Ionopot chivanoc, Kelemen Hunor! (KÉPREGÉNY)
És akkor most kell nagyon megvédeni a medvéket az emberektől
Mert az emberek halomra gyilkolásszák a bársonyos bundájú macikat. Mert az emberek elfoglalják a bársonyos bundájú macik kényelmes villáit. Mert az emberek eleszik a málnalekvárt, áfonyás pitét, gombatokányt a bársonyos bundájú macik elől. Mert az emberek átverekszik magukat a bársonyos bundájú macik által kihelyezett villanypásztorokon és szétszedik a kisudvart.
Ja, bocsánat, nagyon elírtam. Fordítva van. A bársonyos bundájú macik szokták ezt tenni az emberekkel. Kivéve a halomra gyilkolászást. Arról e szinte szivárványos méretűre dagadt hisztéria-időszakban még nem érkezett hír. Eddig. Most sem történt semmi különös, úgymond. Sőt, egyes helyi progresszív hírkeltők mérhetetlen (sőt, bűnös) cinizmussal azzal a címmel tudósítottak arról, hogy egy medve megölt egy embert, hogyaszongya: Halálos áldozattal járt egy balul elsült medvekergetés egy Hargita megyei esztenán. Tetszik érteni a sugallatot? Miszerint itten arról vagyon szó, hogy az ember kergetgette a bársonyos bundájú macit, aztán véletlenül meghótt. Pedig ez is fordítva volt. A medve rátámadt a juhászok jószágára és igen, az emberek voltak olyan vérlázítóan medvegyűlölők, hogy megpróbálták elhajtani a vadállatot. És a bársonyos bundájú maci megölte egyiküket, a másikukat pedig súlyosan megsebezte.
Olvasson még:
A mérhetetlen sajtócinizmuson túl, a helyzet már régóta érik. És hiába sikoltozik, mutogat, érvel bárki, hogy hát a medve védett állat, meg hogy a medvék voltak itt előbb (ezt a hasznos idióták szokták mondogatni, mikor szellemesnek képzelik magukat), az ember kisajátította a medve életterét ésatöbbi, ésatöbbi. Az van, kedves mindnyájan, hogy tök mindegy, ki mit nem csinált jól az elmúlt 30, 60, 90, 120 stb. évben. Rohadt sok a bársonyos bundájú maci és az érintett területeken élő emberek vagyona, biztonsága, adott esetben élete veszélyben van. Már egy jó ideje. Mondjuk így: a mostani haláleset csak igazolta a sokak által a reggeli hipszterkávé mellett rurális legendának tartott tényt. Igen, kedves mindnyájan, csúnyán beköszöntött a valóság. (A cikk megírása után jött a hír, hogy sajnos megvan a második halálos áldozat is.)
Persze, lehet most azzal a megint csak roppant cinikus érvvel előhozakodni, hogy hát mi van, a vadállatok néha megölnek egy-egy embert. Így volt ez mindig, mióta csak az okos majom két lábra állt. Ez igaz, viszont a kurrens valósághoz semmi köze. Ahogy annak sem, hogy ki volt itt előbb. Mert ilyen alapon mi is elharaphatjuk azon embertársaink torkát, akikről úgy gondoljuk, hogy ők jöttek később és minket kiszorítottak.
Szóval, és most igyekezni fogok jó irányból megközelíteni a dolgot: nem, ebben az esetben nem a bársonyos bundájú macik védelme a fontos. Hanem az emberé. És erről nem lehet vitatkozni. Arról lehet, hogy miképpen védjük meg az embert a vadállatok inváziójától. Ha jól érzékelem, ez is történik éppen. Csak hahó, tisztelt illetékesek. Közben meghalt egy ember. A felelősség pedig kié? Mert, meglepetés: nem feltétlenül a bársonyos bundájú macié. Hanem a végletesen és végletekig totojázó hatóságoké.
Ez van nekünk Képzett Románia helyett. Képzelt Románia
Olvasom, hogy az az ember, aki ebben a pillanatban épp a haza oktatási minisztereként tevékenykedik, beült egy tévéstúdióba és elmesélte, hogy elvégzett egy kísérletet. Hát ez remek, gondoltam, hiszen annak idején, fizika és kémia órán mi is végeztünk kísérleteket. És bizony, tanulni csak úgy lehet, ha az ember néha kísérletezik.
Na de miről is szól ennek a miniszteri székben ülő embernek a kísérlete? Ugye, mostanában zajlott le az érettségi. És szokás szerint óvások voltak az első eredményhirdetés után. Na, hát ez az ember gondolt egyet és kettő helyett négy újrajavítást kért egyes megóvott dolgozatok esetében. És hát, ilyenek a kísérletek, néha nem az történik, amire várunk: jó pár esetben a négy javító bizottság négy különböző jegyet szült. Tetszik érteni? Magyarán: ahány javító bizottság, annyi eredmény.
Olvasson még:
Persze, az ember, aki épp a miniszteri székben ül, súlyosan ingatta a fejét és arról beszélt, hogy ez milyen súlyos dolog. És hogy ezen változtatni kell. És hogy változtatni fognak. Igen, de ki, kérdem halkan. Megnéztem a romániai oktatási miniszterek listáját (1989 után, nyilván): az ember tényleg seggre esik a számbelileg impozáns névsoron: az elmúlt 31 évben a kies hazának összesen 23 ilyen kísérletező minisztere volt, ha a nagy „osztályismétlőt”, Ecaterina Andronescut és az ideigleneseket nem vesszük. Ha igen, akkor harmincon felül. Vagyis évente egy.
Következtetés? Számomra világos. Ennek a szerencsétlen országnak a gyermekein (így többek közt az enyéimen is) 31 éve folyamatosan kísérleteznek bizonyos emberek. És értem én, hogy a kísérlet fogalmában benne van a kudarc. De azért megjegyezném egyrészt, hogy gyermekeken kísérletezni a legnagyobb barbárság (van rá múltbéli gyászos példa elég). Másrészt, ha ekkora a kudarcráta, akkor miért is csodálkozik a román hatalmi elit, hogy például az utóbbi másfél évben átlag négy óránként távozott egy orvos a mioritikus hazából. Végleg. És főleg: miért nem hagyják már abba a kísérletezést?
Ja, állítólag épp abbahagyni készülnek. Jön a mentőangyal, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök. Zsebeiből kikandikálnak a Képzett Románia program zseniális tervezetei. Kedves nép, lásd, jön a magas, fess, szőke, szász européer és egyetlen mestervágással megoldja a hazai közoktatás gordiuszi csomóját. Halkan mondom: a magas, fess, szőke, szász européer immáron hét éve vagdossa azt a fránya csomót és eddig egyetlen eredménye van a kaszabolásnak: időnként elégedetten bele lehet vigyorogni a kamerákba. És most, midőn ezeket a sorokat írom, ez a magas, fess stb. épp egy kormányülésre siet, ahol majd szépen odadobja a Nagy Kísérleti Tervet a politikusoknak. Akik majd apró fecnikre tépik. És kész.
Mi van még? A szar, amiben nyakig ülünk. És közben mindannyiunk fejében van egy kép arról a Romániáról, amelyben élni szeretnénk. Ez van nekünk Képzett Románia helyett. Képzelt Románia.
