Itt egy újabb bizonyíték arra, hogy a román politikában a pofátlanság és a köpönyegforgatás munkaköri leírásnak számít. Miután a Nemzeti Liberális Párt (PNL) pénteken azt javasolta, hogy a külföldön élő románok számára a parlamenti választások alkalmával is tegyék lehetővé, hogy három napon át szavazhassanak, előállt a téma nagy „szakértője”, Teodor Meleşcanu exkülügyminiszter, és bírálni kezdte a kezdeményezést.

Meleşcanu szerint a javaslat ilyen formában diszkriminatív, mivel az országban élők csak egyetlen napig szavazhatnak. Most komolyan: ha van valaki, akinek ebben a témában soha nem szabadna megszólalnia, az épp Meleşcanu, akit – mint tudjuk – akit külügyminiszterként a határon túli szavazás elszabotálásával vádoltak meg a 2019-es EP-választás alkalmával.

A PSD-kormány már a 2014-es államfőválasztáson is mindent megtett annak érdekében, hogy elvegye a külföldön élő román állampolgárok szavazókedvét, az első forduló utáni botrányba bele is bukott az akkori külügyminiszter, Titus Corlăţean. A helyét akkor Meleşcanu vette át, de a voksolás második fordulója után ő is lemondott, és elnézést kért, amiért a külföldön élők a második fordulóban sem tudták mind leadni a szavazatukat. Jó kis színdarab volt. És a román politikai traszeizmus élő legendája még ezek után is megengedi magának, hogy ossza az észt a témában. Igazán visszavonulhatna.

Valahogy nagy nehezen kinyögött az RMDSZ is egy véleményt a ditrói pékbotrány kirobbanása után négy nappal. De csak félszájjal, a hivatalos médiacsatornáján, nem önállóan közzétett állásfoglalás formájában.

Ha cinikus lennék (hehh), most azt mondanám, hogy végül is érthető a totojázás, mert jönnek az önkormányzati választások és csak nagyon szőrmentén vállalná be bármelyik politikai szervezet, hogy egy ilyen ügyben homlokegyenest szembemenjen az emberekkel, „az erdélyi magyar emberekkel”. Egy politikai párt (jaja, érdekvédelmi szövetség, persze…) ugyanis jobban ismeri a helyi realitásokat, mint az elérhetetlen intellektuális és morális magaslatokból süvöltöző, messiáskomplexusos váteszek. Az RMDSZ pedig nagyon pontosan tudja, hogy a pékincidens csak azért ditrói, mert éppen ott jelent meg.

Mert ne legyenek illúzióink – és ez igen jól látszik a teljességgel megszűnt erdmagy közéletet pótolni hivatott Facebook-kommentekből is – nagyjából bármelyik erdélyi (magyar) településen bármikor kirobbanhat hasonló ügy, mert, tetszik, nem tetszik, ez a valóság, ebben élünk hosszú ideje, akkor is, ha sokan nem akarják észrevenni, vagy ha észreveszik, akkor a fenn említett morális, erőltetett modernizációs magaslatokból hisztériáznak. Viszont nagyon is jól ismeri ezeket az állapotokat az RMDSZ, amely a gyakorlatiasság jegyében, ha kell, buzizik, ha kell, románozik, ha kell, szekuláris, de ha kell, az egyházak segítéségével csikarja ki azt az egyre kevesebb szavazatot, amit a magyarok (és újabban a regáti, moldvai, olténiai románok) még hajlandók rájuk adni.

Szóval nem irigyelem az RMDSZ-t, mert most tökéletesen érvényes rá az a klasszikus román mondás (trágár, de igen frappáns), hogyaszongya:

și cu p… în p…, și cu sufletul în rai.

Vagyis demokrata, jogvédő, jogállamiságot és emberi méltóságot látványosan tiszteletben tartó szervezetként kell megszólalnia, de úgy, hogy a ditrói és egyéb településeken élő szavazópolgárok se érezzék, hogy az 1989-től a gondjaikat folyamatosan megoldó párt szembefordul velük és megkérdőjelezi meggyőződésüket. Vagyis egyet kell mondani a nyilvánosságban (de csak ha megkérdezik), és mást suttyomban ott, kinn, lenn, Ditróban, a faluban, „az erdélyi magyar embereknek”. A legjobb lenne, ha ez az ügy minél gyorsabban és diszkrétebben megoldódna, különben zavar állhat be a közösség félelmeiben, és akkor milyen riogatással lehet elzsarolni az embereket a szavazóurnához?

