Dicsérte Szántai kolléga Ursula von der Leyent, hogy milyen kiválóan időzítette bukaresti látogatását a tisztújító PNL-kongresszus utánra. Az Európai Bizottság elnöke ugyanis egy nappal azt követően hozta az örömhírt Romániának (hogy Brüsszelben jóváhagyták a román helyreállítási tervet, aminek megvalósítására nem kevesebb, mint 29,2 milliárd eurót kap az ország), hogy Florin Cîţu miniszterelnököt megválasztották a PNL elnökének, így von der Leyen már egy kicsivel nyugodtabb Cîţuval és Klaus Iohannissal (már ha Iohannis lehet még nyugodtabb) találkozhatott.

Na de a románok is kitűnően tudnak ám időzíteni!

Alighogy Ursula von der Leyen – vagyis szimbolikusan az EU, minden értékével egyetemben – hétfőn délután kitette a lábát Romániából, kedden a bukaresti parlamentben máris egy hatalmas habostortát dobtak képletesen az Unió képébe.

Az történt ugyanis, hogy a képviselőház döntő kamaraként elutasította a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetéséről szóló törvénytervezetet. Amely azt szabályozta volna, hogy két ember hogyan tudna jogilag rendezett helyzetben együtt élni és végeredményben családot alkotni anélkül, hogy összeházasodna. Ezt egy világszerte elég sok országban alkalmazott megoldás az ilyen helyzetekre.

Csakhogy a román parlamentben a téma piros stoplámpaként világító „buzitörvényként” jelent meg,

és azon ment a vita, hogy miféle dolog (és itt most ájtatosan, égnek emelt szemmel kell kántálni) az ősök igaz ortodox hitét máig a Kárpátok hófödte csúcsai közé emelő Romániában, a tradíciók szent kertjében, Isten Anyjának Virágoskertjében lehetővé tenni, hogy az istentelen, természetellenes viszonyban élő melegek törvényes kapcsolat-lehetőséget kapjanak. Hiába érveltek többen is, hogy de hát a törvény egy csomó jogilag rendezetlen viszonyban élő ember életét könnyítené meg, például a bejegyzett élettársi viszonyban élő nő és férfi könnyebben, jogilag rendezett körülmények között vállalhatna és nevelhetne gyereket. Nem és nem, két ember kapcsolatát csakis és kizárólag vallási szempontból lehet nézni, és ennek fényében a tervezetet le kell szavazni.

És ez lett a túlnyomó többség álláspontja: 229 képviselő elutasította a tervezetet, 57-en mellé álltak, hatan pedig tartózkodtak. Magyar vonatkozás: a szavazáson jelen levő 18 RMDSZ-képviselő közül 13-an a bejegyzett élettársi kapcsolat ellen szavaztak, 4-en mellette, egy pedig tartózkodott. (Itt megtekinthető a névsor is.)

Na és akkor a vége:

miben fogadjunk, hogy Románia minden gond nélkül megússza ezt a sunyi húzást,

nem indul semmiféle uniós eljárás ellene? Vagy ha mégis, simulékony román diplomaták majd elmagyarázzák Brüsszelben, hogy ez a dolog Romániában a nemzeti identitás részét képezi, nem lehet csak úgy belenyúlni a hagyományos értékekbe, szóval egy ügyes, halasztgatásokba és ködösítésekbe csomagolt identitáspolitikai érveléssel olyan szépen elbódítják Ursula von der Leyenéket ott a messzi Európában, hogy csuhajja.

És akkor nem tudok nem arra gondolni, hogy ha mondjuk egy másik EU-tagállamban, történetesen Magyarországon történne ilyesmi, hány szólamban süvöltene az európai értékeket védő brüsszeli kórus. Ja, hogy Magyarországon már régóta van bejegyzett élettársi kapcsolat…

Mekkorát fordult a világ szűk másfél év alatt! Mindannyian emlékszünk arra, hogy az épp járványlázban égő, megoldásokért kapkodó pátria első embere, Klaus Iohannis micsoda primitív és agresszív magyarellenes beszédet nyomott le élő adásban arról, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) a parlamentben épp odaveti Erdélyt a magyaroknak.