Feljelentem magam a futball- és magasb ítélőszékeknél
Töredelmesen bevallom, hogy a labdarúgó Európa-bajnokság ideje alatt hozzáállásom megengedhetetlenül kirekesztő és diszkriminatív volt, igaz, csak gondolatban, de mint tudjuk, az a legsúlyosabb bűn. Minden egyes mérkőzésen, amelyen a magyar válogatott részt vett, fenntartások nélkül nekik szorítottam, ami kétségkívül kirekesztő magatartás, hiszen ezáltal minden más csapat ellen szurkoltam, amely pályára lépett a magyarokkal szemben, még akkor is, ha az ellenfelek játékának minősége ezt nem indokolta volna.
Nem vitás, hogy menthetetlenül elfogult attitűdöm nem felel meg az Európai Labdarúgó-szövetség „egyenlő játékot” („equal game”) hirdető kampánya alapértékeinek, én ugyanis nem egyenlő játékot szerettem volna látni, hanem kifejezetten egyenlőtlent: azt akartam, hogy a magyarok mindig győzzenek, az ellenfeleik pedig kivétel nélkül veszítsenek.
Olvasson még:
Sajnálatos módon a játék végül egyenlő lett, így lett aztán egyenlőtlen a mi kárunkra.
Azt sem tagadhatom, hogy a mérkőzések némely feszült pillanataiban olyan verbális megnyilvánulásokkal adtam a környezetem tudtára heves érzeményeimet, amelyek a francia udvari etikett alapján talán túlzónak minősíthetők.
Mentségemre szolgál, hogy a rivális csapat himnuszát nem fütyültem ki, a játékosokat pedig nem akadályoztam semmilyen módon hivatásuk gyakorlásában, részint mert magyarként tapasztaltam, milyen, amikor mások ízetlenkednek a himnuszom közben, másrészt pedig tipikus fotelszurkolóként, a képernyő előtt ülve ennek különösebb értelme és hatása amúgy sem lett volna.
Kirekesztő magatartásomat tetéztem azzal, hogy miután a magyar válogatott elbúcsúzott a tornától, akkor sem szűntem meg önkényesen bizonyos csapatoknak szurkolni más csapatok ellenében, sőt – horribile dictu – olyan is előfordult, hogy némi kellemes megelégedettséggel nyugtáztam, ha az általam kevésbé szívelt együttes elveszítette a játszmát.
Pironkodva kell beismernem azt is, hogy a mérkőzések alatt nem a világ vélt vagy valós társadalmi igazságtalanságai jártak az eszemben, csak egyszerűen élveztem a játékot, és szurkoltam, hogy az általam kedvelt csapat rúgjon már egy kurrva huncut gólt.
Mindezekért további zártajtós meccsnézésekre ítélem magam.
Az UEFA, mint véleményterror-kommandó
Olvasom, hogy az UEFA példásan megbüntette a Magyar Labdarúgó Szövetséget (MLSZ): a magyar válogatottnak üresen tátongó lelátók előtt kell lejátszania a következő két hazai, UEFA-rendezésű meccsét (egy harmadikat a kegyes döntnökök két évre felfüggesztettek), továbbá az MLSZ 100 000 euró bírságot tartozik fizetni, még továbbá az említett meccseken ki kell függesztenie az „Egyenlő játék” feliratú diszkrimináció-ellenes bannert.
És akkor pontosítok kicsit, ugyanis azt írtam fennebb, hogy a tekintetes UEFA a Magyar Labdarúgó Szövetséget büntette meg. Nos, nem csak. Bűnhődjenek a majdan pályára lépő játékosok, a (nyilván nem csak magyar) szurkolók, és persze térdeljen már kicsit az Európai Unió renitens, fekete (hupsz, jaj, most mi lesz?) báránya, Magyarország is.
Olvasson még:
Mit is mondjak: jól tette a tekintetes UEFA. A csúcsszakértők nyilván alaposan megvizsgálták a rendelkezésre álló bizonyítékokat és meghozták a súlyos döntést.
Csak akkor volna pár kérdésem:
1. Nem kéne Európa összes labdarúgó szövetségét megbüntetni? Mert, amint már írtam másutt, a lelátók népe nem píszí, nem volt az, és nem is lesz az soha. Tekintetes UEFA, tessék Antidi (lásd, anti-diszkrimináció) inkvizítor-brigádokat küldeni minden meccsre. Az legyen a dolguk, hogy buzgón jegyezgessék a lelátókon elhangzottakat, majd ugyanolyan buzgón feljelentsék a morális rendbontókat az etikai mindenhatóknál.
2. Nem kéne ezen felül külön megbüntetni a Német Labdarúgó Szövetséget? Hiszen a müncheni német-magyar összecsapás előtt egy erkölcsös és toleráns illető kapta magát és berohant a pályára, egészen véletlenül a magyar himnusz közben, és egy szivárványos zászlót lengetett a magyar válogatott orra előtt. Ez bizony masszívan beleütközik az érvényes szabályokba.
3. Nem kéne ezen felül külön megbüntetni az Angol Labdarúgó Szövetséget? Hiszen az angol-dán mérkőzés sorsfordító pillanatában, a szintén eléggé gyanús körülmények közepette megadott büntető előtt közvetlenül egy szintén erkölcsös és toleráns néző lézerrel világított a dán kapus szemébe. Gondolom azért, hogy jobban lássa a labdát.
Ha ezekért az ügyekért is lesújt az UEFA anti-diszkriminációs vasökle, nem szóltam semmit. De ha mégsem, ha valamiért a tekintetes UEFA úgy gondolja, a fenti ügyekért nem jár üres lelátó, pénzbírság és „Egyenlő játék”-billog, akkor engedtessék meg, hogy azt mondjam: inkább valamiféle véleményterror-kommandóra emlékeztet, mint tisztességes intézményre. Amely kénye-kedve szerint térdel arra a nyakra, amely neki tetszik. És ez eléggé sötét időket idéz.
És akkor a meglepetés: éppen, amikor e sorokat írom, jön a hír, hogy a tekintetes UEFA 30 000 euró pénzbírsággal sújtotta az Angol Labdarúgó Szövetséget az angol-dán meccsen bevetett lézerért és tűzijátékokért, illetve a nemzeti himnuszok alatti rendbontásokért. Hát, ha ennyicske bünti jár a valóban irtó súlyos kihágásokért, akkor javítok kicsit korábbi mondatomon: szó sincs megidézésről, térdig járunk a sötét, vélemény-terrorista időkben.
Vásároljon ön is precíziós célpont-megsemmisítő taktikai katonai drónt!