Azt, hogy az a két Srí Lanka-i pék nem a ditróiak kenyerét veszi el (az a jelek szerint máshol van, külföldön, ott is keresik a helybéliek, azért nem talál alkalmazottat a pékség tulajdonosa), hanem a kenyerüket süti.

Lényeges különbség.

1989 decemberében alaposan szájon csókolt a szabadság illúziója. Engem is, gondolom, másokat is. Na most, gondoltam, mindent kimondhatok, mindent tagadhatok, sőt, mindent meg is tehetek. Így is történt. Illetve: egy frászt!

Egy nap nagyanyám közölte velem, hogy beíratott az RMDSZ-be. Az mi, kérdeztem. Hát a Párt. A mi Pártunk. Amibe minden jó magyarnak be kell lépni. A mi gólyánk jutott eszembe. (Nem is tudtam, mekkora próféta voltam akkor.) Ja, akkor jó. S mentem dolgomra.

Most, hogy visszagondolok: basszus, mintha nem 30, de legalább 3000 éve ülne itt az RMDSZ. Mellettem, az ágyban, ahol ezt a szöveget írom. Valami istenféle lehet, ha jobban belerévedek a múltak metaforikus lefolyó-labirintusába. Ő teremtette az erdélyi magyarságot, mint kollektív lényt. De Ő teremtette az erdélyi magyar embereket is külön-külön, mint önálló földönfutókat. Minden erdélyi magyar egy-egy tulipán a Radamesz tündérkertjében. Ahol Ő a jó Kertész, aki kíméletes szigorral gondozza kertjét nap mint nap. Felás, öntöz, hagymát ültet, kerítést emel, táplál, akár a saját vérével, ha kell. Ja, és gyomlál is. Ha kell.

Engem például kigyomlált. Mert egy szép nap meguntam, hogy folyton vele aludjak. Ez akkor történt, amikor új kiskertészek érkeztek az erdélyi tündérkertbe. Polgáriak és népiek. És unott ágyasként (vagy kalandorkedvű tulipánként) átnéztem a kerítésen, hallám, mi fák teremnek a népiek földjén. Letettem a tulipános jelmezt, ahogy illik, és beléptem a népi pagonyba. Igen ám, de szakértőként, kuratóriumi tagként részt vettem a Communitas Alapítvány (ez afféle melegház és csíráztató a tulipános kertben) egyik ösztöndíjbizottságában. Na, szépen kigyomláltak onnan. Olyan elegánsan, hogy észre se vettem. Csak a sajtóból. Utána meg elmagyarázták, hogy biza, ilyen a politikai kertészi logika. A dudvának menni kell.

Közben megint telt az idő. A népieknél sem igazán tudtam beágyazódni az anyaföldbe. Úgy látszik, velem van baj. Lehet, tényleg dudva vagyok. Radamesz pedig ma is ott ül az ágyamban. Ül, telefonál, kongresszusokat tart, munkaebédel, ügyintéz, román politikusokkal telefonszexel, kampányol, aláírást gyűjt, megfontol, hangsúlyoz, fontosnak tart, nehezményez, megfogalmaz, döbbenettel vesz tudomásul. Satöbbi. Én meg ott fekszem mellette. És nem tudom kirúgni. Na kérem: ez a romániai magyar kisebbségi lét indiszkrét tragikomédiája.

Lassan tényleg az az érzésem, hogy szinte minden, ami az 1989-es rendszerváltás óta a mioritikus közoktatási mátrix reformzászlaja alatt lezajlott (lezajlik), nem egyéb elcseszett kísérletek hosszú soránál. Mintha a különböző pártok által az oktatási minisztériumba ágyazott személyek amolyan őrült tudósok lennének, akik kényükre-kedvükre kísérleteznek egereken, nyulakon, egyéb állatfajokon (ők lennének az ifjúság, a szebb jövő, illetve az őket oktatni igyekvő pedagógusok), hiszen ha nem is olyan sok, költség azért mindig volt erre. Az eredmény? A mioritikus közoktatás afféle mutáns szörnyeteggé vált az több évtizedes experimentum során. A megfelelő és megfelelően lehangoló eredményekkel.

És akkor jön ez az új kormány, a jó Orban-féle, annak is az oktatási miniszternénije, aki felkiált, hogy nyugalom, ő most majd jól helyrehoz mindent, amit őrült tudós elődei elkúrtak. Oké, én bizalommal néztem erre a nénire is. Hiszen még nem járt Dr. Moreau oktatási szigetén. Na de amikor megláttam, mire képes az új oktatási szakembernő, attól ökölbe szorult a kezem.

