Szombaton nagyon örültünk a kizárásnak, ugyanis a magyar rövidpályás gyorskorcsolya vegyesváltó ilyen áron jutott hozzá a téli olimpiák történetének nyolcadik érméhez. Szép volt az a bronz, na. Büszkék is voltunk a négyesre.

Aztán hétfőn nagyon nem örültünk a kizárásnak. Liu Shaolin Sándor elsőként esett át (mivel kínai ellenfele szó szerint fellökte) a célvonalon, ezzel pillanatnyilag megszerezte a magyar sporttörténet első egyéni aranyérmét a téli olimpiákon. Igaz, a mámor csak percekig tartott, mert a bírák szabálytalankodás okán kizárták a magyar korcsolyázót az egész versenyből. Így lett még egy bronz. Aminek örülünk, Vincent, csak hát az árát sokalljuk.

Ilyen a sport néha. Igazságtalannak tűnnek egyes döntések. Amint hogy nem tűnnek nagyon fair play-nek egyes vonatkozó diskurzusok sem. Például az, ahogyan egyesek kétségbe vonják a Liu testvérek „magyarságát”. Egyrészt, ugye, csak a vak nem látja, hogy a két sportoló nem tősgyökeres, nagy bajuszú, ostorpattogtató magyar ember. Másrészt csak az ideológiai vak nem látja, hogy ezek a srácok magyarok, hiszen magyar földön születtek, magyarul beszélnek, továbbá magyar nemzeti színű mezben versenyeznek.

Az sem lenne egyébként baj (számtalan példa van erre), ha nem magyar földön születtek volna és nem beszélnének magyarul. A lényeg a mez. A zászló. E téren nem tudok egyetérteni azokkal, akik képeket posztolnak a Sepsi OSK-ról azzal, hogy na, ez a csapa vajon mennyire székely. És azokkal se, akik hasonló posztokat közölnek, például a francia válogatottról. Ha jól tudom, nem mai divat ez. Csak régebben nem sportoltak annyit Európában. Illetve de: a kedvenc sport a háború volt. És ha jól tudom, a profi, azaz zsoldos hadseregek „pályára állítása” hatalmas előnyt jelentett a korabeli „klubtulajdonosoknak”. Ja, hogy a profi egy idő után tovább áll? Hát persze, oda megy, ahol (jobban) fizetnek. Nem ismerős ez a stratégia a mai sportéletben?

Szóval, határozottan állítom, hogy a mez, a zászló alapján magyar fiúk nyerték (nem nyerték) azokat az érmeket Pekingben. Akikre (szintén szimbolikus értelemben) büszkék lehetünk mi is, vagyis mindazok, akiket annyira nem érdekel a sport, talán nem is tudnak korcsolyázni, de végigszurkolják, -örülik, -kesergik a futamokat. Ugye, a zászló miatt.

Van itt még egy zavarba ejtő dolog. Főként értelmiségiek szokták megkérdezni, mi a fene ez a nagy büszkeség, totál értelmetlen dolog. Hát valaki (sok) pénzért pályára lép, versenyez, nyer. Oké, szép, de miért lángol ettől nemzeti színekben több millió ember lelke? Ezeknek az értelmiségieknek üzenem, hogy nagyon helyes a kritikai látásmód, rá kell kérdezni a legalapvetőbb dolgokra is, ám utána nem árt el is gondolkodni rajtuk. Ha pedig a gondolkodás eredménye az, hogy a zászló alapú sportsikerek fölötti büszkeség értelmetlen, akkor a következő probléma, amin erősen el kellene meditálniuk, a saját létük értelme.

Röviden: miért is akarna? Nagyobb hasznot hajt nackóvonalon ott, ahol van.

Hosszabban: múlt pénteken történt, hogy Ioan Aurel Pop – akinek „magyarbarát” megnyilvánulásairól itt, itt, itt meg itt lehet olvasni – a Facebook-oldalán eléggé rejtélyes módon megüzente, hogy ő márpedig semmiféle politikai tevékenységet nem szándékozik végezni, az Akadémia fölötti méltóságteljes sáfárkodáson kívül. (Erre e ravasz mondatra alább még visszatérek.)

Az enigmatikus elnöki üzenet oka a hírek szerint az, hogy a mioritikus haza ügyeletes nackóhérosz-pártja, az AUR társelnökei, George Simion és Claudiu Târziu urak úgy emlegették, mint a párt lehetséges államfőjelöltjét a következő elnökválasztáson.

Na mármost, érzésem szerint az akadémiai elnök úrnak az a problémája a belengetett jelöléssel, hogy a párt a második helyen áll ugyan a népszerűségi listán, de… nem szalonképes. Ha szalonképes lenne, talán nem is lenne vele baja Pop mesternek, hiszen elég sok közös vonás van a két fél közt, ami például a magyarbarátságot illeti. Ám az AUR rosszul mutatna a közös fotón. Hosszan sorolhatnám a példákat, de elég lesz a párt frontembere és arca politikai karrierjének két végpontját szemügyre venni. George Simion úr azzal robbant be a hazai köztudatba, hogy szó szerint támadást intézett egy… temető ellen. Karrierjének jelenlegi omegája pedig a híressé vált madridi hazudós performansz. Nos, ezt egy Pop mester nívójú gentleman nem tudja összeegyeztetni a saját, amúgy mélynacionalista értékrendjével.

És akkor most visszatérek a fent említett ravasz mondatra. A pontosság kedvéért idézem az elnök urat: „Annak nyomán, hogy az utóbbi időben említésre került a nevem a politikai pálya kapcsán, meg kell jegyeznem, hogy az egyetlen politika, amit művelek, a Román Akadémiáé…” Magyarán: Ioan Aurel Pop úr továbbra is az Akadémia csarnokaiban, csarnokaiból szándékszik űzni az általa szalonképesnek ítélt (naná, hiszen ő csinálja és irányítja) magyarellenes (kultúr)politikát. Minek kéne neki egy totál labilis, enyhén szólva félművelt politikusokból álló banda, mint háttér, amikor kéznél van a degeszre tömött trezorú patinás állami intézmény?

És ja, bárki nackó román politikus és „intéző” ugyanezt mondhatná: minek nekem beállni ebbe a hisztipártba, amikor ugyanazt az asszimilációs (időnként elnyomó) politikát folytathatom a PSD-ben (pl. Titus Corlățean és társai), a PNL-ben (pl. Rareș Bogdan és társai), prefektúrákon, polgármesteri hivatalokban, a labirintikus állami intézményrendszer bármely folyosóján? Ráadásul úgy, hogy nem röhög rajtam és nem köpdös le folyton a közvélemény elitebb része.

És biza, igazuk van az illetőknek. Sajnos jól csinálják.

Ha így, tél vége felé szétnézünk a mioritikus politikai prérin, azt látjuk, hogy a kormánypártok latifundiumain (minden balfaszkodás, válság, pandémia ellenére) éppen szélcsend van. Hogy meddig, azt nem tudni, hiszen a pillanat miniszterelnöke, a katonás Nicolae Ciucă úr feje fölött azért ott lebeg a plágiumvád kardja.