Olyan jó 25 évvel ezelőtt, amikor az internet még igen fiatal volt, ennél fogva jóval fésületlenebb is, mint manapság, a srácokkal a hálózaton bolyongva, egy nemzetközi adok-veszek oldalon valahogy belebotlottunk egy hirdetésbe. Orosz vadászgépről leszerelt gépágyút árult valaki, már nem emlékszem, melyik egykori szovjet területről, a hozzávaló lőszerrel együtt. Szabályos apróhirdetés volt, mint ma az eladó kocsikat bemutató hirdetések, több szögből készült fotókkal, műszaki leírással, tűzerővel, cakkompakk. Vicces volt, mert tudtuk az akciófilmekből, hogy az ilyesmit másképp szokás árulni, megy az öltönyös faszi a fekete diplomatatáskával, mellette pár kigyúrt és vasvillaszemekkel meredten néző ruhásszekrénnyel, és valami eldugott afrikai banánköztársaságban találkozik egy hasonló csapattal, majd némi morgás és szigorú nézés után gazdát cserél a vagonnyi állványos gépfegyver, lánctalpas csapatszállító vagy légvédelmi üteg. Erre meg jön valaki, akárhonnan, és fullba tolja az őszintét: itt a cucc, ennyibe kerül, írj, ha megvennéd. Szóval vicces, de kicsit hátborzongató is.
És akkor ugorjunk 25 évet, 2021-be:
Olvasson még:
Egy romániai hírportálon megjelenik egy reklámcikk. Szabályos (P) betűs jelöléssel (így szokás a nem szerkesztőségi gyártású, nem zsurnalisztikai anyagokat közölni a médiában), a szerzőnél egy reklámcég neve szerepel, tehát minden bizonnyal egy klasszikus fizetős PR-cikkről van szó. Ez rendben is lenne, nincs benne semmi kivetnivaló, így működik a reklámozás, így jelennek meg naponta százszámra mindenféle termékről és szolgáltatásról szóló reklámcikkek a médiában.
Ami enyhén szólva fura, az a cikk tartalma. Az írás ugyanis az eufemisztikusan a védelmi iparágban tevékenykedő, magyarán: fegyvereket gyártó Israel Aerospace Industries (IAI) egyik termékét, a Mini Harpy (Kis Hárpia) nevű taktikai csapásmérő drónt reklámozza. Ez tulajdonképpen egy robbanótöltettel felszerelt szárnyas rakéta, amelynek fedélzeti kamerái továbbítják a képet az akciót képernyőn követő fegyverkezelőnek, aki aztán a kamikaze drónt oda irányítja, ahova kell: épületnek, kamionnak, hajónak, és így semmisíti meg a célpontot.
És akkor a kérdések: mi értelme van egy romániai civil hírfelületen, egy széles fogyasztói közönségnek szóló polgári hírportálon reklámozni egy katonai fegyverrendszert? Kinek szól ez a reklám? A román haderőnek? A hadseregek nem apróhirdetésből vagy reklámcikkek alapján szoknak fegyvereket vásárolni, megvannak ehhez a jól bejáratott nemzetközi katonai, államközi, speciális kereskedelmi és beszerzési csatornák. Akkor viszont kinek szól? Magáncégeknek, hogy így győzzék le a konkurenciát? Bandáknak, hogy így tartsák fenn a hatalmukat a területeiken? A civil lakosságnak, hogy így rendezzék viszályaikat a hülye családtagokkal, haragos szomszédokkal? A kommentelőknek, hogy önmegsemmisítő drónnal szerezzenek érvényt álláspontjuknak? Vagy kinek?
Egyik kérdésre sem tudom a választ, de egy ilyen kategóriájú katonai támadófegyver reklámozása a civil médiában elég fura állapotokra enged következtetni. Az a nagyobb baj, hogy elnézve a közösségi médiában uralkodó elképesztően agresszív közhangulatot és indulatokat, igény lenne rá…
A talpig „européer” Dacian Cioloș véresre csókolja ajkait az uniós gyűrűn
A Renew Europe európai parlamenti frakció most már haladár vezére, Románia ex-technokrata miniszterelnöke, Dacian Cioloș szerdán reggel nekiült és írni kezdett egy bejegyzést a Twitteren. Imígyen:
A Bizottság felfüggeszti Orbán helyreállítási tervének engedélyezését. Jól van.
Aztán elégedetten hátradőlt, kért egy habos kávét, belekortyolt, majd folytatta az írást:
A Renew Europe kérte ezt a múlt héten. Miért? Mert ma nincs garanciánk arra, hogy a pénz a becsületes és arra érdemes magyarokhoz kerül – és nem Orbán bandájához.
Cioloș úr átfutotta a szöveget, csatolta a Renew Europe kérelmét, megnyomta a gombot és ismét hátradőlt.
Na és akkor álljunk meg egy szóra. Én igazán nem értem, miért éppen Magyarország fáj ennek z csókos úrnak. Hiszen ott van mindenek előtt Románia helyreállítási terve, amelyen a brüsszeli funkcik könnyesre röhögték magukat, mielőtt visszaküldték volna, hogy tessék már egy kicsit átnézni, mert ez a terv annyira tré, hogy az már gyanús. Őszig el is halasztották az elbírálást. Hoppá, Cioloș úr, nem kellett volna ezért feljelenteni a román kormányt? A romániai korrupciót már meg sem merem említeni: ha a DNA bármely munkanap reggelén felkel és behunyt szemmel rábök a mioritikus haza térképére, hótt biztos, hogy talál korrupt állami alkalmazottat, gyárvezért, rendőrt, egyebet a helyszínen. Ezért nem kellene visítozni, kedves Cioloș úr?
Persze, azon is csodálkozom, hogy például Bulgária helyreállítási terve kapcsán miért nem dípli konszernezik (mélységesen aggódik) a csókos úr. Oké, lehet, hogy Bulgáriában nagyon nincs korrupció. De az is lehet, hogy Bulgáriában, egye fene, lehet egy kis korrupció, amíg ugyanúgy csókdossa a kék alapon csillagkarikás európai gyűrűt, mint Románia és Cioloș úr.
Közben eltelt egy kis idő és Varga Judit magyar igazságügyi miniszter asszony is jelzett az ügyben. Ő a dpa hírügynökség által (valamivel Cioloș úr előtt) felröppentett hírre reagált mondván, hogy ez egy álhír, dehogy dobta vissza Brüsszel Magyarország helyreállítási tervét. Közben még egy kis idő eltelt, és maga az EB alelnöke, Vera Jourová is kibökte, hogy szó nincs ilyesmiről.
Oké, azt elhiszem, hogy a véresen haladó európai uniós élboly szeretné kiteríteni a lassan örök renitenssé váló Magyarországot. (Mark Rutte holland miniszterelnök fel is tette a költői kérdést: nem kéne Magyarországnak kilépnie az EU-ból? Hadd tegyek fel én is egy költői kérdést: a holland újságíró leterítése után nem kéne Hollandiának is elgondolkodni egy esetleges Dutchxiten?) Tehát bárki, aki Magyarország kiterítésén ügyködik, értelemszerűen jutalommorzsákhoz juthat a nagy uniós asztalnál. Az a gyanúm, hogy a drága jó „européer” és csúcshaladó Dacian Cioloș (aki Saulusból lett Paulus, jelzem, hiszen politikai tevékenységét a magyargyűlölő és vérnackó Vatra Românească szervezetnél, majd a szintén magyargyűlölő és vérnackó Román Nemzeti Egységpártnál kezdte) posztja lényegében erről szól: véresre csókolta ajkait azon a bizonyos gyűrűn. És most reménykedik abban, hogy ölébe hull némi morzsa is.
Nemzet + hagyomány + hit + klasszikus családmodell = diktatúra?
