó, a mérkőzés lement, örültünk egyet, aludtunk egyet, aztán vasárnap arra ébredtünk, hogy az angol (sport)sajtóban sorjázó cikkek szerzői kivétel nélkül beszólnak a kritikán aluli teljesítményt nyújtó nemzeti tizenegynek, de… és akkor itt el lehet töprengeni, hogy vajon a 60 éves átkot megtörő bukta feletti elkeseredés-e az ok, vagy esetleg némi figyelemelterelés is van benne… mert hogy a szövegekből újra meg újra előhördül a háborgás: Magyarországon a gyerekek is rasszisták! Mivel, ugye, kifütyülték a meccs előtt szorgosan térdeplő angol focistákat. A magyar gyerekek!

Arról a brit sport(szerűtlen)sajtóról beszélek, amelyben a tavalyi négygólos angol vébéselejtezős győzelem után (többek közt ezen meccs okán ítélték üres lelátókra a magyar válogatottat az európai focivilizáltak) megjelenhetett egy cikk, ezzel a címmel: Anglia 4 – Rasszisták 0. Nem akarom még egyszer végigfutni a gondolatsort: magyar focisták (ugye, ők játszottak, nem a nézők) – rasszisták – válogatott – minek, kinek a szimbóluma a válogatott…

Na szóval, az angol (sport?)sajtó azon háborog, hogy ajjaj, ha már a magyar gyerekek is… Ja, persze, a gyerekek alapból ártatlanok, hogy is gondolna bárki civilizált ember mást. A magyar gyerekek agyát a magyar szülők fertőzték meg. Mert egyébként miért fütyülnék volna ki a nemes gesztust, amely a világon dúló rasszizmus veszélyére figyelmeztet.

Na és akkor itt álljunk is meg, két gondolat erejéig. Egy: én készséggel elhiszem, hogy a pályán-térdeplés nemes gesztusként indult. A rasszizmus irtó rossz dolog, ezt az angolok (is) pontosan tudják. Na de kérdem halkan: mi lett, pontosabban hova fajult az a mozgalom, amely kiváltotta a gesztust? Talán nézzenek szét az angol focisták a saját házuk táján, és nem csak. És vegyék észre, hogy a gesztus szép ugyan, de a mozgalmi elfajulás közepette enyhén szólva kiürült. Ez történt egyébként a metoo-mozgalommal is, amelynek gyökereivel ma is abszolút egyetértek. De már elnézést: még jó, hogy az angol válogatott nem talált ki erre is valami figurát. Mert akkor mára ez is alaposan üres lenne. Szóval: én – mint egy olyan nemzet polgára, amelyet igen gyakran pofoznak amiatt, hogy a halott múlt kiürült gesztusait ismételgeti – azt ajánlanám az ultracivilizált angoloknak, kicsit kövessék ők is a jelenségek alakulását, például ahelyett, hogy a halott mozgalmi múlt üres gesztusai közben ropogtatnák térdeiket a pálya füvén.

Kettő: a lelátókon tomboló gyerekekre most burkoltan kimondták az ítéletet, hogy a szülők rasszizmusának áldozatai. Mert így megy ez a családlélektan szerint: a gyerekek a felnőttek amolyan kesztyűbábjai. Nem megy így, de most épp ez a hasznos, a civilizáltak szempontjából bár. Na de van egy másik, széles körben elfogadott és terjesztett nézet is a gyerekekkel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy a gyerekek még őszinték, még rendelkeznek azzal a kifinomult érzékkel, amit a felnőttek szépen, fokozatosan (dehogy civilizatórikus nyomásra, csak úgy, maguktól) elvesztenek: pontosan meg tudják mondani, hogy mi bullshit, és mi nem az. És ha az, akkor – egy focipályán például – kifütyülik.

Június elsején gyereknapot ünnepel egy csomó európai és nem-európai posztkommunista és nem kommunista ország. Románia is közéjük tartozik. Állami szabadnap ez, nincs iskola, van egy csomó szórakoztató(nak szánt) rendezvény, például a román parlamentben is. Fontos dolog ez, hiszen tudjuk: a gyermek a jövő letéteményese.

A nap valóban szépen indult… de aztán jöttek az ország vezérei és üzentek a drága kis letéteményeseknek. Vagyis bekapcsolták a bullshitszóró ventilátort. Katonás miniszterelnökünk, Nicolae Ciucă volt az első magas rangú rétor az idei gyermeknapon. Már a kezdőmondatával hidegrázást okozott minden olyan embernek, aki csak úgy, kintről benézett a hazai oktatási rendszerbe, mint Weöres szamara (a gyereknapra egyébként kiválóan alkalmas versben). Azt üzeni, hogy:

„Azt mondjuk ma, hogy éljenek soká a gyermekek, mert felnőttként tudjuk, hogy az oktatás a legszebb ajándék, amit adhatunk nekik.”

Azon túl, hogy nem értem az összefüggést a jókívánás és a felnőttként-tudás között (tényleg, ki a franc írja a jóember szövegeit?), én szégyellném magam a miniszterelnök helyében. Hogy kívánhat a gyerekeknek olyat, hogy ebben a folyamatosan és újra darabokra hulló közoktatási rendszerben éljenek sokáig? Ilyen erővel gyakorlatilag el is küldhetné őket a picsába, mint Lenin a gyerekeket a hírhedt viccben. Pedig le is lőhette volna őket, ugye. Igaz, Ciucă úr is csinálhatott volna rosszabbat: például osztogathatott volna a gyerekeknek PNL-s nyalókákat meg kitűzőket.

A többi vonatkozó mondata a véletlen blablagenerátor átlagos terméke: oktatás, oktatás, oktatás, jövő, nemzetfejlődés, társadalom-szilárdulás, nyitottság, a másság tisztelete, szolidaritás, empátia. Annak idején a suliban ilyenkor szoktuk töltőceruzából rögtönzött fúvócsövekből papírgalacsinokkal bombázni a táblánál háttal süketelő tanárt.