A szabad szemmel látható tény viszont az, hogy az örökké egymás inába maró két „nagy” párt, a PSD és a PNL valahogy összerakta a betyárbútort és a (nem feltétlenül) szép emlékű USL mintájára megalkotott egy bár időszakosan és bár némileg stabil struktúrát. Persze, a hagyományos divat szerint kitűzték az RMDSZ-t a mellükre, mint kokárdát, mit csináljanak ők is.

Na de mi van az ellenzéki oldalon?

Röviden: sár, vér, háború. Kezdjük Băsescu kapitány pártjával, a PMP-vel. A pártos bomba lényegében azért robbant fel, mert a párt szeretne beolvadni a PNL-be. Érthető: ahol a zsírosbödön, ott nagyobbak az esélyek. Na de éppen ezért szinte azonnal egymásnak esett a PMP két vezérbikája, a veterán diplomata (és pártos forgolódó) Cristian Diaconescu meg a fiatal erőt képviselő Eugen Tomac. Kiálltak a kamerák elé és szidták egymást, mint a bokrot. Tomac úr szerint Diaconescu úr azért akarja belopni a pártot a PNL-be, hogy beüljön az igazságügy-miniszteri székbe, Diaconescu úr szerint pedig Tomac úr használná a pártot a saját európai parlamenti helyének megszerzése érdekében. Jelen pillanatban odáig fajult a balhé, hogy Diaconescu bírósági feljelentést tett a Tomac-banda ellen. Következik a tévésorozat második évadja, közben pedig a párt rohad, persze.

Nézzük az időközben második legnépszerűbb romániai pártként mért nackóformációt, az AUR-t. Amellett, hogy az elnök úr, George Simion bemutatott egy hazudós performanszt a konzervatívok madridi találkozóján, amelyet a hazai sajtó egy része úgy lenyelt, mint kacsa a nokedlit,

a párt tovább csinálja a fesztivált,

ugyanis Claudiu Târziu és Sorin Lavric főnackók a hírek szerint azzal fenyegetőztek, hogy kidobják Simion urat a hajóból. Mire Simion úr is üzent, hogy márpedig őt nem fogják kidobni amazok, esetleg ő amazokat. Oké, az AUR természetéből fakadóan úgy kell neki a botrány, mint víz a paradicsomnak. Bármit is tesznek a pártvezérek, rájuk irányul a figyelem, és ez nekik jó. Többek közt innen származik az AUR népszerűségének növekedése. Igen ám, de ugyanakkor azt sem érdemes feledni, hogy azért nem éppen rafinált politikusok állnak a nackóhajó kormányánál. Ha kiborul náluk a bili, a ilyen mediatikus cicaharcok könnyen véres belháborúba fulladhatnak.

És minden hala(n)dó polgár üdvöskéje, az USR?

Hát, annyit mondhatunk biztosan, hogy a tavalyi, kormányból való kirohanás óta egy rakás szerencsétlenség, amely fölött ráadásul össze is marakodott a két vezérfej, Dacian Cioloș és az egy ideje rejtőzködő Dan Barna. A szikrát a szenátus főtitkárhelyettesének személye pattintotta ki. A pártvezetés úgy döntött, X urat jelöli. Aztán jött az elnök, Dacian Cioloș és némi ügyes kézcsókos manőverezés után a saját kegyeltjét juttatta a székbe. Na, ennyi kellett a bujkáló Dan Barnának. Akinek annyiban igaza is van, hogy az inkább brüsszeli pecsenyéket sütögető Cioloș tulajdonképpen szembe ment a párt döntésével, ráadásul gyenge elnök is, mert nem tudta érvényesíteni akaratát a párton belül, ezért becsusszant a parlament hátsó ajtaján és folyosói lobbikkal érte el célját. Egy szó, mint száz, az USR fejei is üvöltenek egymásra, robbanni készülnek a sapkarózsák. Hogy mi lesz a vége, nem tudni, ez a tévésorozat is folytatódik a közeljövőben.

Na most, ha megnézzük a nagy képet, mi az, ami első látásra feldereng? Hát az, hogy a kormánypártok (akik, ugye, szintén nem örvendenek nagy bizalomnak) röhögve hátradőlnek: ha a dolgok továbbra is így folytatódnak az ellenzéki fronton, hamarosan nem lesz ellenfél a páston. És ha úgy fordul a szél, hogy előrehozott parlamenti választások lesznek Romániában, hát akkor a szétesett ellenzék mellett mégis kik fog osztozni a koncon?

Vannak az életben roppant nehezen érthető dolgok, mint a szuperszimmetria elmélete, Kurtág György egyes zeneművei, az hogy miért esik a kenyér mindig a lekváros felére, valamint Justin Bieber sikere.

És volna itt még egy:

hogy a prézlisen kirántott, fokhagymás céklával salátaágyon tálalt bánatba lehet oktatási miniszter Sorin Cîmpeanu?

A miniszter úr szerint ugyanis nehezen lehetne akár kiskorú diákot, akár felnőtt embert felelősségre vonni plágium miatt, mert ez a fogalom nincs jogilag definiálva.

Ezt egy interjúban mondta a szájával.

Azt is mondta, hogy egyes fiatalok, és egyes felnőttek, akik az internetről összemásolt dolgozatokkal próbálják kielégíteni az oktatási intézmények elvárásait, nem is tudják, szegények, hogy ezzel hibát követnek el.

El kellene nekik magyarázni.

Eközben a 206/2004-os törvény 4. cikkelye egy személy ötleteinek, módszereinek, eljárásainak, technológiájának, eredményeinek vagy szövegeinek kisajátításaként, és saját alkotásként, eredményként, szellemi termékként való feltüntetéseként határozza meg a plágiumot.

Ez azért elég egyértelmű jogi definíciónak tűnik, így joggal merülhet fel a kérdés, mi az, ami ezzel kapcsolatban nem tiszta Sorin Cîmpeanunak. Ám ha egy kicsit megnézzük a miniszter úr munkásságát, könnyebben megértjük, miért ilyen engedékeny a plágiummal kapcsolatban.

Ha ugyanis a plágium a tisztességtelen úton szerzett pénz, akkor Sorin Cîmpeanu a svájci bank.

Az ő neve ugyanis már korábban is több plágiumbotrány kapcsán felmerült.

Emlékszik még Victor Ponta ügyére?

Amikor az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) 2012-ben megállapította, hogy Ponta plagizált a disszertációjában, és a doktori címének visszavonását kezdeményezte, Liviu Pop ideiglenes oktatási miniszter egy rendelettel villámgyorsan átszervezte a testületet, döntéseit érvénytelennek nyilvánította, és megvonta tőle a jogot, hogy a továbbiakban plágiumügyekkel foglalkozzék. A testület létszámát akkor 21-ről 44 főre bővítették, és mit ad isten, Sorin Cîmpeanu volt az egyik beejtőernyőzött tag.

Később hálából 2014-ben, még szintén Ponta miniszterelnöksége alatt,

kinevezték oktatási miniszterré.

Ekkor Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban merültek fel plágiumvádak, ám a Cîmpeanu alá tartozó Országos Etikai Tanács (CNE) az egyértelmű bizonyítékok dacára is lazán megállapította, hogy Oprea dolgozatával minden a legnagyobb rendben van. (Később egyébként mindkét említett úriembertől visszavonták a doktori címet.)

