Mert hát ilyen a (kék)vérbeli inklúzió: ólexkluzív! Értsd: akit az euro-gazdik ólbelinek, EU-fajtisztának nyilvánítanak, a fülükbe lövik a plecsnit, hogy ÍJÚ-konform, annak jár az inklúzió, még ha emberjogi cica-, egyes esetekben nagymacskaharcot is kell folytatni érte. Aki viszont nem megy át a szűrőn, nem elég uborkaegyenes, nem elég színes, nem elég többszörös identitású, na, annak nem jár a füljelző, tetkó, chip vagy bármi más elitmegjelölés. Az elégedjen meg annyival, amennyit eléje szórtak. Képzelje el, hogy gyöngy!

Na, kábé ez történt most: a brüsszeli Olümposzon zsizsegő Európai Bizottság elegánsan visszadobta az (ismét) érvényes és az Európai Parlament által is támogatott Minority SafePack kezdeményezést. Tudják, azt a több mint egymillió aláírással megalapozott polgári kezdeményezést, amely az őshonos kisebbségek jogvédelmének javítását kívánta (volna) elérni, mégpedig jogalkotás útján. Kedves polgárok, magyarázta az aranyszájú Bizottság, nekünk igazán, de tényleg nagyon fontos Európa sokszínűsége, tehát a ti őshonos sokszínűségetek is, ezért alkottunk eddig olyan törvényeket, amelyek védik a sok színeteket. Szmájli. Ennek alapján nem igazán értjük, mi a kurva anyátokat akartok még. Két szmájli. Mi védünk, mégpedig úgy, ahogy szerintünk jó és helyes. Három szmájli. Na, menjetek szépen a picsába. Sok-sok szmájli.

Az halandó ember persze higgadta(bba)n is elgondolkodhat azon, hogy vajh miért küldték el az őshonos kisebbségeket a jó melegágyukba a bizottsági godmode-os elitkommandósok. Hogy az őshonos kisebbségvédelem „erőltetése” – már azon túl, hogy néha mosolyogva csóválja a fejét pár euro-bálvány, midőn például egy ország igazán européer államelnöke leplezetlen uszítóbeszédet mond a legnagyobb európai kisebbségi közösség ellen, amely történetesen az általa irányított országában él – komplex tagállami, gazdasági érdekeket sérthet, nemzetközi feszültségeket gerjeszthet satöbbi.

De most épp rohadtul nincs kedvem higgadt(abb)an gondolkodni. Ezért azt mondom, hogy a tőlem messzi-messzi-galaxis-távolban többnyire a saját farka körül sürgő-forgó Európai Bizottság (amely dehogy Halálcsillag, ahhoz azért több vér kellene a pucába, inkább sötét mellékutcákon magányos nőket hátulról támadó szatírra emlékeztet) egyszerűen ott akarja felejteni az őshonos kisebbségeket valamelyik eldugott múzeum eldugott termének eldugott polcán. Hátha végleg elfelejtődnek, leesnek, összetörnek, elporladnak, beolvadnak a háttérbe. Mert akkor aztán lehet belőlük világkiállítást csinálni. Mint a kihalt emberfajtákból, kiirtott törzsekből, beszántott kultúrákból. Az milyen szép lesz, és milyen civilizált és milyen ajrópai. Ja, például Románia likes this! Very much!

Addig azonban még várni kell. És addig még fennáll a veszély, hogy ezek a konok, eltűnni nem hajlandó őshonos bunkók olyan identitások hordozói, amelyek nem és nem és nem feltétlenül a roppant sokszínű, ólinkuzív de végtelenül egyenes európai uborkaidentitás szamárvezetőjét követik.

Így világjárvány idején – legalábbis a józan ész szabályai szerint – elvileg az lenne a természetes, hogy mindenki igyekezzen megtenni minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a ragálynak vége legyen.

Ha a járvány leküzdésének leghatékonyabb módja egy oltás beadása, akkor azzal, hogy beoltatja magát.

Ehhez képest tömegek számára az a kedvenc sport, hogy mindenféle ürügyeket próbálnak kitalálni arra, hogy miért nem oltatják be magukat.

Ők azok, akiket egyszerűen csak oltáselleneseknek szokás nevezni. (Tudományos nevükön anti-vaxxerek).

Most nem az olyan agyamentségekre gondolunk, mint az, hogy chipet juttatnak a szervezetbe az oltással, amellyel aztán majd mindenkit követhetnek vagy irányíthatnak, mert ez már az ügy elmekórtani vonzatához tartozik.

Hanem sokan vannak azok, akik azt mondják: ha az oltás tényleg hatékony lenne, akkor először a politikusok adatnák be maguknak, nem az lenne a forgatókönyv, hogy előbb az egészségügyi dolgozókat és a veszélyeztetett csoportokat oltják be. (Más kérdés, hogy akkor meg az lett volna a mantra, hogy miért tolakodtak előre a politikusok).

Nos, számukra meglehetősen rossz hír, hogy ez mától nem alkalmazható, legalábbis Romániában.

Ugyanis az oltási kampány második körének nyitónapján az ország első embere, Klaus Iohannis is beoltatta magát.

Még rosszabb hír, hogy szombaton Florin Cîţu miniszterelnök is beadatja magának a vakcinát.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a jó példával mindenkit meggyőznek.

Mostantól majd jönnek azok az „érvek”, hogy nem is szúrták meg/nem volt tű a fecskendőben/semmi sem volt a fecskendőben/B vitamin volt a fecskendőben/C vitamin volt a fecskendőben.

Sőt vírus sincs, csak valamilyen háttárhatalomnak az az obskúrus érdeke, hogy megbénítsa, majd a saját képére formálhassa a világot.

Velük vélhetően nem nagyon lehet mit kezdeni.

Legfeljebb annyit, hogy majd részvétteljes pillantásokat vetünk feléjük, amikor például a nyaralás tervezése közben azzal szembesülnek, hogy az úti célként kipécézett, kellemes, langyos vizű tengerrel rendelkező ország oltás nélkül nem engedi be őket. (És nem, ez nem diszkrimináció: amikor emberek egészségéről vagy életéről van szó, akkor ezek igenis ugyanúgy jogos intézkedések, mint az, hogy most számos ország negatív koronavírus-teszthez köti a belépést).

Vagy amikor teljes árat fizetnek egy vendéglőben, miközben például az oltási igazolvánnyal rendelkezők kedvezményesen fogyaszthatnak.

Már ha egyáltalán bemehetnek.