Természetesen szól a miniszterelnök úr a Képzett Románia országprojektről is (melyik gyerek ne ismerné töviről hegyire?). A ma fiatalja a holnap felnőttje (ha a ma lesz a holnap tegnapja, ja), kritikus gondolkodás, polgári öntudat, innováció, digitalizáció, kompetíció (vakációról egy kukk se), na és inkluzív társadalom!

Következik a kötelező sajnálkozás-bullshit: jaj, hazánk sok gyermeke nélkülöz, bántalmazva van, közbe kell lépni. Az embernek itt telik meg a szája keserű epével, a mondatokat belengő cinizmus láttán. Igaz, van egy bekezdés az ukrán menekült gyerekekről is, amivel végre teljesen egyet tudok érteni.

Na de, kérdem halkan: mit csinált a miniszterelnök úr a háború, a pandémia előtt? Ja, nem volt miniszterelnök. Mossa kezeit. Nem mellesleg: Románia posztkommunista miniszterelnökeinek átlagéletkora alig haladja meg a két évet, hát mit is tehetnének szerencsétlenek.

Kicsit szorongva vártam az ország első européer gentlemanjának gyermeknapi üzenetét. Meg is jött:

„Éljen sokáig minden gyermek!”

Ennyi. A semmitmondó absztrakció favicce, ha tetszik.

Köszönöm, nincs is több kérdésem. Gyermeknapi kívánságom viszont van: add, Uram, hogy egy szép gyermeknapon vezéreink ne magukat suvickolják, ne szóbuborékokkal hintsék tele az étert, hanem például mondjanak egy igazi mesét. Például a szegény ember legkisebb fiáról. Még akkor is, ha az ilyen mesék manapság nem all-inkluzívak.

Frissítés: fogcsikorgatva mondom ki, hogy ismét Marcel Ciolacu PSD-elnök szövege a legjobb. Először is, igen keveset beszél mellé, aztán meg, te jó ég, emberi hangon szólal meg, mondván, hogy az ő családjukban többen voltak testvérek, gyermeknapon szépen összegyűltek, de mivel ő volt a legkisebb fiú, őt zavarták el mindig szódáért és egyáltalán, ő volt a kifutófiú. Aztán ez is elmúlt. Na, ez legalább valami lélekkel fogható.

Ludovic Orban az egy-két évtizeddel ezelőtt aktív politikusgeneráció egyik utolsó mohikánja. Ennek a generációnak a – tetszik, nem tetszik, de a jelenlegi politikusi gárdánál jóval karakteresebb és megjegyezhetőbb arcélű – képviselői igen kevés kivétellel kikoptak, kiöregedtek a közéletből. Egyesek véglegesen lejáratták magukat, mások csak úgy, valahogy a partszélre sodródtak és eltűntek a nyilvánosságból. Ott van például Călin Popescu Tăriceanu, Adrian Năstase, Crin Antonescu, Monica Macovei, Vasile Blaga, Ioan Rus, Ilie Sârbu, Ecaterina Andronescu, Victor Ponta és hosszasan sorolhatnánk sorolhatnánk az olyan neveket, akik tíz-húsz évvel ezelőtt meghatározó, döntő szerepet játszottak a romániai politikában és kormányzásban, de manapság szinte semmit nem hallani róluk.

Néhány kivételtől eltekintve – például Emil Boc volt miniszterelnök kolozsvári polgármesterként továbbra is fontos politikai szereplő, vagy Markó Béla volt RMDSZ-elnök, ha nem is a napi politika, de a romániai magyar nyilvánosság egyik ma is aktív figurája –

Ludovic Orban az elmúlt politikai idők egyik utolsó aktív résztvevője és alakítója.

Politikai pályájának eddigi csúcsa a 2019 novemberétől 2020 decemberéig tartó miniszterelnöksége. Tavaly szeptemberig a kormányzó PNL elnöke is volt, az azóta szintén leváltott Florin Cîțu vette át a helyét.

Harminc éve tartó pályájával a háta mögött Orban továbbra is úgy gondolja, hogy teremhet még számára babár a romániai nagypolitikában. Alapított egy új pártot, és az elmúlt egy évben rendszeresen pedzegeti, hogy nem lenne ellenére Klaus Iohannis távozása után elfoglalni az államelnöki hivatalt a Cotroceni-palotában.

Azért részletezem ennyire, mert fontos, hogy egy olyan emberről van szó, akinek aktív résztvevőként régóta rálátása volt (van) a romániai politika nyilvános és kevésbé nyilvános történéseire és folyamataira.

Orban most interjút adott a Szabad Európának, amelyben van egy meglehetősen vérfagyasztó rész. Azt mondja:

a titkosszolgálatok „láthatatlan keze” ott munkál a pártokban,

a parlamentnek pedig – amely ugye a pártok képviselőiből áll – semmilyen ellenőrzése nincs fölöttük.

Érdemes hosszabban idézni az észrevételeit:

„A titkosszolgálatok titokban dolgoznak, ezért titkosszolgálatok. Emiatt igen nehéz bizonyítékokat találni erre a beavatkozásra. Másrészt, ha megnézzük, hány politikusnak van diplomája a különféle oktatási intézményektől, mint amilyen a SRI Akadémia vagy hasonló intézmények, ha megnézzük, hogy vannak nem természetes karrierek, amelyeket nyilvánvalóan »szponzoráltak«, akkor azt látjuk, hogy ezek a karrierek nem olyan embereké, akik beléptek egy pártba és természetesen, fokról fokra lépve, érdemeik alapján futnak be egy pályát (…) Üstökösként tűnnek fel emberek mindenféle fontos köztisztségekben, a semmiből érkeznek és a semmiben tűnnek el. Egészen biztos, hogy egyes titkosszolgálatoknak ráhatásuk van a politikai döntéshozatalra. Efelől nincs kétség.”