Sose voltam túl jó matekes (és máris elnézést is kérek, nehogy azt higgye a tudós közösség, diszkriminálok), de a fenti egyenlet, akárhogy számolom, nem jön ki. Legalábbis nekem, a közepesen rossz matakesnek.
Vannak viszont nálam sokkal hozzáértőbbek. És nem, nem a tiszteletre méltó matematikus koponyákra gondolok. Hanem a társadalmi számtanészekre, akik a közösségi matek általuk axiómának kikiáltott direktíváit kitalálják, illetve buzgón ismételgetik, mint kisdiák a szorzótáblát. Ma reggel szemembe akadt a hazai progresszív-haladó sajtó egyik jeles elemzőjének cikke, amelyben a társadalmi matekzseni egy az egyben levezeti, hogy az LMBTQI-ellenes kampány nem egyéb, mint a hibrid háború egy formája, és ami még borzasztóbb: lám, már az igazán européer és haladó szellemű Romániában is dúl. Szegény Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök hiába tesz meg mindent, hogy a mioritikus haza jobban színben tűnjön fel a fejlett Nyugat ideológiai törvényszéke előtt – értsd, például hiába vesz át európai hősöknek járó díjakat annak ellenére, hogy gond nélkül letolvajozza a komplett (romániai) magyar közösséget, ha úgy hozza a magasabb érdek, hiába tünteti ki a lángoló agyú haladás (nem véletlenül éppen) lengyel bajnokát, Donald Tuskot – ha idehaza a többek közt általa szoptatott, pelenkázott, nevelgetett liberális politikai elit nagy része a feledés börtönére ítélt múlt hagyományoktól, hittől, klasszikus családmodelltől bűzlő latrinájában dagonyázik.
Olvasson még:
Mi történt? Ugye, a Nemzeti Liberális Párt éppen elnökválasztás előtt áll. A sárga sarokban Florin Cîțu jelenlegi miniszterelnök melegít, a még sárgább sarokban pedig a Ludovic Orban ex-miniszterelnök, a párt jelenlegi elnöke. Na és a jó Orban úr azt találta mondani a minap, hogy a pártnak a nemzeti hagyományokat, az egyházat, a (klasszikus) családot, meg a népet kellene támogatnia. Persze, ez a szokásos kampánymaszlag. De éppen elég volt ahhoz, hogy a stréber kisdiákoknak habzani kezdjen a szája. Persze, a fent említett cikk matekzseni szerzője is elsorolja a szokásos ideológiai kampánymaszlagot, miszerint mindenkinek joga van azon értékekben hinni, amelyek vonzóbbak számára, legyenek azok konzervatívok, liberálisok, tradicionalisták, progresszívek. Hiszen nincs abszolút igazság, sokfélék vagyunk, blabla. De miért, sikolt itt fel az européer jó tanuló, miért keverjük a hitet, a hagyományt a politikába?
Na és itt álljunk meg, mint a vészfékezett vonat. A tudós szocio-számtanész szerint csak és kizárólag a hagyományt, hitet, klasszikus családmodellt valló emberek (köztük a sötét, populista politikusok) keverik össze a politikát azzal, ami nem az. Egyetlen kivétellel (amikor azt mondja, hogy a trumpista rendszer az obamista rendszerre érkezett, mintegy válaszképp) arról beszél, hogy ezek a diktatúrák (Magyarország, naná, aztán Lengyelország, Olaszország és tessék, most már a jobb sorsra érdemes, mellesleg szinte totál ortodox Románia is) csak úgy lettek. A semmiből.
Nos, kedves számtanész úr (és társai, fajra, színre, nemre, genderre stb. való tekintet nélkül): én teljes mértékben egyetértek azzal, hogy mindenki éljen hite, világnézete, politikai meggyőződése, satöbbije szerint. Azzal az álvaksággal (de nevezhetném progresszív diktatórikus rosszindulatnak is) azonban nagyon nem, amikor előáll valaki és azt állítja, hogy vannak rosszak, akik rosszat akarnak, mégpedig azért, mert rosszak, és azért rosszak, mert rosszat akarnak. Ahelyett hogy jót akarnának, vagyis azt, amit a jók mondanak, mert ők jók, hiszen a jót mondják. Mikor utoljára olvastam róla, ez az Európának nevezett entitás, ha ugyan nem tévedek, még mindig nemzetekből állt (még ha ettől gyomorrontásuk is van egyes lángoló agyú mindenistáknak). Ha márpedig ez így van, akkor elnézést, de nem fogadunk el axiómaként minden olyan matematikai fantázia-képletet, amelyet néhány progresszív szocio-matematikus valahol kitalál.
Apropó, mi is a diktatúra? Szerintem az, amikor a társadalmi matematikusok elit kommandója, amely magát valamilyen okból kifolyólag a szabadság, egyenlőség, testvériség, jogállamiság Bermuda-négyszög tétel atyjának, anyjának, szülőjének képzeli magát, a legkülönbözőbb eszközökkel rá akarja erőltetni az Igazságot egy egész kontinensre, miközben arról áradozik a koktélpartin, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik.
Állatok ketrecben? Európa: Nem oké! Nemzeti kisebbségek jogai? Európa: Milyen szép az ég!
Félreértés ne essék: én tényleg örülök annak, hogy pár év múlva a riskák, kormosok, hógolyók, kukorik, kotkodák, az összes uniós tenyészállat szabadon szaladgál majd az európai farmok üde zöld gyepén. Mert lám, a brüsszeli jóemberek jogszabályból kovácsolt kalapáccsal akarják szétverni a jószág alapvető jogait akadályozó ketrecrácsokat, egy európai polgári kezdeményezést kebelre ölelve.
Annak viszont nem tudok szívből örülni, hogy a péterek, máriák, jancsik, juliskák nem élvezhetik az uniós jogalkotás gyümölcseit, már ha valamely nemzeti kisebbséghez tartoznak. Mert lám, a brüsszeli jóemberek elegáns enervált kézmozdulattal leseperték az asztalról a Minority SafePack polgári kezdeményezést. Pedig ezt is több mint egymillió európai polgár írta alá.
Olvasson még:
Kínoz a kérdés: vajon miért ölelték keblükre a brüsszeli jóemberek az állati kezdeményezést, az emberit pedig nem? Van pár ötletem, tessék:
Az állatok nem kívánnak autonómiát, nem akarnak függetlenedni, nem érdekli őket a történelem. A nemzeti kisebbségi emberek viszont (sajnos, sóhajtják Brüsszelben) autonómiáznak, függetlenségeznek, továbbá nem feltétlenül nyugszanak bele abba, hogy annak idején pár európai (és nem csak) jóember fogta a ceruzát és a magasabb érdekeknek megfelelően átrajzolta az öreg kontinens térképét.
Az állatok nem diszkriminálnak. A növényevők például megesznek mindent, amit szeretnek, fajra, színre, nemre (+ genderre), nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül. A húsevők a maguk részéről szintén mindent megesznek, amit szeretnek, lásd mint fent. A mindenevők pedig, tessék összeadni.
