Jean St'Ay

Járványügyileg (is) két Románia van: az egyik igyekszik betartani a szabályokat, a másik szarik az alkotmányra

2020. július 27., hétfő 11:14

Néha (?) szentnek aligha nevezhető borzadállyal nézem, ami az országban történik a pandémiára vonatkozó közegészségügyi szabályok betartása terén. (Azért nem nevezném szentnek a borzadályt, mert elég sok, nyomdafestéket alig tűrő jelző csúszik ki ilyenkor a számon.) És teljes mértékben egyetértek Virgil Musta temesvári főorvossal, aki a minap ezt mondta: Két Románia van.

Az egyik Románia szórakozik, a másik aggódik, illetve egy része a kórházakban szenved.

Én így módosítanám Musta doktor kijelentését: az egyik Románia szarik az alkotmányra, a másik igyekszik törvénytisztelő módon élni, az adott körülmények közt.

Mert a körülmények adottak – és hihetetlennek érzem, hogy ismételnem kell, ki tudja hányadszorra: világjárvány van. És Románia (még mindig) a világ szerves részét képezi. Vagyis járvány van nálunk is, tisztelt polgártársak! Az utóbbi időben egymást érik a nagyszerűnek egyáltalán nem nevezhető rekordok: rekordszámú új fertőzés naponta, rekordszámú beteg a hazai intenzív osztályokon. És ebben a vonatkozásban sajnos nem segít az a tény, hogy más szinten is van két Románia: az egyik a Kárpátokon belül, ahol a járványt kordában tartják, a másik pedig kívül, ahol továbbra is az a felfogás, hogy csak rosszabb ne legyen. Ugyanis a Romániá(k)ról kialakuló kép, tetszik, nem tetszik, mindannyiunkat befeketít. Itt csak arra az érzésre szeretnék emlékeztetni, amelyet akkor éreztünk, amikor a kilencvenes évek hattyúzabálós időszakában átléptük a tágabb határt és felismertük a hivatalos közeg arcára kiülő megvetést a román útlevél láttán.

A jelenlegi helyzetre visszatérve: értem én, hogy a hosszú karantén megviselt mindenkit. Különösen, ha figyelembe veszem, hogy nemigen szoktunk hozzá az ilyen jellegű rendkívüli állapotokhoz. Pestisről, fekete himlőről, lepráról, a letűnt korok dögvészeiről jobbára csak könyvekben olvasunk, spanyolnátha- meg kolerajárvány is rég volt, a kommunista diktatúra nyavalyáját pedig nagyon igyekeztünk elfelejteni (a kevés hívőtől eltekintve, akik ma is úgy gondolják, hogy akkor minden jobb volt). Azt is értem, hogy az ember (én is) szeretne végre visszatérni a régi, megszokott életéhez. (Nem) mellesleg, nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, az élet sosem lesz olyan, mint azelőtt volt. Mégpedig azért nem, mert az ember egyszerűen nem így van összerakva. És éppen ez zajlik: a megszokott élet utáni vágy az egyik oka annak, ami jelenleg ama másik Romániában történik. Csakhogy – bármi módon igyekszem is elkerülni a magfogalmazást – közben mi is szívunk: azok, akik fogcsikorgatva bár, de igyekszünk betartani a szabályokat.

Sőt, azt a felháborodást is értem, amit akkor érez minden polgár, amikor azt látja, hogy legfőbb vezetőink, akiknek elvileg példaképként kellene előttünk állniuk, szintén átigazoltak a másik Romániába és vedelik a bort (néha konkrétan), noha reggeltől estig prédikálják nekünk a vizet át a határon. Ha az ország miniszterelnöke vagy álkisebbségi államelnöke nem mutat példát, akkor mi, mindennapi halandó adófizetők miért is tartanánk be bármilyen szabályt?

Hirdetés

Mondott még valamit Musta doktor: meg kéne érteni, hogy

a járványháborút nem a kórházakban lehet megnyerni, hanem a közösségben.

Hát éppen ez az. Néha úgy érzem, hogy szép csendben részeire hulló társadalmunkban már nincsenek közösségek. Vagy ha vannak, legyengült az immunrendszerük. (Ja, a vírustagadók szájtépő közösségének üzenem: költözzenek a Marsra, ott nincs vírus, legalábbis korona.) Kábán lézengő közösségek nem tudják megvédeni magukat. Se járványtól, se mástól. Na, itt kellene valamit változtatni. Ha lehet.

Hirdetés
Hirdetés