Majd arra a kérdésre, hogy a pártok mit tesznek, hogy megállítsák ezt a befolyást, Orbán azt mondja:

„Nálunk a hírszerző szolgálatok tevékenysége fölötti civil kontroll egy karikatúra. A 1991-es törvény alapján dolgozó parlamenti szakbizottságoknak a gyakorlatban semmiféle valós hatáskörük nincs, nem kapnak semmiféle erre vonatkozó információt. (…) Nálunk senki nem tudja, mivel foglalkoznak a titkosszolgálatok, a tevékenységüket felügyelő parlamenti bizottságok pedig karikatúrák, nem ellenőriznek semmit. Mi gúnyosan úgy emlegetjük ezeket a testületeket, hogy a SRI és a SIE által ellenőrzött bizottságok, nem a SRI és a SIE tevékenységét ellenőrző bizottságok”.

Nos, természetesen nem lehet annyira naivnak lenni, hogy a román politika elmúlt évtizedeit ismerve feltételezzük, hogy a titkosszolgálatok politikába való beavatkozása nem egyéb, mint összeesküvés-elmélet. Hogy ne említsük csak a néhány évvel ezelőtti lehallgatási botrányokat, amikor kiderült, hogy az ügyészi és bírói testületek és az igazságszolgáltatás más szervei titkos megállapodásokat kötöttek a SRI-vel, amely illegális lehallgatásokat végzett, amelyeket aztán felhasználtak az igazságszolgáltatásban, vagy amikor kiderült, hogy a hírtelevízió révén (is) nagy politikai befolyással rendelkező Sebastian Ghiță üzletember szoros kapcsolatot ápolt Florian Coldeával, a SRI operatív vezetőjével, aki nyakig benne volt döntő jelentőségű politikai döntések, pártelnöki sorsok, államfői pályák befolyásolásában.

Nyilván azt is fel lehet hozni, hogy Ludovic Orbanból a sértettség és a mellőzöttség beszél, amikor a fentieket elmondja. Viszont az is ugyanígy állítható, hogy

nem véletlenül éppen most, amikor a pálya szélére került, beszél nyíltabban ezekről a ronda dolgokról,

mert hogy mikor beszélhetne, ha nem most, amikor éppen marginalizáltsága miatt kevesebb rajta a kényszer vagy a nyomás.

(Arra is emlékezhetünk, hogy a börtönviselt Liviu Dragnea volt PSD-elnök – aki valójában nem csak a pártját, hanem az országot irányította – is egészen vad dolgokat mondott a Coldea-ügy kapcsán a titkosszolgálatok és a politikum összefonódásáról, hogy a SRI fontos állami kinevezésekbe avatkozott be, többek között kormányok összetételére, a főügyészek kilétére és pártelnökök megválasztására is befolyással bírt.)

Az a vérfagyasztó, hogy mindezeket olyan emberek mondják, mint Orban (vagy Dragnea), akiknek hosszú éveken át rálátásuk volt (van?) olyan dolgokra, folyamatokra, láncolatokra, motivációkra, amelyeknek talán igen kis részére derült eddig fény, és amelyekből csak sejthető, mekkora arányú „sötét anyag” volt és talán továbbra is van a romániai politika mélyén. Végül is – ahogy Ludovic Orban mondja –, a titkosszolgálat azért titkosszolgálat, mert titokban dolgozik, ugye.

Egy normális országban nem lenne ez nagy ügy: képzeljük el, hogy egy csütörtöki napon két labdarúgó kupadöntő is zajlik ennek a normális országnak a fővárosában. Az első meccsen az ifik mérik össze erejüket, utána pedig a nagyok. És mindkét kupát egy vidék, egy -föld csapata viszi el. Egy olyan -földről van szó, amelynek lakói más identitásúak, mint például a főváros lakói. Még saját zászlójuk és himnuszunk is van. A csapatok persze (a foci íratlan szabályai, illetve a klubzseb kitömöttsége szerint) sokszínűek: vannak bennük mindenféle identitású emberek, s jól van ez így, mert mindegy, mifélék, egy célért küzdenek. Aztán a győzelmek után jön az öröm, a zászló, a himnusz, majd mindenki szépen hazamegy és ennyi.

Ez történne egy normális országban. De mi van akkor, ha a fent vázolt események egy fiatal, bő száz éve létező országban történnek, ahol az egységesség és oszthatatlanság a hétszentség? Nos, akkor az történik, ami csütörtökön a román kupadöntőkön. Mert ja, ez a nagyon fiatal, egységes-oszthatatlan-hétszentséges ország Románia. Ahol a hivatalos elmék (és nem csak) egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, hogy az ország területén (többek között) létezik egy -föld, amelynek előtagja: Székely-.

Az ifik meccsének traumáját még valahogy lehet kezelni a nemzeti mito(pato)lógia szintjén, durvább beavatkozás, például nacionál-lobotómia nélkül: hiszen a nemlétező -földről érkezett két csapat küzdött meg egymással. Az érvelés egyszerű: ha egyszer a -föld, ahonnan jönnek, nem létezik, akkor tulajdonképpen a két csapat sem létezik. Pont. Persze, az a fránya, ifjú-egységes-oszthatatlan nemzetbiztonságot csúnyán fenyegető zászló, meg az a himnusz… na de ha a csapatok nem léteznek, akkor kezük sincs, torkuk sincs. Ergo zászló sincs, himnusz sincs. Na.

A nagyok meccsén viszont egy nemzetállami, vagyis létező csapat lépett pályára a nemlétezők ellen. És a fenti kristálylogika szerint előbbieknek minimum 100 nullra kellett volna nyerniük, ha ugyan meg nem unják az üresen tátongó ellenfeles térfelet, kaput. De nem ez történt. A nemzetállami csapat rendesen kínlódott a nemlétezők ellen. Mi több, ki is kapott. Elvesztette a kupát. (Nem normális gondolati ívben: elárulta a hazát.) Ezt az ellentmondást már sokkal nehezebb feloldani: lehetetlen, hogy a levegő ellen veszítsenek. Ide már intenzív terápia kell. Mindennek a tetejébe megint felhangzott az az ijesztő himnusz, megint lobogtak az ijesztő zászlók.

A hivatalos nem normális nézőpont csak ennyit látott. Azt nem látta, hogy – identitárius szinten – a normalitás zajlik a szemek előtt. A „nemlétező” csapatban mindenféle identitású emberek játszanak, egyfelé húzzák a szekeret, sőt, mindkét érvényes gólt egy „létező” -föld létező identitású játékosa rúgta. Konkrétan: egy román identitású játékos szerezte a székelyföldi csapat góljait.