Ő azt állítja, így kell eljárni, ha eredményt akar elérni az ember. Hogy is? Hát úgy, hogy fogja a sajtót (két három kamera, riporterek, szóval rendes sajtókoszorú) és rajtaütésszerűen megjelenik az iskolákban, hallgatózik kicsit az ajtó mögött, aztán egy váratlan pillanatban beront az osztályterembe és jól lebassza az oktatót, aki történetesen felemelte a hangját. (Hűha, nyújtsa fel a kezét az a tanár, aki még soha nem vetemedett ilyen szörnyűségre! Nem feltétlenül helyes, de miként a diák, a tanár is ember.) A gyerekek szeme láttára, persze. Komolyan, mintha Dolores Umbridge professzornő és terrorbanya ugrott volna elő a Harry Potter-sztoriból.

Én nem mondom, vannak gyenge tanerők, vannak napóleonkák is, hogyne. És ez rossz. De ez a fajta terrorreform biztos, hogy nem fogja megváltani a rendszert.

Klassz reformidea lenne például, ha az illetékes Dr. Moreau-k és egyéb őrült tudósok nem tekintenének a hazai közoktatásra úgy, mint valami laborpatkányra. Sőt, mondok jobbat, a józan ész sugallata szerint: igen tisztelt beágyazók, ne ágyazzatok be az oktatási minisztériumba őrülteket!

Nézem a Kolozs megyei prefektúra Facebook-oldalára kitett fotógalériát, ami azt ábrázolja, hogy a román kultúra napján, Mihai Eminescu születésnapján, január 15-én hogyan „ünnepeltek” a kolozsvári hivatalosságok.

Bennem ilyenkor mindig felmegy a pumpa, hogy miért kell folyton politikusokat, papokat, katonatiszteket és pár – szigorúan gyászruhába öltözött – egyéb mord arcú embert nézni az ilyen alkalmakkor. Akkor is, ha szomorú, de akkor is, ha vidám az ünnepi momentum. (Egyáltalán, minek kell katonatiszteknek ott ájtatoskodniuk a kultúra napján? Ők nem szorulnak magamutogatásra, mint a politikusok.) És persze az egész „ünneplést” egy nagy, kollektív szomorúság, komorság, nehéz kilátástalanság lepi be, az embernek elmegy a kedve az élettől.

És nem, nem kell a szolgálatos antinackó, és egyéb anti-, önjelölt véleményrendőröknek és erkölcscsendőröknek felfújni magukat, nem csak a román rendezvényekkel van bajom, ugyanilyen okból nem járok magyar megemlékezésekre és hasonló rendezvényekre sem. Mert ugyanígy zajlanak az 1848-as, 1956-os, kultúranapi és egyéb magyar rendezvények is, a súlyos depresszió, a fekete kabátok, a politikusok, papok és huszárok társaságában, irdatlan közhelyek, rettenetes beszédek, világvége-arckifejezések közepette.

Ha tőlem függene, a gyerekekre, az iskolásokra bíznám a megemlékezések és hasonló nyilvános események koreográfiáját. Működhetne rotációs alapon, minden évben más és más iskola vagy osztály feladata lenne az ünnepi műsor megszervezése és előadása. Meggyőződésem, hogy nem csak kiválóan és kreatívan oldanák meg, de a résztvevők száma is sokkal nagyobb lenne, mint most, ráadásul „’48 üzenete”, vagy „’56 üzenete” vagy „nagy költőnk”, „nagy kultúránk” üzenete is talán jobban eljutna oda, ahova kellene.

Térdig benne járunk már a húsz-húszas év legelejében, mégis el vagyok akadva kicsinyég. Mégpedig a nyelvölködés kásás havában.

Még a tavalyi év farka hegyén ülve olvastam, hogy a tengeren túli mércével igen nagy múltú (1889-ben alapított) American Dialect Society (Amerikai Nyelvjárás Társaság) 350 fejű sárkánya tagú döntőbizottsága kidobolta rendesen, mi az évtized szava.

Az emberek szeretik a szavakat. Főleg, mióta léteznek közösségi hálózatok. Szórják, szórják őket számolatlanul, mindenki a saját gyöngyeit a világnagy konda elejibe. Az emberek a listákat is szeretik. Jót lehet fürdőzni mások népszerűségében, még akkor is, ha azok a mások történetesen szavak. Meg azért is, mert azonnal lehet egyetérteni a győzővel, vagy épp a földbe dorongolni a marhákat, amiért pont ezt, pont most, pont minek is.