Repeső szívvel olvasom, hogy a végtelen hatalmú (és kegyelmű) Twitter felhasználói követelik, töröljék ki Donald Trumpot a Reszkessetek, betörők! című halhatatlan karácsonyi szaloncukor-filmsor második részéből. Na de elvtársak! Ez fél-, sőt, egyenesen negyedmegoldás! Szerény véleményem (követelésem, direktívám, elfogadod-amit-mondok-vagy-náci-vagy!-tézisem) szerint magát a filmet kellene megsemmisíteni, mégpedig a következő súlyos világ- és egyéb nézeti bűnök miatt:

1. A karácsony.

Meddig kell még elviselni ezt a koloniál-imperialista fehér-keresztény rituálét? Nagyon, de nagyon itt lenne már az ideje leszámolni vele. Helyette mondjuk meg lehetne ülni (esetleg felvonulni, ablaktörni, térdepeltetni, szobordöntögetni, üzletkirabolni) a Társadalmi Igazságosság Téli Ünnepét (TITÜ).

2. A McCallister család.

Miféle dolog, hogy egy film kulcsfontosságú karaktercsomagja egy olyan család, ahol van apa, anya és legalább öt gyerek? (Mind saját!) A többi családformára bezzeg senki sem gondolt! Felsőbbrendű, privilegizált és diszkriminatív dolog ez, elvtársak! És ha jól megnézzük McCallisteréket, ordít róluk, hogy jól szituált fehérek. Vagyis kiváltságos helyzetükben lubickoló elnyomók. Főleg a hímneműek, persze. És evidens, hogy trumpisták, hiszen a kis Kevin McCallister személyesen találkozik a Főgonosszal. Mi több, a Főgonosz útba is igazítja. Mi több, a kis fehér csicska követi a Nagy Fehér Főnök útmutatását. Teljesen egyértelmű, hogy Kevin trumpista. És hogy lehet egy 10 éves srác trumpista? Hát úgy, hogy a szülei beoltották őt is. Meg a testvéreit is. Világos, nem?

3. A legsúlyosabb bűn azonban maga a főkonfliktus:

jön két fehér betörő és ki akarja rabolni a McCallister-házat, ám a kis Kevin szó szerint játszva keresztbe tesz nekik. És itt van a kutya elásva, jó mélyszegénységbe. Mennyire lehet hiteles interszekcionális társadalmi igazságtalansággal sújtott korunkban az, hogy két fehér kirabol hat másik fehért? Elvtársak, ez nem rablás! Az anyagi javak átvándorolnak egyik fehér zsebből a másikba. Mennyire más, mennyivel jobb, inkluzionistább, igazságosabb lenne, ha például két bármilyen színű (kivéve fehér) aktivista törne be McCallisterékhez, de nem ám úgy, hogy a család nagy része épp Floridában rázza a seggét, hanem mind otthon lennének, és a hős aktivisták a szart is kitérdepeltetnék a fehér szemétből, aztán szétvernék a totál ízléstelen posztkolonialista lakást, aztán felmarkolnának bármit, ami valamilyen értéket képvisel és elhúznának a felkelő napba, amely így egy sokkal igazságosabb Nap lenne, mert fényét egy kicsikével egyenlőbb világra vetné.

Elvtársak! Javasolom tehát mindenek előtt e szennyfilm összes kópiájának nyilvános elégetését! Továbbá javasolom, hogy amikor majd elég üzletet fosztunk ki, elég bankautomatát törünk fel, elég haladó, igazságos és világmegváltó politikai bizniszt ütünk nyélbe ahhoz, hogy meglegyen a költségvetésünk,

készítsük el a Reszkessetek, fehér köcsögök! című monumentális történelmi propagandafilmünket.

Természetesen a címet átírjuk a forgalmazás helyétől függően. Például: Reszkessetek, keresztény köcsögök!, Reszkessetek, ciszheteró köcsögök!, Reszkessetek, magyar köcsögök!, Reszkessetek nagycsaládos köcsögök!, és a sort hosszan és all inclusive folytathatnám.

Végül javasolom, hogy a film sikere esetén (és miért ne lenne sikeres, ha mindenkinek ezt kell majd néznie a TITÜ idején, mert elvtársaink, a haladó tévécsatornák és kábelszolgáltatók nem sugároznak egyebet) gyártsuk újra a Szép új világ című filmet, irányadó pártdirektívaként. A címe pedig legyen: Szép új világ, ahogy mi megmondjuk!

Addig is, munkára, elvtársak! Ja, valaki hívja már fel az anyukáját, elfogyott a biomüzlim!

Szakértők százai mondták már el, hogy a sikeres oltáskampány érdekében sürgősen fel kellene gyorsítani a vakcinával kapcsolatos, orvosi, tudományos érvekkel alátámasztott tájékoztatást ebben az álhírekkel teleszórt világban.

Nos, itt egy jó példa arra, hogy az illetékesek pontosan erről feledkeztek meg mifelénk: a tanfelügyelőségeknek és az egyetemeknek egyetlen napjuk marad hátra, hogy felmérjék, milyen mértékben hajlandóak beoltatni magukat a pedagógusok és az oktatási intézmények kisegítő személyzetének tagjai. De találja ki a kedves Olvasó, hogy az oktatási minisztérium szervezett-e egyetlen tájékoztatási akciót is az érintettek számára!

Helyes a válasz: nem, nem szervezett ilyesmit.

Ehhez képest szerdán a szaktárca üdvözölte, hogy az egészségügyi és gyógyszerészeti egyetemek hajlandóak lennének naprakész információkkal ellátni az ágazatban dolgozókat. Igazán kemény kihívás röhögés nélkül megállni ezt a nagy bejelentést, amikor már tényleg csak pár óra van hátra az összeírásból, az oltáskampány második szakasza pedig már hétfőn elkezdődik.

Tegyük hozzá azt is, hogy Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter mondott egy olyat is, hogy az említett felmérés eredményét is figyelembe veszik, amikor az oktatási intézmények megnyitásának időpontjáról döntenek. Pedig az oktatási minisztérium tökéletesen tisztában van azzal, hogy a pedagógustársadalmat is jelentősen megosztja a téma: egy december végén közzétett felmérés például arra mutatott rá, hogy a tanárok több mint fele nem akarja beoltatni magát koronavírus ellen.

Így nehéz lesz…

Jó pár napja tart az oltásközpontok finanszírozása okán kialakult cirkusz, melynek két kulcsfigurája Emil Boc, a megyei jogú városok polgármestereinek szószólója (PNL) és Vlad Voiculescu egészségügyi miniszter (USR). Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a sajtón keresztül kibontakozó vita – már csak a szokatlan vehemencia miatt is – nem csak a pénzről szól, és sokkal többrétűbb, mint amilyennek látszik.

A polgármesterek felháborodottsága persze teljesen jogos volt: a készülő tervezet nem tisztázta, milyen pénzből kell felszerelni és működtetni az oltásközpontokat, egyáltalán miből fogják biztosítani a személyzet kifizetését. Voiculescu először a kormányra mutogatott, mondván, ez egy KORMÁNYRENDELET-TERVEZET, ezért ahelyett, hogy Bocék telesírják a sajtót panaszaikkal, egyeztetniük kellene párton belül, és főleg a kormányfővel.