Végezetül: a fiatal, egységes és oszthatatlan ország beteg elméi számára van egy jó hírem. Létezik a gyógyszer! És ráadásul ingyenes: picit változtatni kellene a gondolatoknak árján. El kellene fogadni, hogy ez a -föld létezik. Az a neve, hogy Székelyföld. Van neki zászlója. Meg himnusza. Saját identitása. Saját nyelve. Viszont nem termel a fiatal ország életére törő terroristákat, például. Nem ássa alá a nemzetbiztonságot, például. Ellenkezőleg: hozzájárul. A maga módján.

El akartam menni mellette – minek foglalkozzunk minden fád matricapolitikus minden fád matricablöffenésével –, de valahogy a bőrömbe fúródott, mint a tövis.

Ugye, már a verebek is rémülten csipogják az ereszen: úgy dübörög az infláció kies kis hazánkban, mint egy száztagú manelebanda: 14 százalék felé közelít, és az előrejelzések szerint maratoni lesz a koncert. Lassan oda jutunk, hogy a levegőn kívül szinte mindent több pénzért veszünk, mint például tavaly ilyenkor.

És ez nagyon ijesztő. Főleg egy olyan országban, amelynek lakóit (a szerencsés kivételektől eltekintve) enyhén szólva nem veti fel a lej. Akkora az ijedelem, hogy a Román Nemzeti Bank kormányzója, Mugur Isărescu úr hársfatea szürcsölgetését ajánlotta Románia egész lakosságának, a lelki nyugalom visszanyerése érdekében. Hogy ez a poén mennyire cinikus épp a jegybankvezéri szájból, döntse el mindenki magának. Az viszont tény, hogy a hársfatea olcsó, még akkor is, ha duplájára drágul.

Annyiban viszont érintette az igazságot Isărescu úr, hogy ijesztő helyzetekben a felelős politikai elit általában igyekszik nyugtatni a kedélyeket. A felelőtlen (ostoba) politikai elit egyéb stratégiát követ: igyekszik másra kenni a szart.

Ezt tette Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök is, aki, felteszem, azt hiszi, hogy reggel, a tükör előtt egy felelős politikussal néz farkasszemet. Pedig nem. Egy ostoba politikus pókerarca tükröződik azon a felületen. Kiállt ugyanis a nép elé és ezt mondta: „Ne hibáztassuk a kormányt, a parlamentet, a politikai elitet. Putyin a hibás, aki ezt a háborút elindította Ukrajna ellen.”

Tetszik érteni? Az európai értékrend Nagy Károly-díjas lovagja, ez a fád matricapolitikus azt akarja megetetni a néppel (mondjuk, ez a nasi sem olcsó, hiszen Ionopot úr blöffögését is mi fizetjük), hogy az egész rohadt nagy politikusbanda afféle üdvhadsereg, amely nap mint nap a nép sorsának jobbításán fáradozik (ráadásul hibátlanul!) annak érdekében, hogy az Istenadta egy rosszabb világban hajtsa álomra fejét és egy jobb világban ébredjék. A Sátán (értsd, Putyin) a hibás mindenért, pont.

Érdekes módon Ionopot úr nem szólt hozzá a minap kipattant nemzetbiztonsági kockázatú hokihisztihez. Nem mintha az európai értékrend Nagy Károly-díjas lovagjának ez nem férne bele, csak nem volt rá szükség. Szólt, sivalkodott, üvöltött, hörgött helyette a román politikai és médiaszolgai üdvhadsereg. Tudják, akik semmiért sem hibásak.

Szürreálisan szép az is, ahogy Ionopot úr az alkotmánymódosítási tervre reagált. Azt mondta, hogy a kérdés a következő: a nép által választott államelnököt akarunk, aki nagy hatalommal rendelkezik, vagy a parlament által kijelölt államelnököt, aki amolyan protokollfigura. Nos, ahogy a jelenlegi politikai elit-üdvhadsereget elnézem, igazából tök mindegy. Ugyanis (ellentétben a sokat szidott Magyarországgal, ahol jelenleg csak ellenzék nincs) ebben a mioritikus hazában egyetlen felelős, nagy formátumú politikus sem áll a pályán. Se jobbra, se balra, se északon, se délen. Hát ezért tök mindegy.

Ugye, ijesztő? Háború van, infláció van, kurva drága a krumpli, a gáz, a minden, és akkor a tetejébe itt van ez a kisvárosnyi politikai nímand. Akik a sorsunkat intézik, nem mellesleg. Na de ne kapjunk rögtön pánikrohamot, kérem tisztelettel. Isărescu úr hársfateája mindig kéznél van.

Későkása vagyok. Szeretem halogatni a dolgokat. Illetve ez baromság: a későkásák nem szeretik halogatni a dolgokat, egyszerűen csak halogatják őket. Aztán a határidő előtt hirtelen megtáltosodnak, és olyankor kétszer–háromszor olyan produktívak, mint a normális ütemterv szerint haladó átlag.

Így aztán csak kedden fogtam neki az online önnépszámlálásnak,

miközben – mint tudjuk – a határidő május 15.

Már az elején gyanús volt, hogy néhány kérdés után már fel is ajánlotta a finalizálás lehetőségét, miközben a kisebbségiek számára oly fontos nemzetiségi vagy vallási hovatartozásról még csak nem is volt szó. (Nem mintha nem örülnék neki, ha az ilyen bürokratikus szarságokat – bebizonyítani az államnak, hogy létezel! – el lehetne intézni minél hamarabb: helló, vagyok, itt vagyok, hagyjatok, csá!)

Felmentem hát a Népszámlálás.ro oldalra,

hogy az RMDSZ-t se fizessük teljesen hiába.

Ott pedig megnéztem a kitöltési oktatóvideót, ahol végigvezetnek az egész folyamaton. És hát ott biza nem csak 5–10 kérdés volt, hanem egy rakás.