A parlamenti választások óta azonban úgy alakultak a dolgok, hogy a nagyszebeni politikai robotra – vagy ahogy mi szeretjük nevezni, az álkisebbségi államfőre –

fel kellett telepíteni egy másik programot, mert közben az RMDSZ hűséges partnere lett a liberálisoknak – jelen pillanatban az egyetlen –,

így már nem lehet ionopotchivanokozni, azóta már tetszetős gesztusok kellenek. És láss csodát, premier: hősünk idén áprilisban magyarul is boldog húsvéti ünnepeket kívánt (a magyar közösséget valamiért korábban mindig elfelejtette köszönteni).

Ma pedig a Románia Csillaga érdemrend tiszti fokozatát adományozta Markó Bélának 70. születésnapja alkalmából, „a magyar nyelvű írott kultúrához való kivételes hozzájárulása, valamint a demokrácia és az etnikumok közötti párbeszéd erősítéséért tett erőfeszítéseinek elismeréseként”.

Szóljon, aki a tavalyi magyarellenes kirohanás óta emlékszik még több magyar vonatkozású megnyilvánulásra az államfő részéről,

mi ezt a kettőt számoltuk össze. De ezek is érzelem- és mélységmentes gesztusoknak tűnnek egy olyan figurától, aki pár hónappal korábban nyíltan alázta meg a teljes magyar közösséget, szemrebbenés nélkül.

Senki ne értse félre: nem arról akarunk itt értekezni, hogy az érdemrend nem került jó helyre. Csak hát a rendeletet egy olyan spíler írta alá, akitől anno a magyar közösség is sokat várt, már amikor a bürgermeister felköltözött Bukarestbe, aztán végig kellett néznünk, amint pontosan ugyanúgy simul bele a Dâmbovița-menti tájba, és olykor ugyanazzal a pimasz opportunizmussal kapja elő azt a bizonyos magyar kártyát, mint az összes többi öltönyös köpönyegforgató az elmúlt három évtizedben…

Ursula von der Leyen, Európa főnénije (lásd még a kedves macinővért a Kérem a következőt! című rajzfilmsorozatban vagy akár Ratched főnővért a Száll a kakukk fészkére című filmben) hétfőn meglátogatta az Unió súlyos betegét Romániát. Tartott egy nagyvizitet Románia legnagyobb és legkorszerűbb kórházában, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis ápoló és Florin Superman Cîțu ápoló kíséretében, aztán elmagyarázta a helyes terápiákat és adott egy jó nagy szatyor pénzt. Pontosabban, megígérte, hogy biztos odaadja.

Végül kiálltak mindhárman az ország népe elé és beszéltek. Iohannis ápoló elmondta a szokásos országorvoslási protokollszöveget (szimbolikus pillanat, felkészülni, reformok, gyakorlatba ültetni, felelősség). Mondott egy olyat is, hogy ebből a pénzből alapjaiban változtathatjuk meg Romániát, olyan országot építhetünk, amilyet szeretnénk magunknak. Meg egy ilyet is: ezt a pénzt EZZEL a kormánnyal szereztük meg (közben jelentőségteljes pillantást vetett Cîțu ápolóra).

Cîțu ápoló is elmondta a szabványszöveget. Ezen felül kisdiák módjára örvendezett, hogy az elbírálók tizenegy vizsgatantárgyból tíz esetben 10-est adtak a jelöltnek. Aztán azon is örvendezett, hogy ebből a pénzből a román nép 64 (azaz hatvannégy) reformnak örvendezhet majd.

Ursula főnéni is elmondta a szabványszöveget, aztán bájosan megfenyegette az ápolókat, hogy biza, a munka dandárja még csak most következik, ő pedig az utolsó pillanatig ott áll az ápolók mellett, fogja a kezüket, hogy sikerüljön a kezelés és Románia megfiatalodjék az arcfelvarró műtét végén.