A fent említett nagy múltú nyelvölködő társaság 1991 óta választ évtizedes listavezető szavakat. A kilencvenes évek győztese a web volt. Azt hiszem, kevesen szidták az ítészeket ezért. Valóban sok web folyt le a kommunikációs csatornákon annak idején (és azóta is). A kétezres évtized királya (elnézést, koronás személye, hogy ne legyek kirekesztő) a Google volt. Ez se kavart túl nagy vihart a lokális és globális trónokban (értsd, éjjeliedény, bili, serbli, bigyó, binni stb.). Legfeljebb a Google agymenjei örültek, hogy némmá’, mennyien beszélnek rólunk!

Az épp elmúlt (vagy el-nem-múlt) évtized szava lenyomta a piedesztálról a klíma kifejezést, többek között. Azóta is várom, mikor vágja oda Greta Thunberg kisasszony az amerikai dialektusológosoknak a maga kedves, süvöltő-gyors-zombi-modorában, hogy: How dare you!? De a a #Metoo sem futott be (pedig ez is megérdemelte volna, hiszen irtó népszerű volt, sajnos).

Na de mi ez a névmás? Hát, az ő (izé, they). Vagyis nem abban az értelemben, ahogy önök vagy én használjuk: ők. Hanem egyes számban. Mert ez az ő(k) a magukat nem-bináris meghatározó személyeké, tehát azoké, akik nem tekintik magukat sem férfinak, sem nőnek. Ők, vagyis ő, értik, ugye?

Egyetlen apróságra hívnám fel a figyelmet. A korábbi évtized-szavak (web, Google) valóban pandémia módjára áradtak a szélrózsa minden irányába. Vagyis a döntnökök olyan szavakra adták a voksukat, amelyek tényleg ott voltak minden szájon, oldalon, képernyőn stb.

A gendersemleges ő szóról ezt nem lehet elmondani. És nem is mondják el. Indoklásukban a nyelvölködők azt állítják, azért esett épp erre a szóra a választásuk, mert egyre gyakrabban használják őket.

Hát ezért vagyok elakadva. Egyre hosszabban tartó zavaromban szinte már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Mert nem értem a metodológiát: most akkor valóban gyakran használt, népszerű szavakat választanak koronás személlyé azok a tudósok ott a nagy múltú tenger másik partján, vagy hirtelen píszí-inklúzió-diverzitás reklámügynökséggé változtak?

Houston, van egy kis problem!

A szocdemek (PSD) ideiglenes elnöke, Marcel Ciolacu odanyilatkozta a sajtónak, hogy úgy néz ki, hamarosan elkezdik az aláírásgyűjtést a PNL-kormány elleni bizalmatlansági indítványhoz, amit még a helyhatósági választások előtt benyújtanának. Ugyanakkor nem zárják ki a lehetőségét, hogy a PSD az ALDE-val vagy a Pro Romániával kössön koalíciós megállapodást, ha az indítvány átmegy, és új kormányt kell alakítani.

Íme a bizonyíték arra, hogy a politikában a gerinc olyan, mint Einsteinnél az idő: relatív.

Hiszen, ha visszaemlékszünk, annak idején éppen a Pro Románia elnöke, a korábbi kudarcai és jelenlegi mellőzése miatt láthatóan egyre frusztráltabb Victor Ponta robbantotta szét a PSD-ALDE kormánykoalíciót, azzal, hogy a háttérben elkezdett mismásolni a másik jómadárral, az ALDE-vezér Călin Popescu-Tăriceanuval; végső soron ez vezetett – Klaus Iohannis államelnök hathatós segítsége mellett – ahhoz, hogy a PNL bizalmatlansági indítványa sikeresen tudta megtorpedózni a Dăncilă-kormányt, és hogy most ott tartunk, ahol tartunk.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a PSD még mindig a legnagyobb párt a parlamentben, így – pláne, ha a haszonleső kispártokban partnerre lelnek – lehet, hogy nem is kell annyit izzadniuk egy bizalmatlansági indítvány átveréséhez, mint annak idején annak a szegény magyarnak, Ludovic Orbannak.

És ha azt vesszük, hogy a kétfordulós helyhatósági választások terve miatt most az RMDSZ is megorrolt Orbanra, és nemrég már az előrehozott választások mellett tették le a garast, könnyen lehet, hogy őket is be lehet csábítani a buliba.