Nekifutottam hát még egyszer. És igen – ettől féltem –

az volt a gond, hogy az online népszámláló platform akadozott.

Mint az elején, amikor az illetékesek nem számítottak arra, hogy emberek is fel fognak csekkolni a honlapra, biztos úgy gondolták, hogy az csak egy ilyen elméleti valami kell legyen. Hogy elég ha létezik.

Hosszas kínlódás után rájöttem, hogy a rendszer annyira lassú, hogy egy kérdés megválaszolása után nem tölti be automatikusan a következőt, hanem vissza kell lépni a korábbi kérdéskörhöz, majd onnan megint az aktuálishoz, és csak akkor jelenik meg eggyel több kérdés.

És ezt minden egyes kérdés előtt meg kell ismételni.

Így aztán jelentős egérkoptatás árán mégis eljutottam a végére, és nagy megkönnyebbülésemre meg is jelent a hőn áhított Finalizare gomb. Még egy utolsó kattintás, és vége, későkása létemre csak teljesítettem a feladatot, nincsen itten semmi probléma. Megnyomtam, hát a hőn áhított gombot,

és akkor le is fagyott az egész rendszer az anyjába.

A legutolsó rohadt lépésnél!

Aztán az Országos Statisztikai Intézet (INS) elnöke, Tudorel Andrei benyögte, hogy nem számítottak rá, hogy ennyire sokan akarnak majd online megszámláltatni a finisben (csak kedden 230 ezer későkása), így aztán igyekeznek minél hamarabb átkalibrálni a rendszert, hogy kibírja a nyomást. Csakhogy szerdára sem sikerült átkalibrálni, mert ugyanúgy nem ment.

Szóval tulajdonképpen a romániai szakemberekkel és illetékesekkel az az egyetlenben egy baj van, hogy borzasztóan naivak.

Nem számítanak a decemberi havazásra, nem számítanak a tavaszi árvizekre, nem számítanak rá, hogy az online népszámlálási platformon látogatók is lesznek…

Nem számítanak.

A legkevesebb későkása egyébként Brassó megyében van, ott már a népesség 50,23%-ka megszámolta magát, de Hargita, Teleorman, Kovászna és Botoşani megye is 40% fölött van. Országos szinten a lakosság 37%-ka tudta le a feladatot, ami több mint 7 millió kitöltött kérdőívet jelent.

Ami nyilván – a finisben tapasztalható nagy érdeklődésre való tekintettel – sokkal több is lehetne,

ha a szakik számítanának.

Egy USR-s politikus amúgy már kéri is, hogy hosszabbítsák meg a határidőt legalább 2 héttel, de ez persze még nincs eldöntve.

A későkásák pedig lassan megtanulják, hogy ebben az országban jobb lesz csipkedniük magukat. Nyilván én is sejtettem valamit, ha már szinte egy héttel a határidő előtt nekifogtam…

A hétvégi hokihiszti után (ismét) eszembe jutott Sabin Gherman híres-hírhedt mondata, még 1998-ból: Elegem van Romániából!

No, hát nekem nincs elegem Romániából. Elsősorban azért, mert itt élek. És (bármennyire furcsának tűnik) lojális vagyok hozzá. Elsősorban azért, mert itt adózom. Aztán azért, mert mindennel, amit teszek, jó esetben – értsd, ha nem teszem rosszul – Romániát (is) gyarapítom. Magyarként. Vagyis olyanként, akit megint – ki tudja, hányadszorra – bekennek szarral. Tehát, Romániából nincs elegem, de jó pár dologból nagyon is!

A nackóhisztéria kerete: a román hokiválogatott vasárnap kikapott Magyarországtól. Előfordul. A meccs után a csapat székely játékosai (vagy tizenketten) odaálltak a lelátó elé és állítólag (mert vannak olyanok is, akik szerint nem) elénekelték a székely himnuszt, a szurkolókkal együtt. Na, és ettől felrobbant a vérgőzös nacionál-atombomba.

Vegyük sorra: a többszörösen megbukott, de valahogy mindig visszaevező Sorin Grindeanu kezdte (most épp miniszterelnök-helyettes és közlekedési miniszter). Aztán következtek sorra: a PNL Párt alelnöke (ő Tánczos Barna miniszter lemondását is követelte, mert ott volt a meccsen és nyilván a magyaroknak drukkolt), Marcel Ciolacu PSD-elnök, a teljes vérugató AUR, álpolitikai álelemzők, újságírók, Ilie „Nasty” Năstase (aki hagymázas dühében Szlovéniát IS be akarná perelni), akinek csak toll akadt a kezébe vagy mikrofon az szája elé.

Aztán elkezdtek megjelenni a civilizáltabb vélemények is: Costi Mocanu sportkommentátor például megjegyezte, hogy nem lenne akkora a hisztéria, ha a főszereplői nem lennének magyarok. Emil Hossu-Longin, a TVR sportújságírója, aki történetesen ott is volt a meccsen, azt mondta: a székely hokisok nem is énekeltek, csak odaálltak a székely himnuszt éneklő szurkolók elé, és nem is először, ugyanis az ominózus jelenet a válogatott mind a négy meccse után lezajlott. Persze, megszólalt a magyar fél is: Tánczos Barna, Kelemen Hunor, Csoma Botond, Novák Eduárd stb.

A legdurvább agymenést kiemelem, annál is inkább, mert épp a román hokiszövetség főtitkárának szájából gurgulázott elő: ez az alak nettó hazaárulással vádolja a székely hokisokat, továbbá azzal, hogy eladták a meccset a magyaroknak. Hadd tegyem hozzá, mindettől talán nem függetlenül: idén lejár a vezetőség mandátuma… (Ja, időközben kipakoltak a székely hokisok is.)