Az azóta a PNL-be átiratkozó Cîmpeanu pedig most újabb feladat elé néz, hiszen

a mostani főnökét, Nicolae Ciucă miniszterelnököt is megvádolták nemrég plagizálással.

Nem csoda, hogy kötelességének érezte főnöke védelmére kelni, és elbagatellizálni a plágium súlyosságát.

Csak egy probléma van. Oktatási miniszterként ezzel egyértelműen azt üzeni a hazai diákságnak, hogy lopjanak, csaljanak, hazudjanak csak nyugodtan, hiszen úgysem lehet ezért senkit felelősségre vonni.

És ez azért már több a soknál.

A fenti aranymondat mindannyiunk pillanatnyi kedvenc tanügyére, Sorin Cîmpeanu ajkairól röppent fel a minap. A miniszter egy tévéstúdióban sütötte el picit bonyolultabb formában, tessék, a pontos idézet: „Az iskolák nyitva maradnak, mert nyitva kell maradniuk, mert Európában sehol sem zárják be őket!” Utána ezt is hozzátette: „Vannak államok, ahol nem is igen zárták be az iskolákat, és jól tették.”

Na és akkor nézzük meg, mit is jelentenek a bársonyszék-tulajdonos szavai. Azt még én, egyszerű porbafingó halandó is értem, hogy valami azért történik, mert meg kell történnie. Igen ám, de ultraracionális korunkban az ilyenfajta mondatok vészterhes mögöttes jelentéssel viselősek. Értsd, talán a sors, talán a gondviselés, esetleg a bizonyossági határértéken átlendülő véletlen rejtőzködik ok gyanánt a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy ezt is sugallja (sőt, sugározza): nekem, Sorin Cîmpeanu tanügyminiszternek, a kormánynak, amelynek tagja vagyok, a pártoknak, amelyek tagjaiból a kormány összefércelődött, szóval ennek a Frankenstein-bagázsnak az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy az iskolák nyitva maradnak. Kimondani ezt akkora baromság, hogy még a drága tanügyminisztert is megrázta a súlya. Érezte, hogy ide még kell egy olyan igazi érv. Nyomós. Amelytől mindenki felállva tapsol, hosszan és erőteljesen.

Ezt a nyomós érvet hordozza a mondat második fele. Az iskolák azért maradnak nyitva, mert Európában sehol sem zárják be őket. Félreértés ne essék, nagyon hasznosnak tartom, ha olyan egy stratégiai fontosságú pozíciót betöltő ember, mint a tanügyminiszter körülnéz időnként, hogy mi történik a világban. De hogy ezt az érvet amolyan véres kardként hordozza körbe nyilvános megjelenései során, enyhén szólva abszurdnak vélem. Miért, ha történetesen Európa bezárná az iskolákat, akkor mit mondana? Az iskolák bezárnak, mert Európában mindenütt bezárják őket?

Halló miniszter úr, hallott Ön a funkcionális analfabetizmusról? Tudja, amikor elolvasunk valamit, de nem tudjuk értelmezni. Ezért aztán vagy ráhagyjuk, hogy úgy van, ahogy írja, mert akkor biztos jó. Vagy éppen ellentmondunk, mert ha úgy van, ahogy írja, akkor biztos nem jó. Ne haragudjon, de a sok totojázás, önellentmondás, mellébeszélés után egyszerűen nem hiszem el Önnek, hogy tudja, mit beszél. Persze, beszél, mert politikus (ráadásul igen sokszínű, hiszen a Voiculescu-féle konzervatívoknál kezdett, aztán elegánsan átcsusszant a Tăriceanu-féle ALDE-be, majd Ponta úrral megalapította a Pro Romániát, hogy végül vagy nem végül a liberálisoknál kössön ki), és egy politikusnak a hallgatás a halála. Ezért tehát úgy tesz, mintha funkcionális analfabéta lenne. Vagy rosszabb esetben nem úgy tesz. Az is.

Végül (miként az idősebb Cato a római szenátusban annak idején) felteszem a rétori kérdést: a 30 éve zuhanórepülésben vergődő közoktatás valamiféle reformját mikor tetszenek elkezdeni legalább? Ugye, Európában mindenütt megtörtént!

Csodás kora délután volt. Hétágra sütött a nap, ráérősen csöpögtek az ereszek az utcában, füttyögtek a feketerigók, pedig télvíz idején nem szokásuk, de ebből is látszik, milyen csodás volt ez a kora délután. Az egyszeri állampolgár leslattyogott a negyedikről a tömbház elé, csak úgy, pólóban, melegítőben, papucsban. Kifizette a házadót, az autóadót, a szmogadót, a véradót, a lázadót, hát most kicsit élvezni akarta a friss levegőt és a fényt. Széles mosollyal ráköszönt a volt szekusra a szomszéd lépcsőházból, pedig tudta, mindenkit feljelent ma is, akire a szabályoktól való elhajlásnak akár csak az árnyéka is rávetül. Lejókutyulimutyulizott egy kacska lábú mopszlit, amelynek akinek jó pár perc kínlódás árán sikerült odakakilni a járda közepére. Elégedetten nyugtázta, hogy az eb gazdája zacskóba dugja kezét és ügyes mozdulattal begyűjti a kakit, bogot hurkol rá, majd a közeli kukába ejti a csomagot. Helyes, gondolta az egyszeri állampolgár. Legyen rend, mert ha rend van, akkor szép az élet.

Az idillt egy legalább 2500 köbcentis motor bőgése szaggatta foszlányokra. Egy nagy, fekete autó (BMW, Mercedes, Audi stb.) ugrott fel a járdára, épp az egyszeri állampolgár elé. Fék, stop, ablak le. A kormány mellett egy elegáns úr ült (Prada, Versace, Balenciaga stb.). Jó napot, mondta az úr. Elhoztam a gáz- meg a villanyszámlát. Az egyszeri állampolgár lehajolt az ablakhoz, átvette a két borítékot, feltépte őket és elhűlt. Ilyen sok, kérdezte. Á, nem olyan sok az. De hogy lett ennyi, kérdezett tovább az egyszeri állampolgár. Hát úgy, nevetett a Versace, Gucci, Pierre Cardin stb., hogy az állam nem figyelt oda, amikor szabályozta az energiapiacot. Hagyott egy rést. És tudja, hogy van. Aki a rést meglátja, átbújik rajta az. Na, mennem kell, jó napot, jó fizetést! Az elegáns úr hirtelen előkapott egy pisztolyt és az egyszeri állampolgár homlokának szegezte. De azért ne késsen túl sokat, mert tudja, rés mindig akad. És télen hideg van. Ablak fel, autó helyből százra nyolc másodperc alatt, az egyszeri állampolgár meg leesett állal nézett utána.