Voiculescu megígérte, hogy a fejlesztési vagy a pénzügyi minisztériumon keresztül lesz fedezet az oltásközpontokra, de még ez sem csillapította a kedélyeket, egészen addig, amíg a polgármesterek képviselői nem találkoztak személyesen a PNL-s pénzügyminiszterrel, aki szavát adta a pénz biztosítására. Egyébként vélhetően cirkusz nélkül is ugyanez (vagy hasonló) lett volna a végkifejlet.

De miről is szólt valójában ez az egész? Kár lenne, ha meg sem próbálnánk megérteni, ezért számba vettünk néhány lehetséges mozgatórugót.

1. Instabil kormánykoalíció

A decemberi kormánykoalíciós tárgyalások is megmutatták, hogy a háromlábú széknek bármikor megreccsenhet az egyik lába. Főleg, ha nincs összhang a kormányzásban. Nyilvánvalóan vannak ellentétek a kormánytagok között, és ha ezek elhatalmasodnak, összeroskad az egész tákolmány. A kényes stabilitás egyik első megnyilvánulásaként is értelmezhető az oltásközpontok körüli hercehurca és döntésképtelenség.

2. A PNL-n belüli rejtett és kevésbé rejtett feszültségek

Hiába próbálta Emil Boc kivonni a történetből a PNL szerepét és a teljes felelősséget az USR-PLUS tárcavezetőjére nyomni, azért mégiscsak a nemzeti liberálisok tartják kezükben a kormányt. Amikor Kolozsvár polgármestere a kormány egyik tagjába páros lábbal beleszáll, vállalja azt a kockázatot, hogy saját pártja és a Florin Cîțu vezette kormány érdekei ellen is dolgozik. Sokatmondó, hogy a témában Klaus Iohannis államfő is megszólalt, finoman rendre utasítva Emil Bocot, ugyanakkor fiktívnek nevezve a polgármesterek által közbeszéd tárgyává tett problémát. Nyílt titok, hogy a PNL két táborra szakadt Ludovic Orban pártelnök háttérbe szorulása miatt. A tavaszi kongresszusig ez a feszültség aligha fog oldódni és pont erre nincs most szüksége a kormánynak.

3. Az egészségügyi miniszter amúgy is csekély tekintélyének aláásása

Az egészségügyi tárca vezetésének megszerzése a kormánykoalíciós tárgyalások egyik fő kérdése volt, és sokan nem örültek, hogy az USR-PLUS-os Vlad Voiculescu került végül a tárca élére. Bár önéletrajza alapján nem sok kifogást lehet emelni ellene, fiatal kora, politikai tapasztalata és eddigi megnyilvánulásai alapján még nem tett szert túl nagy tekintélyre. Az a hangnem azonban, amit Emil Boc megengedett magának (például amikor arra utalt a maga sajátos stílusában, hogy egy osztályfőnök is többet ért a pénzügyekhez, mint Voiculescu), mégiscsak túlzás volt. Azóta Kolozsvár polgármestere nem győzi hangsúlyozni, hogy nem személyes ellentétről van szó, ám ezt nehéz elhinni neki. Ráadásul egyes USR-PLUS-os értelmezések szerint Boc pipa az egészségügyi tárcavezetőre, mert első intézkedése az volt, hogy menesztette a polgármester cimboráját a Kolozs Megyei Kórház éléről.

4. Florin Cîțu nem csap az asztalra

Elviekben van egy kormányfőnk. Hol van? Mit csinál? Talán nem csak bennünk merülnek fel ezek a kérdések. Pénzügyminiszterként is a nyílt konfliktusokat kerülő politikusnak tűnt, amivel nem is lenne semmi baj, attól még lehet karizmatikusnak lenni. De Cîțu az eddig nyújtott teljesítménye alapján nem az. Kormányfőként nem fogja sokáig húzni, ha nem csap néha az asztalra, vagy nem áll ki a sajtó elé és nyugtatja le a kedélyeket.

5. A polgármesterek unják, hogy Bukarest nélkülük dönt

Az elöljárók már decemberben szóltak: nem örülnek annak, hogy a Cîţu-kabinet nem konzultál velük a költségvetésüket is tartalmazó kérdésekről. Tegyük hozzá, hogy az ebből fakadó düh jogos, mint ahogy Boc azon érvelése is rendjén van, hogy Bukarest nem írhat elő kötelezettségeket a polgármesterek számára anélkül, hogy konzultálna velük és biztosítaná a teljesítéshez szükséges pénzügyi forrásokat. Főleg, ha a negyedévre szóló kiadások akár 3 millió euró körül is alakulhatnak. A nyilatkozatokból kiderül, hogy a polgármesterek több tiszteletet kérnek maguknak, amit Bukarest nem hajlandó meghallani. A harag érthető tehát, de az biztos, hogy járvány idején (sem) jó tanácsadó.

Miközben a legfontosabb jelenleg az lenne, hogy mihamarabb rendeződjön az oltásközpontok finanszírozásának kérdése, hiszen két napon belül rajtol az oltási kampány második szakasza, a legfrissebb hír ezzel kapcsolatosan, hogy a kormány elhalaszthatja az erről szóló kormányrendelet szavazását.

Csak az a baj, hogy a koronavírus-járványt nem lehet elhalasztani addig, míg Bukarest felnő az oltásközpontok kialakításának nem könnyű, de nem is túl bonyolult feladatához. Ha más országoknak ment, nekünk is fog!

A Digisport máris belekarmolt Novák Eduardba, az új kormány sportminiszterébe, mivel – és itt most teljesen mindegy, milyen kontextusban, lényegtelen – egy Facebook-bejegyzésben Georgeként említette Gheorghe Hagit, a legendás focistát (utólag javította ő vagy a stábja). Ami pedig, ugye, akkora bűn, hogy külön cikket kell neki szentelni.

Oké, egy miniszteri megnyilvánulás legyen az utolsó betűig pontos, ez igaz, csakhogy a George és a Gheorghe ugyanannak a névnek a változatai, és a miniszter sem mondjuk Teodosiét írt a Gheorghe helyett. Tehát maximálisan kukacoskodás a Digisport cikke, annál is inkább, mert Hagit egyébként mindenki csak Gicának nevezi, normális helyzetben.

Na de ez nem normális helyzet, mert mégiscsak egy magyar a miniszter, ami az egységes és oszthatatlan mioritikus román nemzetállamban mindig is anomália volt. Nem bántják nagyon, de azért reflexből írnak egy cikket, aminek az a kicsengése, hogy lám, a magyar, azt sem tudja, hogy hívják a román focistát (aki egyébként… makedón).

Arra persze már nem terjedt ki a Digisport szerzőjének, szerkesztőjének figyelme, hogy a sportminiszter neve helyesen Novák, nem Novak, ahogy a cikkben írják, ráadásul Novák Eduard, nem Eduard Novak. És azt is tegyük hozzá, hogy a román médiában évtizedek óta rendszeresen úgy szerepelnek a magyarok, hogy Marko Belo, Tokes Lazlo, Ladislau Boloni vagy Iszak Balasz.

Na, erre kiáltsanak a romániai (magyar) progresszív megvilágosodottak strukturális nacionalizmust! (Nem fognak.)