Ezek után Ursula nővér kecsesen intett, felült a repülőgépre és tovaröppent.

Mi meg itt maradtunk pár kérdéssel. Tudomásom szerint elég sok uniós ország megkapta már a helyreállítási tervre vonatkozó zöld lámpácskát. Viszont nem emlékszem olyanra, hogy Ursula főnéni személyesen látogatott volna el a helyszínre. A súlyos beteghez vajon miért jött el?

A látogatás pillanata is felvet egy kérdést. A főnéni sétás-rábólintós nagyvizitjét valahogy sikerült pont a liberálisok elnökválasztó banzája után időzíteni. Micsoda véletlenek vannak, hát nem? Egyáltalán nem arról szól ez az összehangolás, hogy a nagy szatyor pénzt EZZEL a kormánnyal sikerült kikunyerálni. Vagy mégis? (Zárójelben: azért a kérelmet nem EZ a kormány hozta össze. Azóta vagy hét miniszter is távozott.)

És van még egy apróság: Iohannis ápoló, ugye, azt mondta, hogy ebből a pénzből olyan Romániát építhetünk, amilyet szeretnénk magunknak. Én ettől a mondattól kicsit elszégyelltem magam, Iohannis ápoló helyett is. Értem én, hogy másfél éve pandémia van (és EZ a kormány IS úgy elcseszte a védekezést, mint a többi). De Románia nem csak másfél éve létezik (hivatalosan legalábbis). Korábban ki vagy mi akadályozta a kormányokat, hogy olyan országot építsenek, amilyet… vagy persze, az is lehet, hogy pont ilyen országot szerettek volna maguknak. Akárhogy is, ez a mondat kicsit arra a munkakerülőre emlékeztet, akinek éppen sikerült kisimlizni egy újabb szociális segélyt. Bravó, Iohannis ápoló!

Ja, szívélyes üdvözletemet küldöm Ursula főnéninek is. Nagyon örvendek, hogy gátlás nélkül ellátogatott egy olyan országba, ahol a jogállamiság – legalábbis az ő szemével nézve – simán lábbal tiportatik. Ellentétben a renitensekkel viszont, Európa súlyos betegének ápolói jó csicskaként (megy ez nekik, történelmi alapon) mindig tudják, mikor és hova kell csókot nyomni.

Nézem Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnököt, amint élére vasalt modorában beszédet mond az ENSZ közgyűlésén, New York-ban. Ezt mondja, többek közt (egész jó angolsággal): „A pandémia életünk szinte minden vetületét befolyásolta, ám ugyanakkor lehetőséget is adott a kezünkbe, hogy tanuljunk, alkalmazkodjunk és jobbá tegyük a dolgokat.”

Olvasom, hogy Florin Cîțu, a járványkormány felelősnek mondott miniszterelnöke az országon épp végigsöprő negyedik hullám felelőseit keresi. Kiadta az ukázt: vizsgálatot kell indítani, leplezzék le a román járványkudarc ludasait.

Tény: a pandémia negyedik hulláma olyan váratlanul érte Romániát, ahogy a tél szokta. Az is tény, hogy az illetékes hatóság olyan remekül felkészült az őszi vírusattakra, ahogy a télre szoktak.

Igaz, hogy az illetékes hatóság beszerezte a lakosság beoltására szánt vakcinamennyiséget. Aztán el is adott belőle, mert egy idő után nem kellett senkinek.

Igaz, hogy az illetékes hatóság csinos summát költött arra a bizonyos oltáskampányra, melynek során fényesen sikerült megszólítani azokat az állampolgárokat, akik mindenféle kampány nélkül is beoltatták volna magukat.

Igaz, hogy az illetékes hatóság (konkrétan a kormány, még konkrétabban a miniszterelnök) sokat ígért a második pandémiás évben: kórházi ágyakat, őshonos oltást, sok millió beoltott állampolgárt.