Ahogy ott állt, újabb 2500 köbcentis motorbőgés törte meg a csendet. Még nagyobb fekete autó (Bugatti, Porsche, Bentley stb.) érkezett, fék stop, ablak le. A kormánynál egy másik elegáns úr ült (Givenchy, Dior, Gucci stb.). Jó napot, polgárom, hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? Szarul, kösz, felelte az egyszeri állampolgár. No, hát mi a baj? Az egyszeri állampolgár lehajolt az ablakhoz és mutatta a számlákat. Az elegáns úr homlokára tolta napszemüvegét, ránézett a papírokra, nevetett. Ó, hát csak ennyi a baj, kérdezte. Pont jónak mutatja, édes polgárom, mert én vagyok az állam. És segítek magán! Ó, tényleg, esett le ismét az álla az egyszeri állampolgárnak. És hogyan? Az elegáns úr elővett egy vastagon tömött bukszát. Hát úgy, hogy kifizetem maga helyett a többletet. Jó lesz? Az egyszer állampolgár úgy megörült, hogy meg akarta csókolni az elegáns úr kezét, amit az persze nem hagyott. Mondjuk, áprilisig, folytatta aztán az elegáns úr. Az egyszeri állampolgárban visszahőkölt az öröm. Na és utána? Utána mi lesz? Ó, hát utána meglátjuk. Megoldjuk. Azért van az állam, nem? Hogy maga ne törje ilyesmiken a fejét. Ablak fel… aztán kicsit vissza. Apropó, nem járt erre egy elegáns úr (Prada, Versace, Balenciaga stb.) fekete autóban (BMW, Mercedes, Audi stb.)? Dehogynem, felelte az egyszeri állampolgár. Ő hozta a számlákat. És merre ment? Hát, arra, mutatta az irányt az egyszeri állampolgár. Na, most elkapom! Ablak fel, autó helyből százra hat másodperc alatt. Aztán újra csönd.

Az egyszeri állampolgár állt a tömbház előtt, számlákkal kezében. Felnézett a vakító kék égre. A vakító kék égen hatalmas rés nyílt. A résen át hullni kezdett a hó.

Olvasom, hogy a pénzügyminisztérium közzétett egy kimutatást arról, hány állami alkalmazott dolgozott (vagy lazsált) Romániában 2021 novemberében. Tessék: 1 258 810. Önmagában ez a szám talán nem mond semmit. De ha megnézzük, hányan dolgoztak az állami szektorban októberben (1 253 365) vagy szeptemberben (1 233 386), mindjárt látszik, hogy a szám szépen kúszott fölfelé. A jelenség egyébként nem új, a hazai közszolgák száma kábé 25 éve nő állhatatosan.

Oké, és ez baj, kérdezheti akárki. Önmagában nem, nyilván. Ha az állam el tud tartani ennyi alkalmazottat (akik nem nyugdíjas elfekvőként tekintenek munkahelyükre, továbbá rendesen adóznak), hát dagadjon kedvére, akár a kis gömböc. Feltéve persze, ha a magánszektor is… nos, ha nem is dagad kedvére (tekintettel elsősorban éppen a pandémiás helyzetre, de nem csak), de legalább elvan. Na de mit olvashatunk a magánszektorról? A munkaügyi minisztérium jelentése szerint 2021-ben elképesztően sok ember (kábé 450 000) hagyta ott a munkahelyét. Ez a szám 70 000-rel több, mint 2020-ban, illetve 100 000-rel több, mint 2019-ben. De van más (sajnos nem) meglepi is: ennek a közel félmillió embernek a 96%-a a magánszektorból távozott: elment külföldre, vállalkozni kezdett itthon vagy más munkahelyen folytatta. Khm.

És akkor vissza az állami alkalmazottakra. Sokan és sokat beszéltek az elmúlt 30 évben arról, hány közszolgával lehet egy országot jól eligazgatni. Ezek a szavak minden bizonnyal szépek, adott esetben helyesek is, na de addig, amíg Románia végre nem hajtja a közigazgatás reformját, teljes mértékben fölöslegesek. Márpedig a mioritikus haza egyik nagy problémája (a sok közül), hogy az említett reformról (is) mindig csak jó szó esett. Jótett sosem. S jótett hiányában mire is várhatna az ember?

Persze, az egyszerű halandó polgár (mint én) akár el is fogadhatná a különböző hivatali hangyabolyokban nyüzsgő dolgozók egyre növekvő hadseregét. Na de amikor odaállunk a kis ablak elé, és a közszolga csak azután hajlandó foglalkozni velünk, hogy befejezte a pasziánszt a hivatali gépen, s akkor is a képünkbe csapja a dossziét, hogy hiányos? Amikor megtudjuk, hogy a kedves egyetemi tanár (mérnök, igazgató, doktor, megyei tanácsos, miniszterelnök) úr(hölgy) plagizált, csalt, hazudott, sikkasztott? A polgármester tanácsosai a haverjaikat erőltetgetik különböző állásokba, mert jó lesz az mindenkinek (főleg nekik)? Nos, akkor az egyszerű halandó polgár hirtelen-váratlan megtizedelné az állami alkalmazottakat. Ehelyett azonban mond két kacskaringósat, és araszol tovább. Ahogy a fent vázolt valóság is.

Persze van itt még valami, ami esetleg az állami szektor dagadásának valós oka lehet. Emlékeznek még a motorrajongó Călin Popescu-Tăriceanu úrra? Ja, Románia 60., (ál)liberális miniszterelnökérről van szó. Aki 2004 és 2008 közt regnált. Tudják, abban az időben, amikor egy másik „pandémia” csapott le a glóbuszra: a nagy gazdasági világválság. És tessék: éppen 2008 körül a nevezett úr által vezetett kormány 1,4 millióra duzzasztotta az alkalmazottak számát. És kábé ugyanakkor megduzzasztotta a nyugdíjakat, a továbbá a tanárok és rendőrök bérét. És kábé ugyanakkor kijelentette, hogy a gazdasági válság soha nem éri el Romániát. Jó, a kormány akkor is billegett (ment is a kukába rövidesen), szükség volt a választópolgárok „megkenésére”. És ki az államhoz hű választópolgár? Hát az, aki az államtól kap.

Na és akkor nézzük meg, mi van most. 1. Pandémia. 2. Energiaválság. 3. Infláció. 4. Egy szörnyszülött kormány (a PSD-PNL sziámi ikerpár, az RMDSZ-t most hagyjuk), amely bármit tesz, a másik azonnal nekimegy és harapni kezdi. 5. A liberálisok épp a harmadik helyre csúsztak a népszerűségi listán, a PSD és figyelem, az AUR mögé. Kell még valamit mondani, Ildikó?

Normális esetben egy országnak van egy kormánya, annak meg van egy ellenzéke. Ez a két tábor alapvetően szinte semmiben nem ért egyet, hiszen egymásnak a politikai ősellenségei. A két pólus. Az anód és a katód. A jin és a ja… na azt azért nem!

De mégis, ez a két ellentétes erő normális esetben kiegyensúlyozza egymást, és féken tartja egyik a másikát.

Romániában ez a két erő most egy kormánykoalícióba tömörült, az úgynevezett ellenzéket pedig pár kisebb párt alkotja, akik kóbor lovagokként próbálnak maguknak innen-onnan szavazatokat rabolni. Ez az egyensúlyvesztés pedig egyre inkább érzékelhető, hiszen a torzszülött koalíció – már a megalakulásakor ezzel a jelzővel illettük! – az égvilágon semmiben nem tud megegyezni.

Itt van például az újabb energiaár-kompenzációs csomag.