A fenti mondatot úgy értem, hogy bárki kolozsvári polgár remekül eléldegélhet az Okos Városban, ha van lakása, munkahelye és elfogadja az egyetlen vezérmantrát, amely megmenti az őrület bugyraitól. A vezérmantra pedig a következő: Polgár, reggel azzal kelj, hogy Kolozsvár élhető város, este pedig ugyanazzal feküdj! Ilyen egyszerű. És polgár, ha eleget ismételgeted a vezérmantrát, akkor előbb-utóbb el is hiszed, hogy…

Kétségeid vannak? Végy példát az Okos Város vezéréről, akit nemrég az év polgármesterének választott az Okos Városokért Romániai Egyesület. Okos Városunk Okos Polgármestere minden alkalmat megragad, hogy Kolozsvár élhetőségéről zengjen ódákat. Legutóbb például a Numbeo nevű, crowdsourcingon alapuló adatbázis eredményeiből kiindulva magasztalta a felhőrongyos egekig a kincses várost (és nem mellesleg saját magát): hej, milyen szép dolog, hogy Kolozsvár olyan városok mellé zárkózott fel, ami az életminőséget illeti, mint például London vagy akár New York…

És akkor elmondok egy történetet, amely ma, azaz január 5-én, kedden történt. Történetesen velem. A városközpont kellős közepén lakom. Ahol, ugye, a parkolás elég sokba kerül. De semmi baj, mint „őslakosnak” jogom van parkolóbérletet váltani, amellyel aztán „az én utcámban” ott parkolok, ahol akarok. Remek dolog, nem? Annyi a dolgom, hogy amikor lejár a bérlet, megújítsam. Nos, a bérlet éppen most járt le, tehát a keddi szent nap kora délelőttjén elsétáltam a polgármesteri hivatalig, rendezzem az ügyet, mint törvénytisztelő polgár. Mikor odaértem, hirtelen úgy éreztem magam, mint a nyolcvanas években, mikor kicsi székkel járultunk az Alimentára elé jókor, reggel, mert osztották az olajat, lisztet, cukrot. Akkora volt a sor, hogy azonnal beugrott a Hofi-poén is: Ding-ding! A következő megálló a pékség! Ding-ding! A következő megálló a sor vége!

És akkor itt tegyünk egy kanyart. A fent említett Okos Polgármester és hivatala még a tavalyi év végén bejelentette: a parkolóhely-igénylések ügyében online lehet időpontot kérni. Hogy ne legyen sor, ugye, mert ja, van itt még egy kis pandémia is. És ők január negyedikén, hétfő reggeltől állnak a kedves polgárok rendelkezésére. Nos, nem álltak. Elkéstek a nyitással. De ez még nem lenne olyan nagy baj. Viszont a szerver is lerohadt. Tehát az egész időpontkérés ment a kukába. Viszont a sorok csodálatosan kialakultak. Gratulálok, Okosok!

Na, hát ezért fogadott engem akkora sor a polgármesteri hivatal előtt a keddi szent napon. És persze, megkérdeztem, hogy ha nekem más ügyem van intézendő, akkor esetleg mehetek-e máshova. Persze, felelték kedvesen. A sor végére. Mert abból is egyetlen van.

Picit gondolkodtam, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ja, lehet, hogy ez a Kolozsvár egy Okos Város, de azért mégis Romániában van. Ahol ha más ügyfélablak nincs is, más kapu biztos van. Rezignáltan felhívtam egy ismerősöm, aki felhívta egy polgármesteri hivatali ismerősét, aki azt üzente, menjek vissza délután és hívjam fel. Megoldjuk!

Hát így. Tehát, ismétlem: Kolozsvár addig Okos Város, amíg a polgár nem csinál semmit. Ha mégis, akkor rögtön Kiskapufalva.

Remélem, mindenkit megérintett a karácsony szelleme, nem csak a karácsonyi hajsza szele. Remélem, mindenki meg tudta ölelni szeretteit, ha másképp nem, hát a világhálón. Egy ilyen ünnepi ölelgetős sztori következik: sajnos igaz és sajnos nem túl vidám.

Van egy család. Jó nagy. Van ebben a családban minden: nagymama, nagypapa, szülők, testvérek, nagybácsik, nagynénik, gyerekek, unokák, ahogy kell. Jól van ez így, még akkor is, ha kicsit maradi, hagyományos ez a család, legalábbis a kurrens trendek ideológiai mércéjével mérve. Ja, van még valami: vegyes ez a család. Vannak benne mindenféle népek, jó erdélyi módra: magyarok, románok, székelyek, zsidók, itthon élők, messze földön élők. Szóval azért sokszínű ez a család bizonyos értelemben.

Nos, ez a nagy család minden évben össze szokott járni. Jó sok ember egy helyen, üldögélnek, beszélgetnek mindenféle nyelven: jobbára többségiül, mert hogy a kisebbségiek értik a többségiek nyelvét, fordítva viszont nem. Igen ám, de a 2020-as év a Kovid Éve a kínai horoszkóp szerint. És hát ilyen körülmények között a felelősségteljes ember igyekszik óvni, védeni szeretteit. A nagy család tehát úgy döntött: idén kivételesen mellőzik a valós térben szervezett összegyűlést. Ehelyett szerveznek egy online családi találkozót, és hogy vidám is legyen, túl hosszú se legyen, a család egyik része hangszeres-éneklős produkcióval készül az eseményre.

Így is történt: eljött a megbeszélt ünnepi óra, mindenki belépett a virtuális családi térbe, vidáman köszöntötte egymást a sok családtag, aztán következett a műsor. Gyermekek zenéltek, mindenki énekelt, szépen, ahogy ilyenkor illik. Először angolul. Egyrészt angol nyelvű vidékre is vándoroltak családtagok, másrészt, ugye, mindenki ismeri a vonatkozó karácsonyi dalokat. Aztán románul, mert a család tagjainak egy része román, és hát szépek azok a román karácsonyi dalok. Utána héber nyelvű nóta következett, mert Izráel földjére is vándoroltak családtagok és szépek azok a nóták is. Igaz, az Izráel földjére szakadt családtagok valamiért nem tudtak részt venni a virtuális karácsonyi találkozón. Talán azért, mert a hanuka másról szól, talán nem.

Aztán szépen örvendeztek egymásnak még egy kicsit, ahogy ilyenkor szintén illik. Románul. Mert a… de nem ismétlem meg. Végül mosolyok közepette elbúcsúztak egymástól. A magyar családtagok pedig örültek, hogy részt vehettek a nagy családi eseményen.

Hát, azért van még mit tenni az Isten áldotta, csodálatos Erdély sokszínű földjén.

Kolozs megye prefektusa megkérte szépen az embereket egy rádióműsorban, hogy ahelyett, hogy a zsúfolt bevásárlóközpontokban (helyi dialektusban: mall) tolongnak egész hétvégén (meg minden szabadidejükben), vásároljanak online. Mert ugye van az a rohadt sok hálózatba kötött számítógép, valami internet vagy mi.