Igaz, hogy a szakemberek egyre élesebb figyelmeztetése ellenére (jön a negyedik hullám!) az illetékes hatóság egész nyáron vonogatta a vállát, hogy ő nem érti, miről is beszélnek ezek, hát nézzük a számokat, hol van itt bármiféle hullám.

Igaz, hogy az illetékes hatóság (elnök, kormány, szenátus, képviselőház, pártok, az egész banda) az egész nyarat azzal töltötte, hogy fát ültetett, biciklizett, golfozott, hátba szúrogatta egymást, kormányválságot teremtett, pártos választási intrikákban fetrengett.

Igaz, hogy az illetékes hatóság most (is) arról beszél, hogy emberek, tessék menni oltakozni. Annak ellenére, hogy nem nehéz belátni: ha valami csoda folytán hirtelen embertömegek kígyóznának az oltóközpontok előtt, ezen a hullámon nem változtatnának már, ugyanis amíg az oltás hatni kezd, az idő telik, a kórházi ágyak szintén.

És akkor feltenném a következő, teljes mértékben retorikai (és pusztába hányt) kérdéseket:

1. Miről is beszél ez az álkisebbségi államelnök? Mit tanult Románia illetékes hatósága a pandémiából?

2. Miről is beszél ez a felelős járványkormány-miniszterelnök? Mit is, kit is akar kivizsgálni? Vajon ki irányította az oltáskampányt, a negyedik hullámra való felkészülést?

Ja, és akkor van még egy hidegrázós hír: közeleg a tél. Is.

Ismerik a világtörténelem legelső macskás videóját? A világ első filmstúdiójában készült, 1894-ben. A bő fél perces mozgóképen két bokszkesztyűs macsek látható, amint püfölik egymást.

Nos, erre a cicaöklözésre emlékeztet az a valóban látványos orál-kungfu, amely két jeles járványszakértő politikus között zajlott ezekben a napokban. És akkor nézzük:

A bal sarokban: Alexandru Rafila úr! Erősségei: jeles mikrobiológus professzor, az Egészségügyi Világszervezet romániai képviselője, ért a vírusokhoz. Gyengeségei: a PSD soraiban próbál politizálni, a hírek szerint államelnökségről is álmodik néha, nem ért a politikához.

A jobb sarokban: Emil Boc úr! Erősségei: liberális és Cîțu-párti politikus, Kolozsvár bebetonozott polgármestere, ért a simulékony politikához. Gyengeségei: rajong az ingatlan-befektetésekért (és -befektetőkért), az Untold nevű stickfesztiválért, továbbá a sokszínűségként eladott egy(román)nyelvűségért. Ja, nem ért a vírusokhoz.

A csata egy Rafila-féle bal egyenessel indult, de akkorával, hogy kollégám találó megfogalmazása szerint, a pandémia negyedik hulláma adta a másikat. Hogyaszongya, ő értékeli a kolozsvári bíró rajongását az Untold nevű stickfeszt iránt, de most aztán nézheti magát a nagyon okosváros (és populista vezére), mert valószínű, hogy elsőként fog a járványügyi karanténkötelek közé lépni.

Viszont DJ Bock-ot sem éppen nádszálból faragták, állta a sarat, sőt, olyan jobb horoggal válaszolt, hogy mikrobiológus legyen a talpán, aki nem szédül bele. Nemes egyszerűséggel elküldte a peszedés professzor urat… oltáskampányra. Ahelyett, hogy itten szópofozkodik, foglalkozzon inkább azzal, amihez ért.

Hogy melyik politikus kandúr győzött? Nehéz megállapítani. Kár, hogy mindketten elfelejtenek egy dolgot: minket. Akik Kolozsváron, Erdélyben, ebben az elcseszett utódállamban próbálunk élni. Méltósággal, ha lehet. Ha hagyják.