És akkor: én tényleg igyekszem megérteni egy fiatal ország megmondóinak lelkivilágát. És nem én mondom, hogy fiatal ország ez a Románia. Talán az egységes és oszthatatlan nemzetállami őrző-védők figyelmét is elkerülte a Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök ünnepi üzenetében nem is rejtőzködő mondat, amelyet május 10-én, Románia függetlenségének hivatalos ünnepén pottyantott ki magából (vagy a szövegírója tette elé):

„1877-ben Románia kikiáltotta függetlenségét, miáltal fontos lépést tett a nemzeti egység és egy európai pozíció felé. (…) A nagyhatalmak tudomásul vették egy ország születését…”

Tulajdonképpen örvendetes dolog, hogy elismeri: az ország, ahol éppen álállamelnököl, nem több ezer éves, ahogy azt áltörténetírók, álakadémikusok, álpolitikusok, álhazafiak hada mondja, hörgi, üvölti évről évre.

Szóval, igyekszem ennek a fiatal országnak a szószólóit megérteni. Egy fiatal ország többségi vezérkara – rossz esetben egyáltalán, jó esetben a felszín alatt – nem tud és nem is akar toleráns lenni a kertjében éldegélő kisebbségekkel szemben, hacsak nem ritkulnak afféle védendő, rezervátumi díszfajjá. (Vagy aforizmásan: Sokan vagyunk gyomok, kevesen liliomok.) Mi pedig még mindig nem akarunk elfogyni, a rohadt életbe!

Na de abból nagyon elegem van, hogy ahányszor szükség van rá, felkapnak (engem, téged, tisztelt Olvasó, meg egyáltalán, a romániai magyar közösséget), mint egy bunkót és velem, velünk csépelik, akit, amit épp kell. Emlékezzünk Ionopot álelnök hírhedt performanszára: tudjuk, akkor épp a PSD-t kellett laposra verni. És kivel verte az álelnök az ellenfelet? Velünk. És most is helyzet van: az infláció dübörög (nem a gazdaság), a kamatláb hétmérföldes lépésekkel mászik fölfelé, az állam soha nem látott kamattal vesz fel kölcsönt stb., szóval van baj elég Căpeni-ben, vagyis Köpecen.

És még valamiből elegem van: a nagy közös európai uniós közönyből. Emlékezzünk: az EU álájtatosan égnek fordította a szemét, amikor a függetlenségi népszavazásra menő katalánokat a spanyol rendőrség úgy verte, mint a lovat. Pedig Spanyolország (és Katalónia) nem fiatal ország. Az EU magasról tesz ránk (is): hiába csapkodjuk az asztalt Minority SafePack-kel, hiába tiltakozunk, óvunk, emelünk szót. Az EU egyetlen politikája e tekintetben a szemforgatás. Ugyanis nagyon jól tudják ott Brüsszelben, hogy ezt az egész közép-kelet-európai és balkáni puskaporos hordót a civilizált Nyugat rakta össze, bő száz évvel ezelőtt.

Ismétlem: nem Romániából van elegem, és nem is az EU-ból. A fent leírt attitűdökkel vagyok torkig. És hogy mit tehetek? Nagyjából azt, amit eddig. Adózom, továbbá teszem a dolgom, reményeim szerint jól. Román állampolgárként, ám a magyar nemzethez tartozó emberként. És megpróbálom megértetni a román nemzethez tartozó román állampolgárokkal, hogy ez nem hazaárulás. Akár úgy, hogy kicsit megtanulok hokizni, bár egy kiadós bodicsek erejéig.

Már az elején hadd szögezzem le: nem élünk egy városban. Vagy: a fejünkben (mármint az enyémben és Boc úréban) két teljesen különböző város él. Persze, van egy találkozási pont: én az Emil Boc városában fizetek adót, ő pedig az én városomat szarja le. Elnézést kérek, de pont ilyen primitíven.

És akkor: eltöprengtem azon, mi járhat a Boc úr fejében. És pár nap elteltével sem akadtam a nyomára. Az ugyanis nem elég, hogy Barcelona Katalónia fővárosa, Kolozsvár pedig Erdélyé. Függetlenül attól, hogy a hasonlat erősen sántít: Barcelona tényleg Katalónia fővárosa, Kolozsvár pedig, Erdély pedig… Fel nem foghatom, miért éppen Barcelonához hasonlította Kolozsvárt a derék potentát polgármester. Annyi polisz van a világon, amelyre inkább emlékeztet a kincses város. De lehet, hogy Boc úr nem ismeri őket. Ellentétben Barcelonával, amelyet feltehetően úgy ismer, mint a saját tenyerét, ha flottul azt állítja, hogy Kolozsvár egy ligában van vele.

Először is, ismétlem: Barcelona autonóm tartományi főváros. Katalóniáé. Amely Katalónia a hírek szerint Spanyolország leggazdagabb tartománya. Él Barcelonában vagy 1,2 millió ember. Továbbá jár oda évente átlag 20 millió turista. Van ott minden, ami Kolozsváron nincs. Olyasmi is van, ami Kolozsváron sose lesz, még akkor sem, ha Boc úr a Vízöntő csillagképet is lehazudja az égboltról: tenger. Kell még mondanom valamit, Ildikó?

De nem csak földrajzi, gazdasági, politikai tereptárgyak, pénz és tömegek vannak tömegével Barcelonában (ellentétben Boc úr városával). Van annak a városnak gazdája is. Sőt, gazdái. Városgazdák. Én tényleg szeretném végre Boc úrról elmondani, hogy városgazda, de azt hiszem, hamarabb fog elmenni Bukarestbe (mert megbukni nem tud, egyelőre legalábbis, legfeljebb ha magát buktatja meg), vagy előbb fog intelligens manna hullni az égből. Mondok egy példát. 2015 és 2019 között Barcelona „bennszülött” lakossága 11 százalékkal csökkent. És nem azért, mert elmentek, például Brüsszelbe (pont a katalánok…) Hanem elsősorban az évi átlag 20 millió turista okán. Akik gyakorlatilag szinte egész évben magukba fullasztják a várost. Az otthon maradó helyiek pedig tiltakozni, tüntetni kezdtek. A városgazdák pedig léptek. Mert ezt jelenti városgazdának lenni, többek között. Igen, a turizmus fontos, hiszen hatalmas bevételi forrást jelent, de nem éppen minden áron (lásd még Velence esetét, például).