Elsőre talán viccesnek tűnik, hogy Mircea Abrudean megpróbálja felhívni a lakosság figyelmét egy evidenciára, ám jobban belegondolva szüksége is van erre a lakosságnak. Erre ott a bizonyíték: járvány ide vagy oda, hétvégente máris olyan tömegnyomor van a bevásárlóközpontok háza táján, mint egy átlagos karácsony előtti hajrában, mert a polgár egyszerűen el akarja költeni a pénzét és kész.

És nem akárhol akarja elkölteni, hanem ott, a mallban akarja elkölteni.

Ami ennél is megmosolyogtatóbb, hogy sokan elmennek az említett egységekbe, majd valami minősíthetetlen profán álszentséggel felháborodnak, és felháborodva fényképeket készítenek, és felháborodva kiteszik a Facebookra azokat a fényképeket, és azon méltatlankodnak, hogy az a sok hülye mind odament, pedig hát járvány van.

Pedig, ahogy a prefektus is mondja, nincs szükség az efféle posztokra: azért zsúfolt a bevásárlóközpont, mert te is ott vagy.

Szóval törölje csak ki szépen azt a felháborodott posztot a profiljáról, és ne menjen a mallba. Most ne. Ennyi.

Az persze már más kérdés, hogy az illetékesek szent tehénként kezelik a bevásárlóközpontokat, és az istenért sem zárták volna be őket, hogy elkerüljék az ünnepek előtti tolongást – mint ahogy tették ezt korábban unzsenírt a jóval kisebb járványügyi kockázatot jelentő piacokkal.

Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök szépen megsimogatta a kormányalakítgató koalíció három fejét: kösz, fiúk, hogy ilyen villámgyorsan megegyeztetek.

És tényleg: száll fölfelé a diszkófüst, hurrá, habemus kormány! Az elemzők nagy része dicséri Jó Orbant, milyen ügyesen lavírozott a szerteágazó érdekek zászlait hordozó hadtestek között. És nyilván a román nép érdekében. Persze, mert Jó Orban nem olyan. Ő nem ragaszkodik a funkciókhoz. Csak minimum egyhez, jelen esetben a képviselőház elnöki bársonyszékéhez. No de ezen is túl vagyunk, meg a liberális minipuccskísérleten is, amelyet többek közt a másik drága jó ember, a magyarfaló médiából kiemelt Rareș Bogdan mester igyekezett levezényelni. Na nem nyíltan, csak amolyan körüzenet-villámháború formájában. Persze, nem jött össze, mert Jó Orban azonnal körüzenet-ellencsapást hajtott végre, csírájában fojtva el a nemzeti liberális villaforradalmat.

Szóval, van új román miniszterelnök (aki már majdnem volt egyszer, de az utolsó pillanatban lelépett), meg új miniszterek, szépen, ahogy kell. Csakhogy a puccsisták árulónak kiáltották ki Jó Orbant. Elárulta először is a Pártot, amennyiben a koalíciós partnereknek is átengedett pár minisztériumot. (Mert, ugye, a koalíciónak az a lényege, hogy mindenki másnak kuss!) Aztán elárulta a román népet, amennyiben a fejlesztési minisztériumot (jó hely, tele pénzzel) eladta az alkudozások során. És ráadásul kinek? Pont az RMDSZ-nek. Hálló, hát ez már egyenesen hazaárulás! Arról az etnikai pártról van szó, amely harminc éve élősködik a román nemzet testén, közben pedig – ezt még az Ionopot, az Isten is kimondta – a PSD-vel karöltve adogatja ki Erdélyt Orbán Viktornak a pinceablakon át. Arról már szinte nem is merek szólni, hogy az állítólagos Jó Orban elárulta a saját polgármestereit, amennyiben „elfelejtette” a kétfordulós önkormányzati választásokat (amelyet, ugye, szintén az RMDSZ tagad vehemensen), no meg az esélyegyenlőséget, amennyiben az új kormány tagjai között egyetlen nőnemű személy található.

Végül, de nem utolsósorban azon is túl vagyunk, hogy Ionopot, az Isten hathatós segítségével az idei parlamenti választások vesztes pártjai alakítottak kormányt. Hej, hogy habzana a világ sajtószája, a demokratikus kürtök hogy harsognának, ha, teszem azt, Ion Iliescu lenne az elnök (huhh!) és a választási vesztes PSD, AUR és RMDSZ alakítana kormányt. Kiapadna a Duna, Decsebál ismét kardjába dőlne, a rezisztáló szép és fiatal Ság a kormánypalota előtt borulna lángba, valóságos petíciócunami törne ki, talán még a mioricák sem hallgatnának.

És akkor hol is vagyunk? Van kormány, Ionopot, az Isten szája íze szerint, eljött a boldog karácsony, a PSD-t sikerült letaszítani a szószékről (legalábbis pillanatnyilag), idén karácsonykor nem csak a kis Jézus születik meg, hanem a jobbközép, erős, szolidáris Románia is. És az a pillanat is eljött, amikor Jó Orban Mordor bánná változott. A liberális puccsisták mostantól feltehetően csak azzal foglalkoznak majd, mondjuk két jobbközép horog közt, hogyan lehet ezt a hazaárulót valahogy elsüllyeszteni. Aki, ugye, pont úgy lepaktált a magyarokkal, mint a PSD. És nem, nem csodálkoznék, ha például Rareș Bogdan összehaverkodna az AUR-os George Simionnal. A (nemzet)biztonság kedvéért.

Figyelem! Ez az írás egy pamflet. Tehát (sajnos) sok köze nincs a valósághoz, amelyben a kisebbségjogi paradicsom és mintaállam (Románia, ha valaki nem tudná) egyes polgárai lazán gyalázhatják az említett paradicsom-mintaállam más polgárait (történetesen magyarokat), amennyiben van pár ezer lej erre a célra a bankszámlájukon.