És akkor szegény Victor Ponta legalább elmondhatja magáról – ha lesz kinek –, hogy fél éven belül két kormány megbuktatásában is részt vett, és végre ő is benyomhatja pártocskáját egy kormánykoalícióba.

Mondjuk, hogy mindeközben a melóval mi lesz, azt nem tudom.

Az államelnök magyarul is megszólalt újévi köszöntőjében. Nem, nem a román.

Az ukrán.

A tavaly megválasztott Volodimir Zelenszkij, színészi énjéhez hűen, igazi nagyívű, nemzetegyesítő beszédben üzent hazája népének. Arról beszélt, hogy az ukránoknak fel kell tenniük a kérdést, kik ők valójában; és az ukrán társadalom sokféleségének, változatosságának ecsetelésekor többek közt megemlítette (még ukránul) „Beregszász lakójá”-t, majd magyar nyelven hozzátette: „aki őrzi az anyanyelvét” (a videóban 2:08 percnél).

Ezzel ugyan nem törölte el – más nemzeti kisebbségek, így a románok mellett – a kárpátaljai magyarok nyelvi és oktatási jogait súlyosan csorbító jogszabályokat, de a jó szándékot nem volna illendő elvitatni tőle.

Áder János magyar köztársasági elnök, a maga könnyen parodizálható módján, de mégis az ember természettel szembeni felelősségéről beszélt, aminél aktuálisabb üzenetet akkor sem fogalmazhatott volna meg, ha maga Sir David Attenborough írta volna a beszédét.

Klaus Iohannis román államelnök virágnyelven bár, de gyakorlatilag saját és pártja politikai sikerét méltatta újévi üzenetében, és saját választási jelszavát („normális Románia”) ismételte meg, finom utalással a diaszpórabeli szavazókra.

Tanulság? Boldog új esztendőt az államelnököknek is.

Ja, és: Щасливого Нового Року 2020!

Tíz-tizenegy éves lehettem. Odakint tombolt a kommunizmus meg a tél. A kommunizmusból olyan sokat nem érzékeltem. Nagyapám kommunista volt, apám orvos, hát nem zargattak a szervek, és mindig került valami extra az asztalra. A télből viszont rendesen kijutott. Na ne félj, akkoriban nem volt se klímazűr, se klímagyász. Akkora torlaszok voltak a járdán, nem is kellett leguggoljunk hógolyócsata közben, ha ki akartunk térni egy-egy veszélyes lövedék ellen. Jó, időnként hideg volt a lakásban (olyan este hét után, meg reggel, amikor ki kellett bújni az ágyból), de kit érdekelt, hiszen ott volt a hó, a szán s a pajtások.

Ezért is utáltam, amikor karácsony előtt pár nappal apám bejelentette: magával visz Székelyudvarhelyre. Persze, vén orvosok közt kell ücsörögnöm napestig, gyerek egy szál se, itthon meg a többiek dicső hóhaditetteket hajtanak végre. Ám apelláta nem volt. Mentünk. És minden pont úgy zajlott, ahogy sejtettem: iszonyatos unalom közepette telt el az a pár nap, jó fiúként illedelmesen válaszolnom kellett a hülye kérdésekre, az egyik orvosnéni még meg is csipkedte az arcom, pedig azt kimondottan utáltam. De tűrtem, mint Toldi Miklós, sőt, jobban, ugyanis nem vágtam hozzájuk még egy biciklikereket sem. És ahogy a szólás mondja: a legrosszabb dolognak ugyanúgy vége szakad egyszer, mint a legjobbnak.

Szikrázó reggelen kezdtünk szedelőzködni. Hurrá, szentestére otthon vagyunk, jön az angyal! Apám, de a házigazdák se igen néztek televíziót. Nem bámuljuk a komcsi tévét, így szólt az atyai direktíva. Mondjuk, akkoriban már nem is igen volt miért. A szombat esti westernen meg a Dallason kívül. Igen ám, de ha nézték volna, esetleg beleakadtak volna a meteorológusok előrejelzésébe. Marosvásárhely környékén már tisztán látszott: ebből nagy idő lesz. Lett is. Lecsapott a szél, le a hó, s kerekedett olyan hóvihar, amilyet azelőtt se, azóta se láttam. Anyám félénken megjegyezte, talán nem kéne tovább menni. Apám azonban, a vívó- és akaratbajnok csak megvonta a vállát: egy kis hófúvás, mi az a derék Dácsiának. Radnótnál azonban láttam, hogy pengévé keskenyedik az ajka és kicsit izzad. Pedig odakint erősen hideg volt. Csak lépésben lehetett haladni, az előttünk araszoló kamionok keréknyomában.