Az állatok sokan vannak. És sok jogalanyra oda kell figyelni. Nem a marginális jogalanyok közösségeként (a sok ugyanis nem kevés), hanem jogalanyi súlyuk alapján. A nemzeti kisebbségek kevesen vannak. De (még) nem marginálisan kevesen. És nem mellesleg, a brüsszeli jóemberek szerint éppen akkor zárnák őket (autonóm, független) ketrecbe, ha megadnák nekik, amit kérnek.
Az állatok (eléggé elmaradott módon, de ezen nehéz változtatni, egyelőre bár) egymás közt szaporodnak. Igen ritkán fordul elő, hogy egy Kormos meghág egy Hógolyót és ebből életképes ivadék származik. A brüsszeli jóemberek (feltehetően helyes) elképzelése szerint a ketrecben kisebb a jószáglibidó, az üde zöld gyephez képest. Tehát vidámabban fognak szaporodni, ha majd kiengedik őket. A nemzeti kisebbségek a maguk elképzelése szerint az autonóm, független ketrecekben remekül szaporodnának (persze, nem csak egymás között, de ez mellékes). Szegények, nem mérik fel, mennyire megcsonkítanák saját kollektív libidójukat. Nem tudják, mennyivel vígabban (bár nem feltétlenül eredményesebben) szaporodnak így, hogy nincsenek bezárva holmi ketrecbe.
Az állatok nem akarnak grimbuszt. Az európai riskák, kormosok, hógolyók, kukorik, kotkodák csak enni, inni, aludni, üde zöld gyepen futkosni, szaporodni akarnak, köszönik szépen. Ez pedig üdvözlendő! Az emberek, már ha nemzeti kisebbségiek, grimbuszt akarnak. Meg akarják bontani a brüsszeli jóemberek által vizionált európai egységben-a-sokszínűséget. Avítt, törlendő elvek mentén akarnak létezni. Ez pedig nem üdvözlendő! Majd egyszer, esetleg, amikor már olyan kevesen lesznek a nagy egység-sokszínűségben, hogy alig látszanak, na majd akkor jól megalkotnak egy védelmi törvényt. És bemutatják őket a kihalófélben levő állatok emberek rezervátumában. Addig pedig nézzék, milyen szép az ég!
Meg kell védeni a medvéket a betört fejű, összeharapdált, szétpofozott emberektől!
Az utóbbi időben enyhén szólva elharapóztak a medvetámadások a mioritikus hazában. Ami érthető. A medvék szépen éldegéltek évszázadokon át, aztán jöttek az emberek, elszaporodtak, elvették a mackók országát, kivágták a fáikat, szóval mucsok imperialista módon viselkedtek velük.
Aztán – mivel a művelt és messzehordó (hajdan mucsok imperialista, de időközben egyre felvilágosultabbá váló) Nyugat ismét megmutatta a helyes irányt – jöttek a medvevédelmi törvények és a macik, afféle bennszülött törzsként végre élvezhették kicsit a rezervátumi kvázibékét. És persze, hogy szaporodni kezdtek.
Olvasson még:
Csakhogy az embereket nem sikerült deportálni a korábban a medvéktől elrabolt területekről. Erre valamiért nem született törvény. És akkor most ott állunk, hogy nyár van, meleg, az emberek ingerültebben kommentelnek a Facebook-on, a medvék meg, felteszem, ingerültebben korzóznak a településeken. És egyre több hír érkezik arról, hogy embereket kellett sürgősen kórházba vinni, mert valamelyik „talpas” – nyilván abszolút jogos felháborodásában – felképelte, esetleg kiharapott egy darabot a kétlábúakból.
Az embereknek – valami furcsa, gondolom, felsőbbrendű és elnyomó okból – nem tetszik a dolgok ilyetén alakulása. Sőt, az se tetszik a bestéknek, hogy a medvék tönkreteszik a javaikat, leölik az állataikat, rettegésben tartják a vidéket. Fejbe verni, persze, senki kétlábú nem meri a négylábút, mert egyrészt a négylábú elég böhöm nagy, meg erős, másrészt bűncselekmény is volna, a törvény nevében (tudjuk, négy láb jó, két láb rossz). Mit is tehetnének? Kétségbeesetten hívogatják a 112-es sürgősségi számot. Készült is egy felmérés arról, hogy az utóbbi években hányszorosára nőtt a medvezaklatás miatti telefonálgatás aránya. Nos, drámai-szorosára.
Erre pedig már a központi hatóságnak is lépni kellett. Mert úgy tudják ők is, hogy a nyugati civilizációkban az emberélet szent. Tánczos Barna környezetvédelmi miniszter úr elő is állt egy teljesen észszerű javaslattal, mint a viccben: medve zaklat egyszer, elkergetik, medve zaklat kétszer, áttelepítik, medve zaklat háromszor, lelövik, bakker! Na, lett erre haddelhadd aktivista és álaktivista körökben. (Megjegyzem, az álaktivistákat különösen kedvelem: ők azok, akik csak ülnek a lakásban és a Facebook-on borzolják a tollaikat.) Monnyon le a miniszter! Medveirtó! Náci! Meg kell védeni a medvéket a betört fejű, összeharapdált, szétpofozott emberekkel szemben!
Erre már a haza miniszterelnöke is úgy érezte, szólnia kell. Ugyanazt mondta, mint Tánczos miniszter, csak kifinomultabban. És a maga részéről el van intézve a dolog. Kár, hogy a medvéknek nem magyarázza el valaki (például a Facebook-on rinyáló hős álaktivisták), hogy ha már muszáj odaütni, tegyék kifinomultabban. Szmájli.
Van azért egy (elvben legalábbis) jó megoldás. Ugye, olyan világot élünk épp, ahol mindenkit tisztelni kell, mindenki előtt le kell térdelni, aki más. Na, javaslom a medveterror alatt élő népeknek, álljanak elő azzal, hogy ők mások. A másságnak manapság szinte száz zászlója van. Tegyék el azt a fránya, sok bajt okozó székely zászlót és találomra válasszanak ki egyet a szinte százból. Hátha akkor megvédi valaki az ő javaikat, jószágukat, testi épségüket is.
Megint felrobbant a romániai közoktatás kertvégi budija és persze, a magyarokra is fröccsent a trágyalé
Néha azon kapom magam, hogy imádkozom: Istenem, add, hogy ne nyúljanak semmihez a hazai közoktatás felelős rombolói döntnökei. Mert habár az épület úgy inog ósdi ólomlábain, mint valami részeg véndiák a 40 éves érettségi találkozón, még mindig jobb így, mintha ezek a rontópálok (anisiék, câmpeanuk, ki tudja, miféle névtelen miniszteri zsebrákok) elkezdenék fejszével szabni, karóval varrni.
A legújabb bomba, amely az oktatási minisztérium kertvégi budijában felrobbant, Sorin Câmpeanu zsebéből hullott ki. Ez az úr, aki nem mellesleg közoktatási miniszter és feltehetően a téma nagy szakértője (nem!), úgy kelt fel a hétfői szent vakációs napon, hogy márpedig ez így nem jó. Hogy a romániai diákoknak ilyen kurva sok vakációjuk van! Há’ de nézzünk szét, emberek! És itt következik a román politikai elit egyik kedvenc kiszólása (immáron vagy 200 éve): máshol (értsd, a fejlett világban) bezzeg másképp van! Ott bezzeg nincs annyi vakáció! Ott bezzeg többet ücsörögnek az iskolában a gyerekek! (Ja, még pandémia idején is, kedves miniszter úr.)