És akkor az alapötlet (amely máshol bizony a valóság részét képezi): egy Missouri állambeli orvvadászt pár évvel ezelőtt elkapott a hatóság, hogy őzeket lövöldözött, aztán elég csúnyán elbánt velük. Oké, a polgárt szépen bíróság elé állították és elítélték. De nem csak úgy becsukták a börtönbe, nem ám! Szegény feje köteles volt minimum havonta egyszer megnézni a Walt Disney-klasszikus Bambi filmet. Nos, nem lennék a szerencsétlen helyében. Akkor sem, ha kegyetlen orvvadász lennék. A börtön még oké, de a Bambi…

És innen jutott eszembe, hogy ezt a rendkívül ellenszenves trikolór celebet, ezt az Oreste Teodorescu nevű nackóagitátort a minap 2000 lejre büntették, mert azon szórakozott a lepra tévéadásában, hogy az RMDSZ olyan, mint a koronavírus: „behatol a gazdaszervezetbe, ahol megsokszorozza nemzetellenes génjeit és átveszi az irányítást a politikai döntések fölött”. Ja, meghívottja is volt, akivel persze jól lehetett közösülni a magyargyalázásban, ugyanis az ex-marosi prefiről, a parlamentből épp kibukott PMP-s vérugató angyalkáról, Marius Pașcanról van szó. De hosszan tudnám sorolni az egységes és oszthatatlan nemzetállami elit magyarfaló tagjainak névsorát, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnöktől a Román Akadémia tudós és besúgógyanús elnökéig, Ludovic „Jó” Orbantól a derék bukaresti labdarúgókig (sportelit, ja). Tulajdonképpen a román összelit oroszlánrésze vidáman utálja kicsit a magyarokat, ha a felsőbb (állam- vagy magán-) érdek épp úgy követeli. És erre mit tehet a mindenféle diszkriminációra oly érzékeny diszkriminációellenes hatóság? Pár ezer lejes bírságpallossal simogatja a bűnösöket. Hát, hogy oda ne rohanjak! A pénz persze, számít, de ha ilyen olcsón meg lehet úszni, én is szórnám az ő helyükben.

Nos, a nyomorult Missouri-beli orvvadász példájából kiindulva: nem, magyargyalázásért, gyűlöletbeszédért nem záratnám börtönbe a fent említett fickókat, ha én lennék a diszkriminációellenes bíró és lenne ilyen alternatív büntetésre törvényes lehetőségem. Sokkal brutálisabban bánnék el velük. Például arra kötelezném őket, hogy naponta élőben bejelentkezzenek a Facebook-on és ország-világ ellenőrizhesse, amint megnézik, például az István, a király rockoperát. És ha jól viselkednek, román feliratot is biztosítanék. De csak módjával. Hadd tanuljanak közben magyarul. A tolerancia és a kölcsönös tisztelet jegyében. Mert jó dolog az, ha az állam hivatalos nyelvét megtanulja az egységesnek és oszthatatlannak képzelt állam hivatalos többségi polgára. De még jobb, ha olyan nyelveket is tanul, melyek esetleg segíthetik abban, hogy megértse, valójában milyen állam is az, amelyben él.

Tudjuk, mert ömlik minden csatornán: rasszizmus van! Ott is, ahol van, ott is, ahol nincs. Azt is tudjuk (mert ömlik stb.), hogy hol van, no meg azt is, hogy hol nincs. Ott van, ahol az ex-kolonialista, ex-rabszolgatartó, de mindenképp felsőbbrendű, kiváltságos fehér népség él. Akkor is, ha történetesen nem ex-kolonialista, meg nem ex-rabszolgatartó.

Most például a focipályán dübörög a rasszizmus. Az történt, hogy egy európai bajnoki mérkőzésen egy román bíró azt mondta egy kiállítandó fekete másodedzőről, hogy fekete. És bumm, kitört a nemzetközi botrány! A csapatok levonultak a pályáról, a civilizált sportvilág nyilvános kivégzést követel, de a hisztilabda átpattant a geopolitika nagypályájára is: mennydörög maga Erdogan elnök (az egyik csapat, ugye, török), amin csak azért csodálkozom, mert ha valaki, ő aztán nem megy a szomszédba egy kis diszkriminációért. Persze, bíróvért kiált például a francia sportügyi miniszter is, aki történetesen román származású. Ezen annyira nem csodálkozom, hiszen arrafelé rasszizmust kiáltani manapság kábé ugyanolyan etikettbeli előírás, mint köszönni, ha az ember belép valahová, ahol mások is vannak.

Persze, felrobbant a hazai szervezeti és nem szervezeti elit is. A román külügyminisztérium egy nagyon nemesnek és európainak és civilizáltnak szánt, ám valójában röhejes gesztussal kicserélte hivatalos Facebook-oldalának borítóképét. Mégpedig a török csapat által közzétett szlogenre: Nemet a rasszizmusra! De megnyilvánult az ügyben az igencsak illetékes Diszkrimiációellenes Tanács is, amelynek elnöke, Asztalos Csaba azt találta mondani (amellett, hogy a bíró égbekiáltó rasszista bűncselekményt követett el), hogy ő inkább az afroamerikai kifejezést használta volna a rasszista fekete helyett. Üzenem ezúton is Asztalos úrnak, hogy az illető fekete nem afroamerikai. Ugyanis Kamerunban él. Ugyanakkor küldenék egy forradalmi kifejezést Asztalos úrnak, amit ilyenkor nyugodtabb szívvel ajánlgathat, hülyeség helyett, mondjuk: afroafrikai. Mert ezzel talán nem röhögtetné magát annyira. De hőbörög a Facebook elit népe is. Román filológus ismerőseim elképesztő energiával elemzik a rasszista nyelvjátékok ezen elborzasztó példáját. Persze, úgy, hogy ha véletlenül bárkinek valami ellenérve van, az bunkó, tanulatlan, paraszt, AUR-párti (ez a legújabb hasonlat, ugye) és persze, rasszista. Az elit nyilván nem olvasta (nem volt rá ideje valószínűleg, a vérugatás miatt) az ENSZ vonatkozó kitételét, miszerint a másodedző bőrszínére való utalás nem eredményezte az illető jogainak megszűnését vagy csorbítását, tehát nem minősülhet rasszistának.

Mielőtt feltenném a kérdést, azért elmesélném a világra szóló botrány lényegét. Amely valóban nyelvi természetű. A sztori, röviden: a fekete másodedző ha tetszik, túl látványosan adott hangot nemtetszésének a kispadról, mire a román bíró kiállította. Egyik román bírótársa, aki feltehetően nem látta a helyzetet, megkérdezte, kiről is van szó. Mire a román bíró kimondta a kimondhatatlant. (Fekete, vagyis negru, vagyis black, olyan black, mint a Black Lives Matter, teszem azt.) Na és itt jön a rasszizmus bábeli zűrzavara. A másodedző hallotta a szót (nem nehéz, üres lelátók mellett). És ő, ugye, kameruni. Amely ország egy része francia gyarmat volt. Tehát a franciát feltehetően beszélő kameruni a román negrut (azaz feketét) negrónak, azaz… egy valóban meredek kifejezésként értelmezte. Neki is ment a román bírónak, hogy miért mondta neki, hogy negró. És innen nem volt megállás. A negru-negró tengelyen kitört a világháború.

És akkor most kérdezem: ha történetesen fehér lett volna az a másodedző, és a román bíró azt mondta volna róla, hogy fehér, vajon lenne most nyilvános autodafé, vérugatás, diplomáciai jegyzékváltás, morálatombomba? Nem lenne. Aminthogy azért sem vonultak le soha csapatok a pályáról, azt követően sem lett világháború, hogy a román szurkolók a halál f…ára kívánták, totál publikusan, a történetesen ellenük játszó magyar csapatok játékosait. Kellett mindehhez a fejlett nyugati morális hagymáz. Na tessék, most akkor itt van.