Elértük a Ludas előtti emelkedőt. Az egyik ablaktörlőt letépte a szél. Én mentem utána, meg is találtam, dicséretet is kaptam érte. Mert már sötétedett. A lejtőn négy-öt kamion állt, melyik az út mentén, melyik srégen keresztbe. Na, ez már kihívás volt apámnak is. Nekidurrogtatta az autót a dombnak. Amíg tartott a svung, mentünk, aztán pedig szépen elkezdtünk visszafele csúszni. Nem baj, noch einmal! És még egyszer, a krisztusát neki! Közben rendes esete lett, a hóvihar is elállt. És a benzin is derekasan fogyott. A drága, aranyáron beszerzett üzemanyag. És ha elfogy, akkor biza erősen fagyos szentesténk lesz az út mentén.

Apám végre belátta: vesztett. Megfordultunk és visszavánszorogtunk az első faluig. Kutyfalva, sose felejtem el a nevet. Mentünk, amíg világot láttunk az egyik házban. Szépen bekopogtunk, mint valami eltévedt pásztorok vagy három királyok. És fogadtak. Nagy szeretettel. Pillanat alatt meleg étel, forró tea (a felnőtteknek pálinka) került az asztalra. És gyerekek is voltak! Hamar eloldalogtunk a nagyok asztalától, be a szobába. És osztottuk az iskolát, a tanárokat, ki milyen gyorsan tud leszánkázni a dombon… Akkor vettem észre a karácsonyfát. Alatta semmi. Ohó, hiszen itt már megjött az angyal. Mondtam is gyorsan, nálunk most már csak másnap jön de haj, alig várom, mert kértem ám ezt, meg azt, meg amazt és hát az angyal olyan, hogy hoz, mert rendes fiú voltam. És neked mit hozott az angyal, kérdeztem az egyik fiútól. Egy almát. Nem értettem. Mit? Egy almát. És mutatta, boldogan. Nagy csend lett bennem hirtelen.

És azóta minden évben nagy csend van bennem karácsonykor. Eszembe jut az a kutyfalvi alma. És nagyon nagy örömmel telik meg a szívem.

Ha minden igaz, hamarosan minden rossz eltűnik az életünkből, Románia új belügyminisztere, Marcel Vela ugyanis rájött, hogyan orvosolható a helyzet: ki kell füstöltetni a harminc éve megbuktatott nacionál-kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu szellemét az irodájából.

Ehhez azt érdemes tudni, hogy a mai belügyminisztérium épülete addig a Román Kommunista Párt székháza volt, a belügyminiszter mai irodájában pedig maga Ceaușescu fejtette ki áldatlan tevékenységét.

Vela pedig a jelek szerint annyi paranormális képességgel rendelkezik, hogy legalább egy mellékszerepet megérdemelne valamelyik Stephen King-regényben vagy a Démonok között soron következő epizódjában.

Vasárnap ugyanis – amikor a forradalom harmincadik évfordulója alkalmából nyílt napot szerveztek az épületben, így bárki bejárhatta az egykori diktátor munkahelyét –, elmondta: nagyon „bonyolult és összetett” érzés tölti el attól, hogy Ceaușescu korábbi irodájában kell dolgoznia.

Elárulta: nem tudja, elődei hogy voltak vele, de ő bizony rengeteg negatív energiát érez a helyen.

Mivel azonban hithű ortodox, nem civil démonűzőkhöz fordult, hanem a karánsebesi ortodox püspökhöz, akit vízkeresztre meghívott a belügyminisztériumba, hogy szentelje meg a helyet, különös tekintettel az ominózus irodára.

Szóval most már mindent értünk: az elmúlt harminc évben azért csúsztak félre a dolgok, mert Ceaușescu szelleme még mindig ott kísért egykori irodájában.

Bár ahogy az ország áll, lehet, hogy nem csak ott.