Olvasson még:
Na és akkor itt álljunk meg egy percre. Más népek jó tapasztalatait, megoldásait, eredményeit tanulmányozni, netán átvenni nem ördögtől való dolog. Miután persze az illetékesek megvizsgálták azt is, hogy milyen mértékben alkalmazható az a jó eredmény a helyi viszonyok között. És nagy a sanda gyanúm, hogy ismét valami olyasmi készül (már ha egyáltalán készül, és nem megint valami szájfosásról van szó), aminek az alkalmazhatóságát a sánta kutya se ellenőrizte. Ahogy ez a mi kis hazánkban igen gyakran előfordul. Na de majd ellenőrzik közben. Ahogy szokták. És ha mellémegy valami, hát majd egymásra mutogatnak. Ahogy szokták.
Van itt még valami, amitől a kés megáll a levegőben. A múlt héten Románia egyik ex-miniszterelnöke – amelyből az utóbbi 10 évben Romániának 19 is volt, ha jól számoltam, és ez biza azt jelenti, hogy kies hazánk Európa talán leghaladóbb országa, amennyiben elérte (ellentétben például a fekete bárány Magyarországgal), hogy egyetlen kormányfő se alakíthasson ki diktatúrát stabil kormányzást –szóval Sorin Grindeanu úr belecsapott a levesbe, hogy hát ez nem fair: a magyar diákok pozitív diszkriminációban részesülnek, mivel a nyolcadikosok román képességvizsgáján más tételeket kaptak, mint a többség. És persze kéri a másik nagyágyút, ezt a Câmpeanut, hogy a fent említett diszkriminatív intézkedést korrigálja.
És itt megint – ki tudja hányadszor – eltöprengek azon, hogy a Jóistenbe nem érik fel ésszel ezek a román géniuszok, mi a legelemibb (nagynemzeti) érdekük. A helyükben én úgy oktatnám a román nyelvet a kisebbségi diákoknak, mint valami nyelviskolában. Gyerekbarátul, szórakoztatón, szórakozva. És akkor tuti, hogy többen tanulnának meg románul. Méghozzá anélkül, hogy azt éreznék, valakik románkönyvnyi papírgalacsinokat akarnak lenyomni a torkukon.
Persze, ez utópia. A valóság a frusztráción alapuló egynyelviségi arrogancia, továbbá a fejetlenségen alapuló törvénykezési káosz. Ebből pedig csak egyet lehet jól megtanulni. Hogyan játsszuk ki a kretén szabályokat. Gratulálok, Câmpeanu, Grindeanu, Anisie és egyéb urak, hölgyek. Bonthatják a pezsgőt ott, a kertvégi budiban.
Vérlázító! A román sportminiszter, aki magyar, gratulálni mert a magyar fociválogatottnak
E pillanatban már történelem: a magyar labdarúgó válogatott szerda este hősi halált halt az európai foci arénájában. Az a csapat, amelyet általában a halálcsoport (Portugália, Franciaország, Németország, Magyarország) szopófantomjának tartottak, rendesen betartott ellenfeleinek és emelt fővel esett ki a csoportkörből.
Oké. Na most, volt, aki lesöpörte az asztalról a tisztességes teljesítményt és inkább a szivárványozásra figyelt, mások viszont elismerően biccentettek az eredményre. Így tett többek között Novák Eduárd romániai magyar paralimpiai világ- és Európa-bajnok kerékpározó is, aki történetesen a román sportminisztérium bársonyszékében ül egy ideje.
Olvasson még:
Novák miniszter úr arról ír hivatalos Facebook-oldalán (két nyelven, persze, románul és magyarul), hogy a magyarok szédületesen teljesítettek az Eb csoportkörében, meg arról, hogy örül nekik, mert azt bizonyítják, hogy jó szervezéssel ott lehet lenni a nagyok között. És persze arról, hogy szeretné, ha a Román Labdarúgó Szövetség is komolyan kielemezné a hazai foci állapotát, találják meg a problémát és oldják meg a helyzetet. Mert Romániának is ott a helye a nemzetközi mérkőzéseken!
Szerintem teljesen korrekt hozzáállás. A poszt alatt jelentkező kommentelők egy része szerint is. Mások szerint viszont nem korrekt. Akad, aki szerint Novák a gazdi (értsd, a magyar kormány) kezét csókdossa, mások arról beszélnek, hogy persze, mert Orbán Viktor is gratulál a románoknak, amikor valamit elérnek a pályán, mások valamiért azt követelik tőle, hogy gratuláljon a román rögbi válogatottnak is, sőt, olyanok is akadnak, akik gratulát kérnek a román labdarúgó válogatottnak is, amely ki se jutott az Eb-re.
Na de ezt megszoktuk. Mindenütt akadnak habzó szájú kommenterek, engem is szoktak szidni, ez benne van a pakliban. Azon az „européer” szellemű kommenteken viszont kicsit fennakadtam, melynek szerzője egyrészt szomorúan nyugtázza Magyarország „antiszivárványos” politikáját, másrészt bátorító hangnemben megjegyzi, hogy mindkét ország tanulhat egymástól, hiszen Magyarország jobban áll, ami az infrastruktúrát illeti, Románia viszont az értékek és a tolerancia terén jár szomszédja előtt. (Na ne mondja, tényleg?) Példát is hoz a toleranciára, magát a kisebbségi magyar kerékpározót, aki lám, miniszter lehet Romániában, pedig kisebbségi. És itt már nevetnem kell. Én úgy tudtam ugyanis, hogy a magas állami funkciókba (elvileg legalábbis) teljesítmény, szakmai tudás, rátermettség, hozzáértés alapján kerül az ember. Vagy épp pártos kapcsolati tőke mentén. De semmiképp tolerancia alapon. Mert édes Istenem, ha a tolerancia lenne egy-egy miniszter jelölési kritériuma… bele se merek gondolni.
Oké, ez még mind hagyján, hiszen annyi hülye komment lefolyik a közösségi oldalak csatornáján, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. Azonban a miniszter bejegyzését a hazai sajtó sem hagyta szó nélkül. A Mediafax egyik véleményanyagának szerzője nagyon finoman szívatja a magyar csapatnak gratuláló minisztert, mégpedig a hazai foci háza táján évtizedek óta terjengő mocsok kapcsán. A szerző szerint az RMDSZ-es (tehát magyar) miniszternek le kéne mondania tisztségéről rögtön azután, hogy a magyaroknak gratulált, mégpedig azért, mert idehaza (ellentétben Magyarországgal, ugye) senki sem fektet be a nemzeti labdarúgásba. Az egész szövegen végigvonul ez a finoman ironizáló hangnem, egészen addig, amíg a szerző a végén kijelenti, hogy a román válogatottnak csak akkor lesznek a magyar csapathoz hasonló eredményei, amikor létezni fog a Magyarországi Román Demokrata Szövetség, amely a magyar kormány(koalíció) tagja lesz, és nyilván övé lesz a sportminiszteri tárca.