És akkor ezek után tényleg nagyon, de nagyon várom, hogy a kolozsvári bíró lángpallossal védje az iskolákat, színházakat, mozikat, éttermeket, kocsmákat, fitnesztermeket, amikor majd ellepnek minket a negyedik járványhullám vészes számai.

Itt van az ősz, itt van újra, zsebünkben – és okostelefonunkon – meglapul a Covid-igazolvány. Hiszen a vírus természetéhez köztudomásúlag hozzátartozik, hogy téli álmát alussza nyáron, udvariasan megvárja, hogy az emberek kiélvezzék a vakációt, strandoljanak, fesztiválozzanak, wellnessezzenek, majd miután borongósra fordul az idő, és fogékonyabbá válnak a kényszerű otthonmaradásra, feléled és ismét támadásba lendül. Az erre való érzékenyítés – mily divatos kifejezéssé is vált ez manapság – megy már egy ideje, csak valahogy elvész az állandósult csatazajban.

Erről jut eszembe, szabadságról visszatérvén egy kollégám arra kért, foglaljuk össze néhány szóban az éppen folyó kormányválválságot, és bár aktuálpolitikailag képzettebb munkatársaim ezt megtették, én, átgondolván a dolgot, arra jutottam, hogy hiába sorakoztatnánk egymás után a tényeket, az eseményeket, az információmorzsákat, vázolnánk fel a valószínűnek tűnő háttérfolyamatokat, a nagykép mégsem áll össze rendesen, a tükör torzít, amit látunk a felszínen, nem valami, hanem valaminek a mása, olyan, mintha – szimulákrum. Azt is tudom, hogy minek a szimulákruma: a politikának.

El kell oszlatnom egy népszerű félreértést: amit az elmúlt hetekben a kormánykoalícióban folyó izmozásról láttunk, nem azonos a politikával, de tulajdonképpen ugyanez elmondható – hogy ne öleljünk fel túl széles időintervallumot – mindarra, ami az elmúlt másfél évben történt kormányzati teljesítmény és parlamenti politizálás címén. A politikának – amint azt már az ókori görögök óta tudjuk – legalább érintőlegesen köze kéne lennie a közösség, a köz ügyeihez, márpedig tegye fel a kezét az, aki nyomokban felfedezte ezt a mozzanatot ezekben a vészterhes időkben, amikor a hivatalos narratíva szerint folyamatosan nyakunkon az apokalipszis, de előtte azért még muszáj benyújtani a sokadik bizalmatlansági indítványt.

Újabb népszerű tévhitről rántanám le a leplet: a járványkezelés, a pandémia elleni küzdelem eszközhasználata viszont nagyon is politika, nem is csak szak-, hanem közpolitikai értelemben is az, sokkal inkább politikai kérdés, mint az, hogy Orban hogyan fúrja Cîțut, vagy fordítva, már nem világos meg nem is fontos. Az oltáskampány is a politika ügye lenne, ha jutott volna rá valamennyi a döntéshozók idejéből és egyéb téren burjánzó kreatív energiáiból. Mint ahogy lényegében minden politika, ami az emberek – az ún. állampolgárok – érdekeinek, bonyolult társadalmi viszonyoknak az összehangolásáról, a közösség formálásáról szól.

Válságidőben a rossz kormányzás is jobb, mint a semmilyen, minden stabilitás jobb, mint a káosz. Aztán megint a hülyenép lesz a hibás, mert nem elég felelősségteljes, nem tartja be az óvintézkedéseket, nem visel maszkot, nem oltatja be magát. Dehát a hülyenép pusztán azon a jelenségértékén kezeli az egészet, amit a teljes politikai elit – tudom, ők a „mieink”, a mi keblünkből sarjadzottak, de ez más téma – viselkedéséből tanulságként levon a maga számára. (Lám, az egészségügyi és oktatási tárca közös, iskolanyitásról szóló határozatát sem ért rá aláírni a két szakminiszter, rálőcsölték azt az államtitkáraikra, mintha ők ott sem lettek volna.)