Mint ismert, a koalíciós partnerek elvileg már megállapodtak abban, hogy mivel az eredetileg novembertől érvénybe lépett törvényben meghatározott energiaár-plafon nem bizonyult elegendőnek, sürgősségi kormányrendeletben csökkentik a maximális árakat, és növelik az állami támogatások mértékét. Ami szép és jó, hiszen rengeteg elborzasztó esetről jöttek híradások január folyamán a hatalmas gáz- és villanyszámlákkal kapcsolatban – volt például olyan, aki öngyilkosságot kísérelt meg, sőt olyan is, aki szívrohamot kapott a havi számla láttán.

Ám az ördög a részletekben lakik, a koalíciós partnerek pedig úgyszólván éppen az ördögökben nem tudnak megegyezni.

Mert például a PNL-s Virgil Popescu energiaügyi miniszter szerint az újabb feltételek csak február 1-jétől lehetnek érvényesek, hiszen egy törvény sem lehet hatályos visszamenőleg, a hagyományosan populista politizálást folytató, a kisemberek megmentője szerepkörben tetszelgő PSD viszont éppen azt szeretné, ha a most elfogadandó feltételeket alkalmaznák visszamenőleg is. Plusz abban sem tudnak megegyezni, hogy akkor mi a bánat legyen április 1-jétől, az árplafon ugyanis egyelőre csak addig lesz érvényes.

Már odáig fajult a helyzet, hogy Nicolae Ciucă miniszterelnök bejelentette a sajtónak, hogy a keddi kormányülésen elfogadják az új feltételeket, mire Marcel Ciolacu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke lazán meghazudtolta őt, mondván, hogy csak szerdán lesz döntés, mert nem sikerült mindenben megegyezni.

A nép meg csak pislog, és imádkozik, nehogy a nagy egyezkedésben a február 1-jei határidőről is lecsússzanak az urak, mert egy hatalmas kéz már mindannyiunk számláját írja valahol. És félő, hogy a számla is hatalmas lesz.

A politikai egyensúly megborulásának számlája, amit persze nekünk kell majd kifizetni.

Ebben nincs semmi különös, mondhatná akárki. Hiszen tényleg nehéz minden évben valami újat, ugyanarról. Főleg, ha az az „ugyanaz” a haza kormányosai által szinte kizárólag imázsépítésre használt alkalmi hakni. Igen, a kultúráról van szó.

A magam részéről nagyra értékelem a román kultúrát, ismerem is, amennyire tehetem. Ezért (is) ha ad absurdum, országkormányos lennék, lesülne a pofámról a bőr, ha olyan blőd és unalmas üzeneteket szórnék az éterbe, mint amilyeneket a trikolór pátria álkisebbségi államelnöke, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis, a katonatiszt-kormányfő, Nicolae Ciucă vagy a szenátus elnöke, Florin Cîțu mondott ezen a jeles napon.

De vegyük őket sorra, hátulról előre:

A szenátus elnöke a parlament épületében mondott díszbeszédet egy ad hocnak tűnő plenáris ülésen, nyilván önszántukból egybegyűlt fiatalok előtt. A nemzeti kultúra napja minden évben emlékeztet arra, hogy kik is vagyunk mi, mondta Cîțu úr. (Ezek szerint holnaptól 364 napot kell várni a következő emlékeztetőig. Kúl.) A kultúra segít jobban megérteni az életet és a társadalmat. (Azt persze nem árulta el az elnök úr, miféle kultúrára gondol. A hazai-politikaira biztos nem, mert attól semmit sem lehet jobban megérteni, nemhogy az életet meg a társadalmat.) Aztán beszélt a fiatal és életerős román demokráciáról. (Hála a kultúrának! Tessék?), a nemzeti identitásról (kipipálva) és a nagy európai kultúrcsaládról (kipipálva). Aztán volt képe azt mondani, hogy a kultúra a nemzet legértékesebb kincse. (Ez elvileg oké, de ahhoz nem kéne ilyen parasztul hozzáállni, kedves Cîțu úr!) Aztán mondott pár szót Mihai Eminescuról (ugye, az ő születésnapján ünnepli a mioritikus haza a nemzeti kultúra napját immár 12 éve!), végül pedig berúgta a nemzeti gólt: ilyenkor megemlékezünk arról, hogy románok vagyunk, románul gondolkodunk és románul élünk. (Órák óta gondolkodom azon, mit jelenthet az, hogy románul élni. Ez az a bullsitt, ami túl jól hangzik, hogy ne mondja ki egy politikus.)

Románia pillanatnyi kormányfője katonaember, tehát megbocsátható (sőt, bizonyos szempontból üdvözlendő), hogy amit mondott, röviden mondta. Eminescu kipipálva, a nemzet alkotói előtti tisztelgés kipipálva. A biztonság kedvéért ő is elmondta, hogy ezen a napon arra emlékezünk, hogy kik vagyunk. (Azért a szövegíróknak nem ártana időnként visszanézni ezeket az ünnepi blődliket üzeneteket, mert a sok ismétlés ciki, na.) A változatosság kedvéért a miniszterelnök úr megemlékezett a pandémia alatt egész nagy bajba került előadóművészekről is. Persze azt is sietett megjegyezni, hogy az állam segített rajtuk, de hát a kultúrakedvelők segítségére is szükség van, hogy az alkotók sorsa javuljon. (Biztos vagyok benne, hogy az állam sokat tett azért, hogy az érintettek kikerüljenek az árokból, hiszen a kultúra a nemzet legértékesebb kincse, hát nem?)

A végére hagytam Románia legszárazabb bullsittelőjét, Ionopot Iohannis államelnök urat. Rögtön az üzenet elején bedobta kedvenc kulturális fogalompárját: nemzeti egység és európai Románia. (Az első a hazai, a második a nyugati puszipajtásoknak szól.) Aztán jött Mihai Eminescu (pipa), tisztelgés az alkotók előtt (pipa), hopp, itt jött egy apróság: a álkisebbségi államelnök azért megüzente a kulturális sokszínűség kifejezést is (kösz, Iohi!). Innen aztán áttért a pandémiára és a művészek nehézségeire, szép kerek, semmitmondó mondatokba csomagolta a bajokat, majd – mint aki jól végezte dolgát – áttért az európai projekt mantrájára: kohézió, megértés, kölcsönös tisztelet, tolerancia, kulturális identitás, gondolatszabadság… hát lehet ezt megunni?

Utána a vezérek feltehetően elmentek víkendezni egyet. Közben a parlament előtt tüntettek a pandémia okán szarba került alkotók. Na, hát lá mulc ány!

Vasile Dîncu védelmi miniszter megbukott.

Bő hat héttel az új, torzszülött koalíciós kormány hivatalba lépése után bukott meg, ráadásul burleszkbe illően, mondhatni, elcsúszott egy banánhéjon.

Az történt ugyanis, hogy január 8-tól, szombattól az országban betiltották a textilmaszkok viselését, mivel gyakorlatilag semmilyen védelmet nem biztosítanak a koronavírus-járványban. Vagyis szombattól csak a – sima, egyszerű, olcsó, bárhol kapható – orvosi maszkokat és a kissé drágább, de a legnagyobb fokú védelmet nyújtó FFP2-maszkokat lehet viselni nyílt és zárt közterületen. Törvényesen, persze, mert törvénytelenül is lehet ugyan, de akkor 2500 lejes pénzbírságot kockáztat az illető.