Boc úrnak a turizmussal nincs gondja. Ahhoz kicsit többet kéne foglalkoznia a turisztikai szempontból vonzó dolgokkal. Csak két apró példa: igazán kíváncsi vagyok, mennyi pénzt dobott be a kalapba Boc úr a Szent Mihály templom restaurálása kapcsán. Az indulási alapköltség 4,7 millió euró volt (európai pénzek, magyar és román kormánypénzek), amely azóta feltehetőleg nőtt. Szóval: 0,5 százaléknyit tett be Boc úr, mint potentát polgármester? Esetleg 1 százalékot? Netán kettőt? Mert, ugye, mégis csak az „ő városában” van az a templom. És ott is marad. Aztán arra még kíváncsibb vagyok, mennyi pénzt dobott be Boc úr a történelmi városközpont homlokzatainak felújításába. Tudtommal semmit (ellentétben például Nagyvárad városgazdájával). Csak büntetőadókkal fenyegette a központ lakóit, ha nem teszik meg, amit meg kell tenniük. Ja, ha tévedek, készséggel megkövetem Boc urat.

És van még valami, ami miatt ha Boc úr lennék, Barcelona nevét még álmomban is elkerülném a hasonlítgatások óráján. Barcelonában (és egész Katalóniában) három hivatalos nyelv van, él, működik (ismétlem, hivatalos!): a katalán, a spanyol és az aráni (utóbbi az okcitán nyelv egy változata). És Kolozsvár hol áll? Hát ott áll például, hogy 2022-ben még mindig álneve van (az állam nyelvén legalábbis), nevezetesen a Nicolae Ceaușescu elvtárs által 1974-ben ököljogon „ajándékba adott” Cluj-Napoca. Címere is álcímer, azt Gheorghe Funar vérugató nackópotentát nackópolgármester intézte el. És ez a mostani potentátnak polgármesternek megfelel. Szerinte a város neve (amelynek ő nem gazdája épp) bagatell, güzü a fejben. Tessék:

Azt is mondja a derék Boc úr, hogy őrültség lenne megváltoztatni a város nevét. Én meg kolozsvári polgárként azt mondom, hogy sajnos őrültség Kolozsvárt Barcelonához hasonlítani, amíg a városnak nincs gazdája (hátha lesz), amíg a város nem egy autonóm tartomány fővárosa (tartok attól, hogy sosem lesz), továbbá amíg a város bagatell urának güzük vannak a fejében.

És végül még annyit: amíg két külön városban élünk (én Kolozsváron, Boc úr pedig Cluj-Napocában), tulajdonképpen nincs miről beszélnünk egymással. Én adót fizetek, ő meg leszar. Ilyen primitíven.

A minap kiderült: van, de még sincs hivatalos városzászlója Sepsiszentgyörgynek. Mert egy román bíróság kapta magát és érvénytelenítette a román kormány tavaly nyári határozatát, amelyben hivatalosan, pöcséttel jóváhagyatott az arany és kék sávos, közepén a város címerét ábrázoló zászló. Mégpedig azért döntött így a taláros testület, mert két vérugató nackószervezet sivalkodni kezdett, hogy a zászló nem tartalmaz a sepsiszentgyörgyi románok jelenlétére utaló szimbólumo(ka)t. Tiszta jogállam, nem? Egy független bíróság úgy értékeli, hogy a kormány helytelenül járt el. És ki is bocsát egy papírt, szintén hivatalos pöcséttel. Paradicsomi állapot ez, remélem, tapsikol az EU örömében.

Nyilván Antal Árpád polgármester úr kifakadását is érteni vélem: miféle jogállam az, ahol vérugató nackószervezetek sivalkodására a bíróság kukába dob egy érvényes kormányhatározatot? Oké, első fokon, de akkor is.

Kis zárójel: A sepsiszentgyörgyi városzászló hivatalosításának rögös útja régóta kígyózik a különböző hivatalok közt, akit érdekel, itt a térkép: 1 –>  2 –> 3.

Nem akarok olyan érveket felhozni, hogy mi lenne, ha egy szép napon egy magyarországi bíróság ad absurdum – ottani vérugató nackószervezetek sivalkodása alapján, például – megbüntetné a magyarországi román közösségeket a legfőbb szimbólumuk – a román nemzeti lobogóról van szó – használatáért, vagy ne adj Isten, betiltaná a kifüggesztését. (Ahogy például Romániában megtörtént a magyar és a székely zászlóval: büntetés is, tiltás is. Nem kétlem, hogy a román alkotmány, jog szerint akár törvényesen.) Megtette ezt már Sabin Gherman ebben a videóban.

Inkább egy képzeletgyakorlatot ajánlanék a figyelmedbe, nyájas Olvasó. Tudjuk, hogy Kolozsvárnak van egy régi jó városcímere. Ez (becsomagolták, mert nem hivatalos):

Azt is tudjuk, hogy Gheorghe Funar vérugató nackópolgármester uralma idején lett Kolozsvárnak egy új (egyébként azon túl, hogy randa, problematikus státuszú) címere, ez:

És akkor most képzeljük el, mi lenne, ha teszem azt, egy-két, egységes-oszthatatlan-dáko-román szemmel nézve vérugató nackószervezet – például a Musai-Muszáj Egyesület vagy a Mikó Imre Jogvédő szolgálat – fogná magát és beperelné a várost, hogy izé, Minerva istennő, a dák farkas meg a memorandisták nem igazán jelképezik a magyarok jelenlétét a kincses városban, hát tessék már levenni. Tény, hogy a múltban (nem csak magyar) illetékesek benyújtottak a címercserére vonatkozó határozattervezetet, volt petíció, kritika, minden. De perről nem tudok. És mint látjuk, egy jogállamban pert lehet nyerni. Talán a brassói táblabíróságra kellene benyújtani a dossziét. (Ez vicc volt, lázálmomban se fordulnék épp hozzájuk.)

Szóval, ha már van ilyen per, akkor szurkolok és nagyon kíváncsian várom a paradicsomi jogállam lendületes működését ebbe az irányba is. Ha nem, akkor esetleg el lehetne gondolkodni egy ilyen akción. Annál is inkább, mert Kolozsvár régi címere kéznél van, és igaz ugyan, hogy semmiféle etnikum jelenlétére nem utal, a várfal meg a bástyák viszont ma is remekül kifejezik azt, amit esetleg lakói gondolhatnak a városról: erős otthon.