Harminc év telt el a forradalom óta, de még ennyi idő után sem sikerült Bukarestben egy olyan emlékezetpolitikát kialakítani, amely helyén kezeli a sorsformáló eseményeket és méltó módon emlékezik meg az áldozatokról. Ha ez kialakult volna, akkor senkinek sem jutna eszébe bulival ünnepelni a forradalmat, tudván, a diktatúra megdöntésének komoly ára volt: mintegy ezer ember meghalt, háromezren pedig megsérültek. A Ceaușescu-házaspár kivégzése nem egy olyan pillanat, amelyet ellenérzés nélkül ünnepelni lehetne, de az elmúlt évtizedek visszarendeződései és a vétkesek felelősségre vonásának elmulasztása sem hozza meg a kedvet az önfeledt szórakozáshoz.

Mindezt tudnia kellene egy olyan intézménynek, mely nevében hordozza a forradalmat. A Román Forradalom Intézete viszont nem érzi ezt, máskülönben nem könnyűzenei koncertekkel szeretné ünnepelni a forradalom évfordulóját. A mintegy 100 ezer euróból megszervezett eseményre december 22-én kerül sor a bukaresti George Enescu-téren, és fellép többek között a Vunk, a Holograf és Andra is. Sőt, Petre Roman felesége is, Silvia Chifiriuc.

Még csak nem is ez a legkínosabb ebben az egészben, hanem az, hogy az intézet igazgatója az a Gelu Voican Voiculescu, akit Ion Iliescuhoz hasonlóan emberiesség elleni bűncselekménnyel vádol a katonai ügyészség a forradalom perében. Az intézet tiszteletbeli elnöke pedig az a Ion Iliescu, akinek már harminc éve a börtönben lenne a helye.

A Román Forradalom Intézetének akciója másokban is megütközést keltett, a civilek egy ellenrendezvénnyel készülnek, melyen felolvassák az áldozatok neveit, miközben elsétálnak a forradalom bukaresti helyszíneire. Ők írják azt, hogy szabad országban élünk, miután sokan az életüket áldozták ezért. Így mindenki szabadon eldöntheti, hogy otthon marad, csatlakozik a megemlékezőkhöz, és az áldozatok hozzátartozóival együtt megsiratja a hősöket, vagy egy hamis ünnepségen vesz részt, melyet azok a szégyentelenek szerveznek, akik felelősek a vérontásért.

Jóérzésű ember számára ez nem túl nagy dilemma.

Tudják, 2017 óta van ilyen hivatalos nap is a mioritikus ünnepi kalendáriumban. Amikor az ortodox többség az indiánoknak tapsol. Na, ez a nap idén éppen szerdára esett. Reggel óta függök az elnöki hivatal honlapján, illetve Klaus Iohannis román kisebbségi szász államelnök Facebook-oldalán szótlanul, mint ama gyümölcs a fán. Szótlanul azért, mert annyira izgultam, vajon mit mond majd kedvest, szépet nekünk. A nagy csodavárás közepette bemondtam pár tippet. Tessék:

a. Minden jót kívánok a kisebbségeknek az ő napjukon. A magyaroknak nem, mert ők folyton úgy viselkednek, mintha többségben lennének. Oké, ma megtehetik, ez az ő napjuk, de holnap számolunk.

b. Arra gondoltam (alaposan), hogy ez a nap illő alkalom arra, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjek Tőkés Lászlótól, amiért elvettem tőle a kitüntetését. Itt van a zsebemben, ha ráér, nézzen be a palotámba, visszaadom ott helyben.

c. A legfontosabb értékek az európai értékek. És az európai értékek a legfontosabb értékek.

d. A nemzeti kisebbségek színes színfoltokat térképeznek Románia térképén.

e. A PSD tönkretette az országot. Bocs, ezt nem ide.

f. Kedves kisebbségi románok. Ezennel hivatalosan felkérlek benneteket arra, dolgozzunk együtt Románia felvirágoztatásáért!

h. Az európai értékek… ja, ezt már mondtam?

i. Was sagst du, Mutti?

És eljött a fél hat, és tádámm, le kellett emelnem a kalapom.  Az elnök úr ugyanis létrehozott (kétlem ugyanis, hogy írta) egy üzenetet, amelyet odaadott az egyik beosztottjának, aki elment és egy ilyen indiánünneplő fővárosi rendezvényen felolvasta. Megnyugodtam.  Hát mégsem felejtette el az elnök úr, hogy lényegében ő is indián, amikor épp nincs piros-sárgakék harci színekre pingálva a feje.

Ami az üzenet tartalmát illeti, nos, a lényeglátó tippjeim nem jöttek be. Az összes bullshit viszont igen. Ja, egy dologra nem tippeltem, pedig mondta. Nevezetesen azt, hogy: ez az ünnep a román politikai vezetés politikai akaratának kifejeződése annak érdekében, hogy megfelelő módon meg lehessen ünnepelni a kisebbségek hozzájárulását egy szabad és hazájuk iránt lojális polgárok lakta Románia felépítéséhez. Értik, ugye?