Na de Vasile Dîncu ugye nem közönséges illető, ő az ország védelmi minisztere, magas rangú politikus, fejes, nagykutya, akiknek ebben az országban mindent szabad. Ő vasárnap, tehát egy nappal a szigorítás életbe lépése után egy fekete textilmaszkban jelent meg egy haditengerészeti ceremónián (a védelmi miniszternek ugyanis egyik fő feladata elegánsan, komor tekintettel nézni ki a fejéből és frázisokat pufogtatni hasonló idióta rendezvényeken).

A média természetesen kiszúrta a törvénytelen maszkviselést és Dîncuból sajtóhír lett, persze nem olyan, amilyet a politikusok szeretnek, hanem a miniszter úrra nézve kedvezőtlen.

Mire Vasile Dîncu védelmi miniszter úr egy nappal később, vagyis hétfőn délután a Facebook-oldalán állt elő olyan magyarázattal, amitől az agy ledobja a láncot. Azt mondja Dîncu, hogy a szemlélők ne higgyenek a szemüknek, mert a maszkja nem sima textilmaszk, hanem egy textilmaszkra belülről ráragasztott orvosi maszk, amit asszisztensei gründoltak össze neki. Vagyis a kormány egyik tagja azt mondja, nyilvánosan ráadásul, hogy valami táskahordozók kivettek a légmentes csomagolásából egy steril orvosi maszkot, majd – kezükkel jól összefogdosva, mert ezt másképp nem lehet – ráragasztottak egy textilmaszkot, majd átadták a főnöknek. Ő meg – mintha nem a mikrobiológus Alexandru Rafila egészségügyi miniszter lenne az egyik kollégája a kormányban, mintha nem ömlene két éve az összes hírközlő csatornán, hogy az összefogdosott orvosi maszk semmire nem jó – átvette és lazán feltette miniszteri arcára, majd kiállt vele a közvélemény elé. És azt szeretné, higgyük is el, hogy nem utólag, a seggét mentendő fabrikálták neki gyorsan ezt a Frankenstein-maszkot azok a bizonyos asszisztensi kezek.

Ezzel az üggyel most a valószínűsíthető miniszteri hazugság a kisebb gond. A nagyobbik az, hogy a járványkezelést állítólag komolyan vevő és a törvények betartását állítólag elváró kormány egyik tagja megengedheti magának, hogy egy textilmaszknak látszó tárggyal az arcán, törvénysértésnek látszó módon odaálljon, majd utólag magyarázkodjon. Az utólagos magyarázkodás pedig azt bizonyítja, hogy Vasile Dîncu nem érti mi a baj. Hát az a baj, miniszter úr, az Ön baja, hogy Ön éppen megbukott. Bár Ön ebből mit sem érzékel, ez viszont már a mi nagy bajunk.

És hogy ne legyek annyira sejtelmes, mint annak idején Merániai János esztergomi érsek, midőn a II. András neje, Merániai Gertrúd meggyilkolására vonatkozó, legendásan kétértelmű mondatát papírra vetette, tessék, kiteszem a vesszőt:

Maszkot viselni nem kell félnetek, jó lesz…

Azt is hadd tegyem hozzá, nem valami VIP-gyilkosságra készülő maszkos martalócbandának címeztem ezt az írást. Már a virológus hajlamú verebek is azt csipogják az éppen csöpögő eresz alatt, hogy itt a koronavírus-járvány ötödik hulláma. És hamarosan jön a napi 25 000 új fertőzött, a megtelő kórházak, a szomorúan végződő súlyos esetek száma is nőni fog…

De nem folytatom a felsorolást, hanem inkább megállok picit és megpróbálom magam beleképzelni a helyzetbe, amelynek én is szenvedő alanya vagyok. Nagyanyám mesélte, hogy a II. világháború idején elég gyakoriak voltak a légiriadók. Az emberek eleinte rettenetesen megrémültek, kapták a motyót és futottak le az óvóhelyre, pincébe, ki hova bírta. Aztán telt a háborús idő és a nép lassan megszokta a szirénák vijjogását. Ha épp kávézott (már ha volt kávé), befejezte a rítust és csak aztán kapta a motyót stb.

Valahogy így vagyunk mi is a járvány hullámaival, csak a szirénákat ma tévékből, monitorokról ránk süvöltő járványügyi szakemberek, kormányilletékesek helyettesítik. Lassan két éve tart a pandémia: volt részünk sürgősségi állapotban, általános karanténban, oltáskampányban, új variánsokban, szinte mindenben (remélem, legalábbis), ami egy „vírusháborúval” jár.

Szóval, hozzászoktunk.

És ha az ember hozzászokik valamihez, akkor hajlamos meginni a kávéját, mielőtt kapja motyóját és lefut az óvóhelyre. Ami adott esetben azt eredményezi, hogy ha jön a bomba, bumm és szervusz, világ! Ezért mondom halkan azt, hogy aki még nem tette meg, de teheti és úgy gondolja (értsd, nem kötelező), az oltassa be magát, mert ennél jobb „óvóhelyet” jelen pillanatban nem ismerünk.

Amit viszont határozottan és hangosan mondok: aki teheti és úgy gondolja, viselje azt a fránya maszkot, mert tényleg jobb lesz neki is és mindenki másnak, aki a környezetében van. Nem csak a két éve tartó pillanat mumusvírusa ellen véd, de a szokásos bestiák ellen is tartja a frontot (grippa pl.). Tudjuk, a maszkviselés éppen megint kötelező bent is, kint is. De ha tehetjük, ne azért viseljük a maszkot, mert kötelező. Inkább azért, mert rémesen egyszerű módja az (ön)védelemnek. És ha megtesszük, akkor a megszokás közepette sem kell (annyira) szorongani, időnként kétségbe esni, dühöngeni, egymást szidni, és máris jó lesz… vagy ha nem jó, bár egy picit jobb.

Tényleg nem tudom, miért gondolkodnak úgy a haza kormányának tekerg(et)ői, ahogy. (Talán a remek katasztrofális közoktatási rendszer az oka, amelyben ők is lubickoltak annak idején?) Itt van például ez az épp elmérgesedni látszó iskolai ösztöndíj-ügy. De nézzük egyszer az előzményeket, hogy némileg tiszta legyen a kép.

1. Tavaly októberben a közoktatási minisztérium elmeászai megszövegeztek egy rendeletet, amely az iskolai ösztöndíjrendszer módosításáról szól.

2. A szövegvizsgálati, -értelmezési és konzultációs időszak lejártával rákerült a dokumentumra a szakmai pecsét, tavaly decemberben.

3. A rendelet két nappal ezelőtt megjelent a hivatalos közlönyben. És ezzel érvénybe is lépett.

Igen ám, de az ország különböző diákszervezetei felzúdultak. Amikor ez a szöveg íródik, éppen diákok tüntetnek az oktatási minisztérium előtt, többek között Sorin Cîmpeanu miniszter úr lemondását követelve. (Na ja, mert majd ettől lemond.)