Románia tábornok-miniszterelnöke, Nicolae Ciucă úr szerdán Nagyváradra látogatott. Több oka is volt rá: felavatott egy új sportcsarnokot, megnézett egy autópálya-szakaszt… és volt még egy esemény, amely történetesen éppen erre a napra esett. 103 évvel ezelőtt, 1919. május 20-án vonult be a Traian Moșoiu tábornok vezette román hadsereg Nagyváradra.

Megnéztem pár korábbi megemlékezést: a románok általában, ha tetszik, egymás közt intézték az ügyet. A legnagyobb rangú kormányhivatalnok, aki részt vett a nagyváradi megemlékezésen az utóbbi években, Gabriel Leș védelmi miniszter volt (2019-ben).

Picit más volt az idei helyzet, hiszen a miniszterelnököt nem lehet csak úgy eldugni egy ortodox templomba vagy valamilyen emlékmű mögé. Őt oda kell tenni a díszhelyre. Meg is történt. És a nagyváradi román bevonulásra vonatkozó megemlékezésen Ciucă úr mondott egy ilyet:

„103 éve, április 20-án, húsvét szent napján történt, hogy a román hadsereg csapatai bevonultak Nagyváradra, hogy megvédjék és felszabadítsák a lakosságot a zsarnokság alól, az őket éltető románok, magyarok és egyéb nemzetiségek ovációi közepette.”

Aztán megismételte, kicsit részletesebben, hogy a román hadsereg nem tett egyebet, mint hogy felszabadította Nagyváradot a szovjet távirányítású magyar bolsevik uralom alól. Igen, egy kukkot sem ejtett Trianonról. Elképzelem a miniszterelnöki szózat íróit, hogy villogtak a fejükben a nemzetbiztonsági felkiáltójelek: nehogy már megemlítsük Trianont, éppen most, amikor a szomszédban dúló háború kapcsán egy óvatlanul elejtett szó is azonnal szikraesőt zúdíthat az érzelmek puskaporos hordóira. Meglett a szöveg, mindenki hátradőlt, nem lesz itt gond, a román hadsereg felszabadító volt, az ellenség bolsevik volt, szovjet háttérrel, ugye, amely rezsim utódját szidni, legyőzni manapság épp kötelező. A miniszterelnök felolvasta a szöveget, ahogy tudta – értem én, nem mindenki született rétor, viszont a szabatos beszéd tanulható, például plágiumgyanús gyakorlatok helyett. És kész, lapozzunk.

Na de most akkor szépen kérek minden olvasót, álljon meg egy pillanatra és képzelje el, milyen lelkesen tapsikoltak 1919-ben a nagyváradi magyarok, akiknek a fejében épp a világvége-óra ketyegett a Trianonban zajló küzdelmek közepette. Igaz, jó egy évig várni kellett még, amíg a döntés megszületett: a nagyváradiak kihulltak Magyarország határai közül. Szóval engedjék meg, hogy kételkedjem abban, hogy a magyarok örömmámorban úszva borultak a felszabadító román hadsereg nyakába.

Erről csak annyit még, hogy az 1919-es nagyváradi bevonulás a románok történelmének szerves része. Ezt értem. Azt is értem, hogy megemlékeznek róla. Ám attól még valószínűtlen dolgokat, vagy ha tetszik, hülyeségeket nem kell mondani. Mert az rendben van, hogy mi így értelmezzük a történelmet, ők meg úgy, az értelmezéseink pedig néha ferdítik is az eseményeket, de akkor legalább csináljuk okosan. Ne ostobán.

Apropó, történelem-értelmezés: a Krónika újságírója csütörtökön megkérdezte Hegedüs Csillát, az RMDSZ szóvivőjét, mit gondol Ciucă úr ominózus kijelentéséről. A szóvivő pedig vitte a szót rendesen, csak előtte megnyomta a hivatali bullshitgenerátor gombját. Tessék, első mondat:

„Száz év távlatából nézve ma már teljesen mindegy, hogy ki örvendett és ki nem az eseményeknek.”

Itt még igyekszem érteni, hogy a szóvivő asszonynak is ott villogtak a fejében a nemzetbiztonsági felkiáltójelek: a jelenlegi kényes helyzetben ne pofozzuk a románokat. Attól még a mondat fajtiszta bullshit: képzeljük el, hogy például az Anschlussra mondja ugyanezt a szóvivő. Hát nem mindegy ma, hogy ki örült akkor és ki nem? Szóval, bullshit. Nem is kicsi.

Második mondat:

„Ugyanakkor minden történelmi eseményt lehet többféleképpen értelmezni, ez a történészek dolga.”

Első ránézésre megint fején találta a szöget a szó vivője. Igen, a történelmi eseményeket tényleg lehet többféleképpen értelmezni. És igen, a történelemmel szakmailag a történészeknek (is) illik foglalkozni. Na de hahó, hányszor foglalkoztak fennkölt szózataikban a történelemmel derék (román, magyar, egyéb nemzetiségű) politikusaink? Például. Szóval, bullshit.

Harmadik mondat:

„Nekünk ma az a fontos, hogy az erdélyi magyar közösség otthon érezze magát a szülőföldjén, fejlődjön gyarapodjon, biztonságban érezze magát.”

Megint csupa igazság. De az is igaz, hogy ezzel a mondattal elérkeztünk a totális politikai semmitmondás éteri szférájába: a szó vivője itt már nem aprózza el, fogja a bullshitet és belecsapja a ventilátorba.

Mondott még a szóvivő kicsit, de nem folytatom, nincs értelme. Nyilván lenne ötletem arra vonatkozóan mit lehetett volna elegánsan mondani a miniszterelnöki bullshitre: Ez a kijelentés nem volt szerencsés. Pont. De így is jól van. Fejlődünk, gyarapodunk szépen a szülőföldünkön. Ugyanúgy, ahogy a bullshit trágyadombja.