Klaus Werner Iohannis államelnök Temesváron járt, és miután minden óvintézkedést megtett, hogy nehogy véletlenül előforduljon azon a helyszínen, a Mária tér és a református parókia környékén, ahonnan a tiltakozás elindult – mert még végül összefuthatott volna Tőkés Lászlóval, akitől megvonta a forradalomban játszott szerepéért kapott érdemrendet –, részt vett az esti hivatalos forradalmi megemlékezésen.

Az eseményről szívhez szóló bejegyzést közölt a Facebook-oldalán, többnyire kliséket tartalmazó szöveggel és három fotóval.

A fotók tanúsága szerint az elnök gyertyát gyújtott és koszorúzott, néhány katonatiszt, ortodox egyházi méltóság, a temesvári polgármester (az egyébként a Tőkés-féle megemlékezésen nagyon korrekt beszédet tartó Nicolae Robu), politikusok és az összegyűlt emlékezők társaságában.

Az egyik kommentelő – több más hozzászólóval egyetértésben – kissé keserűen jegyzi meg:

milyen ironikus, hogy az elnök a katonasággal és a pópákkal együtt ünnepel, amikor tudjuk, hogy 1989 decemberében azért borították halottak a katedrális lépcsőit, mert a hadsereg a tömegbe lőtt, a templomajtót pedig bezárták a menekülők előtt.

Nem is fűznénk ehhez hozzá semmit; talán csak annyit, hogy békés ünnepet, nyugodt lelkiismeretet kívánunk.

Ha valaki azt képzelte, hogy csak bírálni tudjuk a Mentsük meg Romániát Szövetséget, azt ki kell ábrándítanom: ez a bejegyzés egy USR-s politikusról szól, a legteljesebb elismerés hangján.

Iulian Bulai USR-s parlamenti képviselő ugyanis olyat posztolt a temesvári események harmincadik évfordulóján, ami akkor is becsületére válna, ha nem politikus lenne, csak „egyszerű” értelmiségi. Politikusként viszont hatványozottan kockázatot vállal valaki, aki egyértelműen, kertelés nélkül hitet tesz a temesvári eszmeiség mellett, és kimondja: Tőkés László nélkül nem történhetett volna meg, ami megtörtént.

„Egy ember.

Egyetlen ember, aki akkor nevén merte nevezni a dolgokat. Felvállaltan. Annak a templomnak a szószékéről, amelynek papja volt.

Egy magyar etnikumú ember.

Egy református lelkész.

Egy polgárjogi aktivista. Onnan jött a változás” –

kezdi retorikailag jól felépített, érzelmes (már-már pátoszos) hangvételű bejegyzését Bulai. Majd, az akkori események ismertetése után, így fejezi be:

„A romániai sztálinista relikviát egyetlen ember bátorsága kényszerítette térdre. Egy emberé, aki minden tekintetben kisebbségi: etnikai, vallási, politikai szempontból.

Az ő védelmét szolgáló akció indította el a temesvári népfelkelést. Azok a temesvári események tízezreket késztettek tiltakozásra szerte Romániában, és így kezdődött el a kommunista rendszer bukása.

Erre a fajta bátorságra gondoljunk minden alkalommal, amikor azon kesergünk, hogy egyedül vagyunk.

Tőkés László, köszönöm neked a bátorságodat!

Neked köszönhetően is vagyunk ma szabadok.”

És ami ennél is reménykeltőbb: bár a bejegyzése alatt ott hörögnek természetesen az összeesküvés-elméletekben tobzódó, magyarellenes kommenthuszárok („Tőkés egy románellenes forgatókönyvet megvalósító magyar és orosz ügynök volt, semmi köze a forradalomhoz”), sokan vannak, román emberek – köztük az egykori temesvári események résztvevői –, akik védelmükbe veszik Tőkést, és türelmesen elmagyarázzák, miért írt igazat a poszt szerzője.

Iulian Bulai volt egyébként az a képviselő, aki a parlament tegnapi ünnepi emlékülésén szóvá tette, hogy az ülést egy volt kommunista – jelesül Teodor Meleșcanu házelnök – vezeti.

Nem tudom, milyen politikus Iulian Bulai, de egy tisztességes és bátor ember.

Hosszú pályát kívánunk neki a pártjában.