De mi a nyavalyás tisztelt diákság baja, kérdezheti akárki kormányteker(get)ő.

Hát az, hogy az érdemösztöndíjak határértékét az eddig érvényes 8,50-es médiáról 9,50-re emelte a minisztériumi penna. Ezzel pedig a diákok szerint több százezer romániai diák esik el az érdemösztöndíjtól.

Persze, a derék oktatásügyi főmuki nem hagyta (nem hagyhatta) szó nélkül a dolgot. Kapta magát és elküldött egy közleményt a sajtónak, aztán beült egy tévéstúdióba és még párszor elmondta a korábban leírt számmisztikai nagymonológot. A monológ lényege egyrészt az, hogy dehogy esik el több százezer diák az érdemösztöndíjtól, hiszen tessék, az előzetes becslések szerint 2022-ben 347 000 diák kap érdemzsetont (azaz ennyi diáknak a médiája legalább 9,50). És mi volt 2020-ban? Hát akkor csak 123 472 diák kapott pénzt, ami – számoljon már utána, aki tanult némi mateket – a jelenlegi szám egyharmada körül jár. Ennek alapján a derék tanügyér felteszi a patetikus költői kérdést:

Hol van az érdemösztöndíjasok számának csökkentése?

Na de ahhoz sem kell két egyetem, hogy az embernek feltűnjön, hol lóg ki a szőrös láb a nagymonológ mögül. Cîmpeanu mester ugyanis nagyon igyekezett elfeledtetni az olvasókkal, nézőkkel, hány diák részesült érdemösztöndíjban 2021-ben. A bak is ugrik néha egyet-egyet, nem? Ebben a doksiban viszont megvan ez a szám: 532 810 diákról van szó. Ami első ránézésre is nagyobb, mint a 2020-asoké. Ennek több oka is van, de engedjék meg, hogy most a tanügyér úr számmisztikai mutatványára összpontosítsak.

És most vonjuk ki ügyesen a tavalyi 532 810-ből az idei (becsléseken alapuló) 347 000-et. Megvan? Pontosan 185 810-et kapunk. Hahó, miniszter úr, itt van az érdemösztöníjasok számának csökkentése!

Ja, Cîmpeanu mester egy másik patetikus költői kérdést is feltesz a monológban:

Hol van az ösztöndíjalap csökkentése?

Mert ugye, azzal veri a mellét, hogy a posztkommunista Romániában ekkora összeget még nem szántak ösztöndíjakra. Egy érdemösztöndíj összege, ha jól tudom, 200 lej. Szorozzuk meg a fenti két számot kétszázzal és máris látszik, hol bujkál a csökkentés.

Nem mellesleg, én azt sem igazán értem, hogy ha tényleg ekkora az ösztöndíjalap, akkor minek kellett megemelni az érdemösztöndíj határértékét? Hiszen a teljesítmény- és érdemösztöndíjasok között immár csak fél jegy a különbség. Nyilván nem feltételezem, hogy egy országos olimpikon médiája (akikből jó, ha pár ezer van egy évben), teszem azt, 7,46.

Mostanig két hipotézisem volt:

1. Valaki nagyon hülyén gondolkodott és cselekedett odafönt, a haza kormányának tekerg(et)ői közt.

2. Valaki ügyesen ügyetlenül spórolni akart az ösztöndíjakon.

A második hipotézisem bukni látszik épp, amint e sorokat írom. A hátam mögött a tévében megszólalt Cîmpeanu úr és azt mondta, hogy az ösztöndíjalap minden baniját csakis ösztöndíjakra lehet költeni. Tehát, ha az új szabályok alapján marad pénz, akkor a második szemeszterben újragondolják a dolgot. Ja, azt is mondta a jóember, hogy az érdemes és érdemtelen diákok ne izéljenek már annyit, gondoljanak inkább a szociális ösztöndíjasokra, akik nehéz helyzetben vannak. Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, nem?

Szóval a második hipotézisem elbukott. Tehát marad az első, ahova mindig visszatérünk: a román kormányt tényleg tekergők tekergetik. Ma is. Tisztelet a kivételeknek.

És hogy én is éljek némi pátosszal: ez a módszer a legjobb, ha a kormányteker(get)ők meg akarják szerettetni magukat a jövő generációjával, egy rohamosan csökkenő lakosságú, rosszul összefércelt országban. Gratulálok!

Rögtön az elején elnézést kérek a címből esetleg kiolvasható önzésért. Én tényleg nagyon örvendek annak, hogy 2082-ben (vagy bármikor a mindennapi halandó békaperspektívájából nézve távolabbi jövőben) iszonyú zöld jó lesz nekünk. Az említett perspektívából nézve közelebbi, jelenbe torkolló jövő viszont icipicit aggaszt.

Tehát: a román államelnöki hivatal oldalán olvasom, hogy Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök eldöntötte: klímaharckommandót verbuvál, mégpedig jeles hazai és nemzetközi harcosok részvételével. Akik majd jól legyőzik a mi magunk által ránk szakasztott rossz időt, hogy visszatérhessen végre a jó, a paradicsomi négy évszak.

Az államelnöki döntésnek nyilván semmi köze nincs az új, méregzöld színekben (is) pompázó német kormányhoz. Minden román állampolgár fője elrágódott a klímán – alaposan, ahogy szokta –, aztán meghozta az egyetlen bölcs döntést, amelyet egy globális katasztrófa küszöbén egy igazi politikus meghozhat. Legyen bizoccság!

Őszintén remélem, hogy profi kommandósok kerülnek a csapatba. Vagyis nem az történik majd, ami ilyenkor a mioritikus hazában történni szokott: jönnek a közeli rokonok, a távoli rokonok, aztán a jópajtások az elnöki kebleken csüngő pártokból meg a rosszpajtások az elnöki bokákat mardosó pártokból, a szomszéd (irodában üldögélő tisztviselő nagynénje fodrászának unokaöccse, egyébiránt kiváló klímainfluenszer, négy diplomája van!), na és aki még jelentkezhet a fizetős helyekre.

Amikor ez a vérprofi csapat összeáll, elkezdődik a (jól végzett) munka harc, melynek eredményeképpen a klíma előbb-utóbb vert seregként fut majd haza, hogy beköszönthessen az említett jó idő, amikor is az évszakok ismét olyan menetrendszerűen futnak be, mint mondjuk a japán vonatok. A hazaiakat sajnos nem említhetem jó példaként, ugyanis pont olyan előreláthatóan működnek, mint a klíma ma.