A politikai elemzők a vasárnapi parlamenti választások óta úgy viselkednek, mint a focidrukkerek, amikor egy nímand csapat megveri a világbajnokot. Vakaróznak, kapkodnak, időnként öt ászt is előrántanak a zakóujjból. Magyarán: keservesen igyekeznek megmagyarázni, hol cseszték el. Mármint az odafigyelést. Ugyanis az AUR nevű vérivó törpepárt esélyeit alaposan benézték. Sokuk számára már maga az dilettantizmusnak számított, hogy egyáltalán szót ejtsenek róla. Hát, rendesen pofára estek, ugyanis a George Simion, Úzvölgye román hőse által a nyilvánosság előtt képviselt pártocska remek hajrával (el kell ismerni) lazán bejutott a parlamentbe.

De rendesen bogra róttak a közösségi oldalakon lubickoló „politikai elemzők” is. Persze, ők lazábbra veszik a figurát: sivalkodnak egy sort, feltesznek pár mémet, aztán ki-ki habitusa, rögeszméje szerint felépíti a saját elméletét. Vannak köztük igen viccesek is: például az erdmagyar haladérium egy igen hangos kis csoportja szerint

az AUR választási sikerének IS az RMDSZ, illetve a mögötte álló Fidesz az oka.

Hogy miért, azt csak ők tudják, de nagyon jól. El is képzelem egy pillanatra, amint állig felfegyverzett, nyilván orosz pufajkás fideszesek a Bucsecs-hegység alagútjaiban ultratitkosan kiképezik Kelemen Hunort és George Simiont, hogy kell nagy magyarellenességet generálni ahhoz, hogy az erdmagyar emberek jól oda szavazzanak, ahova kell.

Mindegy is, hogy vakaróznak és mennyi baromságot hordanak össze a hivatásos és amatőr politikai elemzők. Tény, hogy az ultranackó, ultraortodox, antiglobalista, antieuropista, antieLGéBéTista, ultrafocista-múltú Simion és pikareszk bandája (van köztük elítélt bádigárd, népdalénekes, színész, dákopata, gyanús múltú katonatiszt, szobrász-jógi, vírustagadó, szóval színes társaság) bejutott a parlamentbe, melynek folytán vélhetően igen élvezetes jelenetek tanúi lehetünk a közeljövőben.

Persze, nekünk, magyaroknak azért fájni fog kicsit, ugyanis az Aranyosok egyik célpontja éppen mi vagyunk.

De ez nem olyan nagy baj, hiszen láttuk, ha az egységes és oszthatatlan nemzeti pártérdek úgy kívánja, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök, a haza legjobban kisuvickolt européere sem megy a szomszédba egy kis magyargyalázásért.

De mégis: vajon hogy történhetett, hogy egy ilyen párt bejuthatott a Győzelem-palotába? A fejlett nyugati demokráciát oly kiválóan mímelő Románia, az EU-s jogállamiság e mintaállama nagy szégyenére? Miképp lehet az, hogy e párt egyik „látnoka” 2021-ben kijelentheti, hogy ők patkányt irtani mennek a parlamentbe? Hát, ha tiszteletben megőszült bölcsészprofesszorok, plágiumgyanúban fetrengő társadalomtudorok, politikai pixisből kiesett mindentmegmondóemberek és monomániás újságírók lazán leírhatják a tutit, miért ne próbálkoznék meg én is egy hipotézissel? Tessék: szerintem Simionék piszkos nemtudomhánya (ja, ez a szám újabban fergetegesen nő) azért rúghatott labdába, mert

a tisztelt politikai és nem politikai elit magasról leszarta a romániai szavazópolgárság egy eléggé jelentős részét.

(És biza, a szavazópolgárság egy másik jelentős része nem ment el szavazni, amiért szintén megkapta a magáét a politikai és nem politikai elittől, de ezt nem részletezem, Papp Attila Zsolt kolléga kiválóan megírta.) Értik már? A tisztelt politikai és nem politikai elit megbocsáthatatlanul hülyén viselkedik a szavazópolgárok jelentős részével. Már egy jó ideje. És ezek a szavazópolgárok, akik úgy érzik, hogy folyton szarral tömik be a szájukat, most azt mondták, oké, akkor mi ezekre a gennyládákra többet nem szavazunk. Szavazunk inkább olyanokra, akik felénk fordulnak, méghozzá olyasmivel, ami zene a fülünknek. Még akkor is, ha elszáll. És akkor: nem ismerős a politikai és nem politikai elit által leszart szavazópolgárok lázadásának forgatókönyve valahonnan? Kedves hülye elit.

Ja, és még valami: nekünk, erdmagyar embereknek még ennyi se jutott.

Nekünk, erdmagyar embereknek muszáj járnunk a kényszertáncot a kényszerpályán.

Akkor is, ha a mi politikai és nem politikai elitünk ugyanúgy szarik ránk, mint a román a románokra. Hacsak egy szép napon nem követünk el sírva vigadó öngyilkosságot és nem szavazunk mi is valamilyen Simionra.

Szándékosan nem a választás előtt írtam erről a témáról, mert tartok tőle, hogy – főként némi rosszindulattal – könnyű félreértelmezni a mondandómat, vagyis olybá venni, miszerint otthonmaradásra buzdítanék. (Nem buzdítok ilyesmire.) Sőt most sem írnék róla, ha a szociális média árja nem dobta volna elém Mircea Cărtărescu minapi bejegyzését, amelyben a kitűnő román író, a részvételi adatok miatti csalódottságában, erre a kijelentésre ragadtatja magát (szabad fordításban):

„Egy ember, aki nem szavaz, polgári és politikai értelemben halott.”

Nem ő az egyetlen, akinek a részéről visszaköszön ez a retorika: a felfokozott kampányhangulatban – természetesen a háttérből a pártok professzionális üzenetátadási módszereivel megtámogatva, öntudatos polgárok tömegeit változtatva önkéntes reklámfelületté – különböző platformokon gyakran hangzanak el az effajta szentenciák, mint „aki nem megy szavazni, utána ne pofázzon”, „szavazni erkölcsi kötelesség” és hasonlók.

Akik ilyesmiket hangoztatnak, kimondva-kimondatlanul abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a választásoktól távol maradni pusztán nemtörődömségből, restségből vagy egyfajta undorból lehet – de ez távolról sincs így. Mindenek előtt azonban szögezzük le: nem,

bármit mondjanak az ebben érdekelt politikusok és egyházfők, szavazni nem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.

Mint ahogy, bármit mondjanak a kritikai értelmiségiek, demokráciában „pofázni” sem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.

Vannak, akik meg sem szólalnak politikai ügyekben, aztán négyévente elmennek szavazni, egyre gyakrabban meglepetéseket szerezve ezzel a közvélemény-kutató intézeteknek (vö. „csendes többség”); mások egyebet sem csinálnak, mint folyamatosan véleményt formálnak, mégsem mennek el szavazni. Mindkettő rendben van: a szabad választás és a szabad szólás joga közt nincs közvetlen összefüggés, és mindkettő jog, nem kötelesség.