Szóval, értem én a román labdarúgás körül zsizsegő (szak)emberek, sajtósok, elemzők masszív frusztrációját a jelenlegi helyzetben. Sőt, igaza van a szerzőnek, amikor azt írja, hogy a magyar kormánnyal ellentétben a román kormányok nemigen fektettek be a román fociba. Azt a „toleranciát” azonban nem értem és nem is vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindeme frusztrációt pont akkor kell a (történetesen magyar) sportminiszter fejére löttyinteni, amikor az illető épp gratulál a magyar labdarúgó válogatottnak, ráadásul nagyon nem ok nélkül. Mert ez tényleg csak idézőjeles tolerancia. Hogy idézőjelek nélkül mi? Kicsinyes faszság, hogy a lelátók nyelvén fejezzem ki magam.
Ez a meccs olyan volt, mint a történelmünk
Néha egy olyan triviálisnak tűnő esemény, mint egy labdarúgó mérkőzés, tisztábban tükrözi egy nemzet történelmének visszatérő, jellegzetes motívumait, mint tankönyvek sokasága.
A müncheni magyar–német meccs kicsiben olyan volt, mint az elmúlt fél évezred magyar történelme.
Olvasson még:
A magyarok szívvel-lélekkel, maximális erőfeszítéssel küzdöttek a túlerő ellen, helytálltak végig, megállították egy nagyhatalom gőzhengerét, sebeket ejtettek, lehetetlennek tetsző részgyőzelmeket arattak. Mindezt irtózatos ellenszélben, minden elvárást felülmúlva és azok ellenére; és az sem először fordult elő a történelemben, hogy az ellenfeleink morális piedesztált ácsoltak maguknak a harchoz a „barbárok” ellen. A magyarok a csatát konkrét értelemben végül vereség nélkül, felemelt fejjel zárták, mégis vesztesként vonultak le a pályáról.
Minden sikerült, csak a végső győzelem nem.
Annak, aki olvasta egykor az Egri csillagokat, és összeveti Dobóék várvédelmét a török hódoltság korának főbb folyamataival, ez persze nem újdonság.
Mégis: az az energia, amely felszabadult a küzdelemben, nem vész el, csak átalakul, és az eljövendő küzdelmekre való felkészülés legfőbb forrásává válik. Hát erről szól ez az egész, erről a „mégis”-ről. Nagyon magyar dolog ez, túlságosan is az. Hívhatjuk ethosznak is.
És minden ilyen mozzanatban benne rejlik a lehetőség és a remény, hogy nem válik fátummá.
Irgum-burgum, hát ez beszaladt, avagy mikor lesz a lelátók népe píszí?
Isten látja lelkemet, nem vagyok megveszekedett szurkoló. Életemben először gyerekként voltam focimeccsen. Nagyapám vitt ki a stadionba valamikor a nyolcvanas évek elején. Nem emlékszem, milyen csapatok játszottak: fehérek a pirosak ellen. Egy mukkot sem értettem az egészből. Apró emberek rohangáltak a pályán, nem tudtam, ki kicsoda, a labdát se láttam időnként. Azt viszont jól hallottam, hogy mindenki ordítozik körülöttem, és igen gyakran nyomdafestékbe ütköző kifejezések is elhangzottak. Eltátottam a szám rendesen: ha én mondanék olyanokat, jönne a fejmosás. De úgy tűnt, akkor, ott senkit sem zavart.
Jóval később, felnőtt fejjel jártam ismét stadionban, a CFR szurkológárdájáról készítettünk dokumentumfilmet. Értelemszerűen a CFR-szurkolók közt sertepertéltünk minden meccsen. Akkor értettem meg, hogy működik a lelátók népe. Gólt rúgtak a kolozsváriak, felmorajlott körülöttem a tömeg és azon kaptam magam, hogy nagyon nem a filmre figyelek, hanem ugrálok, ordítok, pedig nem lettem szurkolóbb. Mikor pedig vélt vagy valós igazságtalanság történt, bizony az én számon is kicsúszott egy jó hangos káromlás. Vagy több.
Olvasson még:
Saját tapasztalataim alapján sem értem tehát azt a (mű)felháborodást, amely az épp zajló foci-Eb bizonyos meccseit követi, hurrogásügyileg. (És nem, nem arra gondolok, amikor a román ultrák Mongóliába küldik a magyarokat, vagy a magyar ultrák lehomoszexuálisozzák Ronaldót. Ez valóban nem szép, annak ellenére, hogy az indulat nagyon is érthető.) Konkrétan a múlt szombati magyar-francia meccsre gondolok: a francia csapat két übersztárja, Mbappé és Benzema lelkileg sérült a mérkőzés során, ugyanis a magyar szurkolók a hírek szerint huhogtak és rasszista kifejezéseket vágtak a fejükhöz, amikor hozzájuk került a labda.
Az tény, hogy a franciáknak nem sikerült villogni a magyar válogatott ellen. A gallok eleinte még a hőséget okolták a halovány szereplés kapcsán. Ám aztán elkezdődött a rasszistázás és a huhogótrauma. Na mármost, én értem, hogy szinte másfél évig üres lelátók előtt játszottak a csapatok. Vagyis jó (vagy rossz) esetben csak az edzők szidhatták a játékosokat, mint a bokrot. De akkor ehhez csak annyit tudok hozzátenni: Isten hozott minden mimózalelkű focizsenit a való világban! Kicsit olyan ez, mint amikor a proghipszterek osztják a tutit a romkocsmákban és hát persze, hogy senki nem szól be nekik. Aztán amikor kilépnek a lufijukból, azonnal sírógörcsöt kapnak, hogy a világ miért nem olyan, ahogy ők a trendi koktélok fölött vizionálták.
Persze az is lehet, hogy újabb paradigmaváltás előtt állunk: az UEFA és az egyéb fórumok hamarosan betiltják a csúnya szavak használatát a lelátókon. És akkor most képzeljük el, például az angol szurkológárdát, amint dühösen udvariasan ezt üvölti mondja a bírónak: Füttymester uram, elnézést, hogy szólunk, de ez talán mégsem volt les.
Vagy gólt kap a nemzeti válogatott egy tétmérkőzésen, mire a lelátó felbődül: Irgum-burgum, hát nem beszaladt a kapunkba?
Vagy az ellenfél sunyi csatárjának sikerül kierőszakolnia egy tizenegyest egy ügyes vetődéssel, mire a drukkerek: Kedves XXX, lehet, hogy többet kéne olvasnia a fair play szabályairól!
És a sort hosszan folytathatnám. De minek, totális fikció. A lelátók népe nem így működik. Ami pedig a csodalábú, ám (ál)mimózalelkű szupersztárokat illeti, számukra is van egy jól nevelt tanácsom: fiúk, tessék kevesebbet nyavalyogni és jobban játszani. Basszátok meg!
Az aktivistákat néha ki kéne hozni a rezervátumból, a való világba
A rezervátum egy kis mennyország, ahova nem hatol be a külvilág kaotikus zaja, ahol a bentlakók biztonságban éldegélnek, hiszen óvja őket a fennálló világrend.