És ezzel elérkeztem a kicsinyes, önző, földhöz ragadt aggodalmaimhoz. Mert biza, aggódom a vonatok közlekedéséért, az autópályák épülési sebességéért, a közúti biztonságért, az újabb pandémiás hullámra igazán remekül felkészült (értsd, hadd jöjjön, majd csak lesz valami, nem kell túlkommunikálni) illetékes hatóságokért, a bő 30 év alatt módszeresen miszlikbe aprított közoktatásért, a száguldó fejlődés jelzőtüzeiként fel-fellángoló kórházakért, a generációkon átívelő klientúrák megdönthetetlensége miatt, a rég nem látott demográfiai (össze)robbanás okán, közelebbről a romániai magyar közösségért, amelyet a többség akkor szeret igazán, ha úgy létezik, mint aki kihalt…

De fura mód a leginkább azért a totális klímakatasztrófáért aggódom, amely a hazai politikai prérit sújtja. Kérem tisztelettel, ezen a tájon minden zöldítő válságcsomag elkésett: akkora sivatag van, hogy a Szahara belepirulhatna szégyenében. Itt eredetileg fel akartam sorolni azokat az egyéneket, akik ma a hazai csúcspolitika (és döntéshozás) nagyvadjaiként vigyorognak, acsarognak, jobbjósolnak, baljósolnak, makognak, kaffognak stb. a különböző tévécsatornák műsoraiban. De igazából nincs értelme: ha az ország érdekében hozott döntéseiért felelősséget vállaló államférfit tekintem etalonnak, csupa névtelen senki rángatja a Románia nevű poszt-trianoni tákolmány kormányát.

Akiktől például ennyi telik ki: hosszas kérődzés után eldöntik, hogy létrehoznak még egy bizottságot. Amely majd szépen elintézi, hogy például 2082-ben iszonyú zöld jó legyen nekünk. Na de 2022-ben? Eh, majd csak lesz valami, nem kell túlkommunikálni…

Két történetet szeretnék elmesélni, most, hogy Karácsony szent (vagy profán, kinek milyen) ünnepe lassan kopogtat az ajtón.

Első történet: A nagybetűs Kis Karácsony

A múlt hét végén Kalotaszentkirályon jártam. És ha már a vasárnap is ott ért, úgy döntöttem, elmegyek az istentiszteletre. Advent negyedik vasárnapja volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elkéstem, ezért a karzatra illett beülnöm. A tiszteletes úr Péter apostol valamelyik levele alapján az ismétlésről beszélt a híveknek.

Egy ideig nem is tudtam odafigyelni. Lekötött a tömeg látványa. Telis-teli templomban nagyon rég nem voltam. Idősek, középkorúak, fiatalok, gyermekek, maga a szakrális normalitás, ha úgy tetszik. (Már amennyire ez maszkban lehetséges.) A régiek a padokra helyezett zsoltároskönyvből, az újak mobiltelefonból énekelték a zsoltárokat.

Az ismétlés pedig fontos, bólintottam rá a tiszteletes úr szavaira. Mert ha nem ismételjük, amit tudunk, a tudás elillan, mint a füst. Nem árt időnként újra elmondani, kik vagyunk, honnan jöttünk, mivel tartozunk Istennek, embernek, hogy beszélünk felebarátainkkal, és milyen nyelven. A szemem sarkából láttam, hogy egy pillanat erejéig Péter apostol is beült közénk. A karzat korlátján jutott csak hely, de ez szemmel láthatólag nem zavarta. Szépen feltette a maszkot ő is, mert a szabály, az szabály.

Az istentisztelet után végigmentem az utcán. Csend volt. Emberek ballagtak hazafelé, ünnepi ebédre. Mint egy lassított filmen. Tulajdonképpen nem volt ebben a látványban semmi különös. Talán csak annyi, hogy belém költözött egy Kis Karácsony.

Második történet: A kisbetűs nagy karácsony

Kalotaszentkirályról hazafele jövet végig pörgött bennem a fenti lassított film. Aztán, ahogy az autó nekiütközött a város láthatatlan falának, elszakadt a filmszalag. És elkezdődött valami egészen más. A Polus (Vivo, ahogy tetszik) bevásárlóközpont felé ívelő felüljáró tövénél állt az autósor. Ahogy jobbra néztem, tele volt az óriási parkoló. Valamiért meg kellett állni, ugye, karácsony jön, ajándékozáshoz pedig ajándék kell. Egy másik bevásárlóközpont parkolójában sikerült emberi körülmények között parkolni, elsétáltunk a Polusig. És besodort a tömeg. Az emberek lázban égő szemmel rohangáltak fel-alá, boltból ki, boltba be, a kétségbeesett örömszerzés labirintikus útvonalait földre hányt termékek jelezték.

Megálltam egy polc mellett. Bakancsok sorakoztak rajta, katonásnak nem nevezhető rendben. Aztán azon kaptam magam, hogy lökdösnek. Nézem, egy mord maszkos huzigálja az egyik pár lábbelit, szerencsétlen jószágnak beakadt a pertlije a polc szélébe. Közben nem Péter apostolt emlegeti, hanem a ló nemes nemzőszervét. Mondom, bocsánat, mozdulnék is, de bumm, a másik oldalról is nekem jön valaki. A bakancsrángató ember mágnesként vonzotta az arra járókat. Á, biztos valami jó kapás van ott, gyerünk! Megfordulni se értem rá, máris hat-nyolc dühödt ajándékozó tolongott körülöttem, ide-oda lökdöstek. Talán megérezték rajtam, hogy álvásárló vagyok. Rontom itt a levegőt, meg az ünnepet. Arrébb vergődtem, minél messzebb a verejtékező nagy karácsonytól.

Áldott, csendes, lassú, nagybetűs Kis Karácsonyt kívánok mindenkinek! A kisbetűs nagyot hagyjuk másra.

Egy visítva haldokló disznó hangja tépte ki az ágyból csütörtökön a tömbházlakókat valahol Bukaresttől két lépésre, a Popești-Leordeni nevű településen, ahol egy ünnepre készülő tréninges csapat úgy döntött, a rendszerváltás előtti időket megidézve egy lakótelepi parkolóban gyilkolja meg Dezsőkét, mert minek cipelni összevissza. S különben is csak egy állat, jön az ünnep, valamit fel kell dobni az asztalra.

A hagyományőrzők hajnalban estek neki szegénynek – ahogy Bödőcs mondta, biztosan azért kell olyan korán kezdeni a disznóvágást, mert akkor még alszik a Greenpeace –, s már a pörzsölődő szőr illata járta át a panelcsokrot, amikor egy idegesebb tömbházlakó úgy döntött, lefilmezi a munkacsoportot és belerakja az internetbe, hátha a rendőrség majd kiszáll és jól megcseszi őket.

Akik a rendszerváltás előtt születtek és tömbházban nőttek fel (mint jómagam), igen jól tudják, hogy a térképnek ezen a részén az ilyesfajta élmények pontosan úgy hozzátartoztak az ünnepre való készülődéshez és az ünnephez, mint mondjuk a petárdázás.

Még mindig tisztán él az emlékezetemben, ahogy a 80-as évek végén, december huszonvalahányadikán azt kellett hallgatni, amint öt-hat szomszéd egyszerre porolja a szőnyeget a hóban, a tömbházakkal körülvett játszótér közepén, hogy visszhangozzék ügyesen, közben valahol, talán egy utcával odébb egy jó kövér Dezsőke épp az utolsókat visította, s ezt a csodálatos ünnepi zajmasszát még kiegészítették azok, akik kínkeservesen próbálták begyújtani a Škodát vagy a Daciát a reggeli mínuszokban.

Mert ezen az Istenáldotta környéken a szent ünnepre nem csupán harangszóval, angyalkának öltözött gyerekek énekével és száncsengővel készültünk, volt még ott muzsika elég.