A szavazást morális ügyként kezelő álláspont – hangsúlyoznám, hogy teljesen függetlenül a jelenlegi parlamenti választástól – könnyen visszájára fordítható:

ha a megválasztott parlament (és az általa megválasztott kormány) rosszul végzi a dolgát, mondhatjuk-e azt, hogy akik megszavazták, ne pofázzanak, hiszen, lám, mit okoztak?

Ha azok, akik nem szavaznak, „polgári és politikai értelemben halottak”, ez csakis azt jelentheti, hogy a polgári és politikai tevékenység egyetlen érvényes formája a négyévenkénti választásokon való részvétel – de ez, ha a politikát a szó eredeti értelmében, vagyis a polisz, a közösség ügyeivel való foglalatoskodásként használjuk, nem így van. Éppen erről látszik megfeledkezni az a politikai és véleményformáló elit, amely a közügyek képviseletét a pártpolitikával azonosítja, és amely saját hitelvesztésének súlyát a passzív plebszre terhelné.

Márpedig a passzivitás – minél nagyobb mértékű, annál inkább – mindig jelzés:

azt (is) jelezheti, hogy olyan légkör alakult ki, amelyben az állampolgárok közéleti-politikai ügyekben nem érzik érintve magukat,

a kamarillapolitizálás pitiáner, napi trükközései (amelyet politikaként igyekeznek lenyomni a torkukon) nem hozzák lázba őket. Úgy érzik, az ő szavuk úgyse számít, vagy a távolmaradást a tiltakozás egy formájaként használják. A mindenkori politikai osztálynak, kioktatás helyett, figyelnie kéne ezekre a jelzésekre.

Hát, ezúttal nem – ezúttal sem – sikerült.

Szeretném jó előre jelezni: nem szívügyem a labdarúgás. Amolyan focisznob volnék: megnézem a vébét, az eeebét, továbbá drukkolok a magyaroknak, szeretem a CFR-t, utálom az U-t, szeretem a Sepsi OSK-t, utálom a FCSB-t, rendes érzelmi-indulati alapokkal bíró átlagpolgár vagyok, ebben is. Persze, kedvenc focistám van. De nem Diego Armando Maradona. Hanem a Gaucsó (Ronaldo de Assis Moreira, Ronaldinho Gaúcho, Dinho, ahogy tetszik). És nem azért, mert szerintem ő minden idők legnagyobb futballistája (hát honnan is tudnám én ezt, ha nem szívügyem a labdarúgás), nem is azért, mert úgy tudott átosonni-táncolni-repülni az ellenfél egész csapatán, mint egy szellem, akit néha lerúgni is teljesen értelmetlen és fölösleges volt, még csak azért sem, mert bárhonnan tökéletes labdát tudott tálalni a csatárnak. Hanem azért a girbegurba mosolyért, amilyet se előtte, se utána nem láttam senki arcán ragyogni. Ami azt üzente, s üzeni ma is, hogy ez az ember egyszerűen szerette, amit csinált. Mint egy gyerek.

A Gaucsót megsirattam volna. (Remélem, nem kerül rá sor, hiszen 11 évvel fiatalabb nálam.) Diego Armando Maradonát nem sirattam meg. Viszont: mintha megdobtak volna egy kővel. Fájt. És nem csak azért, mert hát vita nincs, a foci történetének egyik gigásza ő. Nem csak azért, mert fáj, amikor elgondolkodom azon, hogy mi volt, s mivé lett üstököspályája leívelése után. (Nem részletezem: drogok, Fidel-ölelgetés, Che- és Marx-tetkó, pofátlankodás II. János Pál pápával, a kis tízes marhája.) Hanem igazából azért, mert távozásával lezárult valami, ami a múlt század nyolcvanas éveiben ezeken az erdélyi-végvári tájakon is fontos volt. Sőt!

Természetesen nem azért könyörögtem apámnak, szerezzen be valahonnan egy spanyolországi vébés pólót, mert… Maradona. Mert… Mészáros, mert Nyilasi, mert Garaba, mert Sallai, Mert Fazekas, mert Pölöskei, a többiekre kapásból már nem emlékszem. Mert… hajrá, magyarok! És majd hasra estem, amikor egy nap elém tett egy csomagot, felbontva, naná, akkoriban a román vámosok így jelezték, hogy hahó, rajtunk a szemük. És benne volt a póló! Igaz, hosszú ujjú, igaz, vastag, de viseltem, izzadtam a nyár melegében, mert én voltam az utcában az egyetlen, akinek ilyenje volt. Mondták is a focizó haverok, hogy szarul áll egy falábún. És igazuk volt, de attól még láttam rajtuk, a fél húslábukat odaadnák a „mezért”.

Mert ebben a mezben már mehettem ki a Bükkbe, meccset nézni. Ezekből a teljesen undergrund, a korabeli tett- és gondolatrendőrség által is „körülrajongott” erdei szeánszokból korábban kimaradtam, zsenge korom okán. Hát most elérkezett az én időm! Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a sötét erdőben egymás után világítani kezdtek a sporttévék fényei. Nem (csak) Bácsban volt akkoriban az idegen lények leszállópályája. Hanem a Bükkben. És azokat a pillanatokat sem fogom elfelejteni soha, amikor június idusán, a földöntúli fények árnyalta csöndben tízszer morajlott fel magyarul az erdő, hogy gól! Aki talán nem emlékszik: a mieink 10 gólt pakoltak a salvadoriak hálójába. És azt sem felejtem el soha, hogy pár nappal később jött Maradona és a mieink elestek. De csúnyán. És persze, tovább is volt, mondhatnám még, de minek.

Nos, ez fáj, paradox módon. Mert azok a vészterhes idők elmúltak. Ma már többnyire csak azért háborog az ember, ha nincs hideg sör a hűtőben meccs előtt, vagy egy fontos találkozót nem „passzol át” az M4, mert ó, észlelték, hogy határon túl vagyunk és hát bocsánat, nem működik. A vészterhes idők elmúltak, mondom… de elmúlt egy közösségi létmód, az összetartozásnak egy sajátos, talán csak diktatúrákban élők (vagy éltek) számára értelmezhető érzése. És ez a létmód, összetartozás-érzés bennem Maradonához (is) kapcsolódik. Aki most elköszönt tőlünk.

És hogy a címbeli kérdésre is kitérjek térjek: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben? Nos, az említett elmúltakon kívül: semmi. Tulajdonképpen itt áll mellettem, amint ezeket a sorokat írom, egy kukkot nem ért az egészből, nem érti, hogy egy Isten háta mögötti legyőzött terület lakója miért küszködik a könnyeivel. Nem érti, mondom… viszont átölel és latinos szenvedéllyel sír velem. Szóval lényegében semmi és senki nem halt meg. Egymásra kacsintunk, aztán lemegyünk az utcára, egyet passzolgatni. Ki-ki a saját (fa)lábaival. Mint annak idején.