A környezetvédő aktivisták is ilyen rezervátumokban élnek. A térképen ezek a területek a nagyvárosok elit kerületeiben, kávéházaiban találhatók. Derék aktivistáink itt iszogatják habos kávéikat, bioszörpjeiket, természetesen saját, személyre szabott szívószállal. Itt csapják fel laptopjaikat, olvassák az igazán fontos híreket arról, hogy vége a világnak, mind meghalunk, pusztul a Természet (ó, dicső!), és jaj, megint bántják a medvéket. Pedig a medvék voltak itt előbb!
Olvasson még:
Mielőtt tovább mennénk: biztos vannak olyan aktivisták, akik nem ilyenek. Akik nem rezervátumban élnek. Igaz, nekik árnyaltabb nézeteik vannk. Tisztelet és főhajtás előttük.
Szóval, az elmúlt pár napban két olyan medvetámadás is történt, amely akár emberéletbe is kerülhetett volna (lásd beszámolónkat, itt meg itt). Nem került, hála Istennek. Naponta megtelik a hazai sajtó medvés hírekkel, az ember lassan belefásul. Tusnádon például úgy grasszálnak ezek a nagyvadak, mintha otthon lennének. (Ja, Románia ad otthont Európa legtöbb medvéjének, így a statisztika.) És a szerencsétlen lakók mit csinálnak? Azon túl, hogy reszket a gatyájuk, nagyjából semmit. Riasztják a csendőröket, akik beállnak medvepásztornak, brumma-brumma.
Mert a medvéket védi a törvény, ugye. Jelen pillanatban a medvék számára olyan ez az ország, mint az aktivisták számára a belvárosi kávéház. Rezervátum. Ahol biztonságban lehet élni. És mit csinálnak a biztonságban éldegélő fajok, amelyeket nem kínoznak genderproblémák? Elszaporodnak. A medvék is ezt tették. Mire Tánczos Barna környezetvédelmi miniszter bejelentette, hogy lépni kell, mégpedig sürgősen, annak érdekében, hogy az agresszív medvéket 24 óra alatt ki lehessen lőni.
Na és erre veszettül csörömpölni kezdtek az okos órák a habos kávéjukat szopogató aktivisták csuklóján. Medvegyilkos! Környezetdiktátor! Szadista természetkínzó állat, izé, ember! A román Greenpeace azzal vádolja a minisztert, hogy az agresszív nagyvadak kilövése ürügyén be akarja betonozni a hazai trófeavadászatot. Ja, a rezervátum néha úgy működik, mint a lovak a szemellenzője, erősen beszűkíti a látóteret.
De vannak ennél vadabb aktivisták is. Mégpedig pont az az Agent Green nevű szervezet, amely akkora hűhót csapott, amikor egy (burzsoá-kapitalista) herceg állítólag lelőtte meggyilkolta szegény Artúrt, Románia legnagyobb medvéjét. Az más kérdés, hogy azóta kiderült, nem is volt olyan illegális az a vadászat, amilyennek kikiáltották, és egyáltalán nem biztos, hogy Artúr (béke poraira!) a haza legnagyobbja volt a maga nemében. Nem számít, ilyen apróságokra nem adnak a központi kávéház-rezervátumokban.
Szóval, az Agent Green egyenesen Tánczos lemondását követeli, aki a szervezet szerint nem is környezetvédelmi, hanem vadászati miniszter! Monnyonle! A módszer pedig a rezervátumisták kedvenc atombombája, az online petíció.
Nos, nekem is lenne egy ajánlatom: esetleg engedjük (tereljük) ki ezeket az aktivistákat a kávéházi rezervátumokból és küldjük el, mondjuk két hónapra a Hargitára vagy a Fogarasba, a juhnyájak mellé. Hadd ismerkedjenek kicsit a rezervátumon kívüli való világgal. És akkor sivalkodjanak, ha esetleg szembejön a medve.
Uniós szemüveg – vannak jó kisebbségek, meg kevésbé jó kisebbségek
Annyira szeretem az Európai Unió csúcselvtársait. Hát hogy is ne szeretném őket, amikor reggel, délben, este, de néha éjszaka, álmomban is ilyen mondatokat duruzsolnak a fülembe:
„A kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása az Unió egyik alapvető értéke, a Bizottság pedig elkötelezett az ezzel kapcsolatos törekvések előbbre vitele iránt.”
Olvasson még:
Meg ilyeneket:
„A befogadás és Európa gazdag kulturális sokszínűségének tiszteletben tartása az Európai Bizottság egyik prioritása és célkitűzése.”
Annál inkább elkerekedik a szemem (tudják, úgy, mint a rajzfilmekben az épp nagyon szenvedő örök gyermeki figuráké), amikor összevetem a fenti szuggesztív varázsigéket például azzal a cinikus hasbeszéddel, melynek kíséretében az Európai Bizottság leseperte az asztalról a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés 1,1 millió aláírását, és persze, szimbolikusan az aláírókat is. Jó, jó, mi támogatjuk a sokszínűséget, de nem épp ennyire, és nem épp így.
A minap meg attól kerekedett el a szemem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága – amelyben, ha lehet, még inkább hittem, mert hát ott a Jog emberei ülnek, nem pedig bürokraták meg politikai csicskák – szóval az európai jogok e szentélyének felkent papjai szó szerint elmaszatoltak egy, a hírhedten diszkriminatív szlovák nyelvtörvényre (is) vonatkozó ügyet.
És akkor eltöprengek picit (még mindig gyászosan elkerekedett szemekkel) azon, hogy (legalábbis az Európai Unió varázsszemüvegén keresztül nézve) sajnos kevésbé jó kisebbséghez tartozom. Ha ugyanis, teszem azt, az LGBTQ+ kisebbség valamelyik csoportjához tartoznék, nem lennének ilyen problémáim. Az uniós funckionáriusok úgy ölelgetnének, mintha legalábbis a rég elveszett és csodálatos módon előkerült kistesójuk lennék. Vagyis jó, támogatandó, védendő kisebbségi volnék, akiért a brüsszeli pionír élboly bármikor kiállna, kitérdel(tet)ne, kinyilatkoztatna, kiharcolna, kibármizne. Sőt, belekerülnék az Európai Pártbizottság következő ötéves tervébe, amely a jó kisebbségek védelmét szolgálja.
Így viszont, mezei kisebbségi magyarként apró időzített bomba vagyok. Láttuk a katalán (rossz) példát: szinte kitört a háború, mert egy nemzeti közösség a hosszú és értelmetlennek bizonyuló petíciózás helyett az asztalra csapott. Márpedig a brüsszeli központi pártbizottság úgy irtózik az ilyen balhépotenciálos kisebbségektől, mint ördög a tömjénfüsttől.
Megoldás, a keserédes poénokon, zorbai nevetésen kívül? Nincs. Ugyanis ahhoz, hogy én, mint a romániai magyar kisebbség tagja jóvá tudjak válni a Központ szemüveges színe előtt, vagy újjá kéne születnem, valamilyen jobb kisebbség tagjának testében-lelkében (amire se esélyem, se kedvem nem lenne), vagy retroaktív módon át kéne írnom Európa e szögletének történelmét, ami szintén nem lehetséges.
De nem baj, mert az uniós csúcselvtársak továbbra is meglátogatnak álmomban. És olyankor szeretve tisztelt, egyenrangú európai polgárnak érezhetem magam.
You must be logged in to post a comment.