Ha gond van, a diákokat úgyis haza lehet zavarni az iskolából, a közösségi intézményeket, boltokat, tereket be lehet zárni, a jól bevált (vagyis nem) szabadságkorlátozó intézkedéseket újra be lehet vezetni. Ne mind koslassanak, ‘szen így nem lehet nyugodtan „politizálni”.

Csütörtökön kezdődik Európa „legnagyobb” fesztiválja. Nagyon helyes. Volt az idén Elektrokastély is Kolozsváron (kivételesen), voltak Magyar Napok is, miért pont Untold ne lenne.

Igaz, hogy a kolozsvári polgárok egy része nehezményezi, hogy a szervezők ismét einstandolják a sétateret, ismét nem lehet közlekedni a környéken (bár ez nem újság, lassan máskor se lehet), ismét nem lehet aludni a zajtól környéken (ez mindig újság, máskor lehet).

Na de közben állítólag van valami vírus is. Amely valami járványt okozott. Ami miatt egy évig nem volt se fesztivál, se színház, se mozi, se valódi iskola, se valódi egyetem, se kocsma. Mert bezárták őket. És ha a járványszámok tovább növekednek, könnyen előfordulhat, hogy ősztől megint nem lesz. Megint bezárják a várost, az országot. Megint emberek kerülnek az utcára, vállalkozások a tönk szélére (vagy a mellette levő kukába), gyerekek a monitorok elé, színészek a sufniba stb.

Ilyen körülmények között egy normális városvezetésnek el kéne (kellett volna) gondolkodnia azon, hogy a fesztiválos pecsenyesütögetésből származó bevétel vajon többet hoz-e, mint egy esetleges poszt fesztum apokalipszis. Ami esetleg a szavazófülkékben is megnyilvánul majd.

Na de Kolozsvár városvezetése (polgármester plusz többek közt RMDSZ-es segédek) nem normális. Mégpedig azért, mert úgy bebetonozódott a hivatalba, mint annak idején Kőműves Kelemenné a dévai várfalba (igaz, utóbbi nagyon nem akarta volna, de ennyi szépséghiba engedtessék meg e hasonlatnak). Ahogy a dolgok kinéznek, ezt a városvezetést (elsősorban a polgármesterre gondolok, de nem kizárólag) csak egy bukaresti főhivatal mannavize tudná kimosni a kolozsvári várfalak mögül. Vagy esetleg dinamittal lehetne próbálkozni.

Még mielőtt valaki merényletre való felbujtással vádolna, nem Alfred Nobel találmányára gondolok. Hanem valamiféle közösségiségre. Mondok egy abszurdnak tűnő példát, amely csak azért abszurd, mert el nem tudom képzelni, hogy Kolozsváron lenne ilyen (ennyi) közösségi erő. Ha a kolozsvári kórházak (amelyek, ugye, az igazán nehéz pandémiás időkben a frontharcok fő helyszínei) vezetői szépen összeülnek, beszélgetnek egy jót, aztán küldenek egy nyílt levelet a városvezetésnek, hogyaszongya: Ha megtartják az Untoldot szeptemberben, akkor egy héttel a rendezvény előtt a város összes kórháza japán sztrájkba kezd. És ha ennek ellenére sem állnak el a tervtől, akkor a fesztivál hetén leteszik a munkát és elmennek szabadságra. Pá!

Persze, ilyesmik nem történnek a kincses városban. Ahogy akkor sem tiltakoznak a polgárok közösségileg, amikor a városvezetés (polgármester és többek között RMDSZ-es segédek) lezáratja a közlekedést a fesztivál környékén. Ahol meg lehet közlekedni, ott demokratikusan magára hagyja a népet, hadd boldoguljon a káoszban, ahogy tud. Esetleg egy közlekedést irányító rendőrt (kettőt) kivezényelni a kereszteződésekbe? Á, minek az? Kedves kolozsvári nép, mi leszarunk téged. És nem is lehet ránk ezért haragudni. Mert senki nem szól ránk. Vagyis megtehetjük.

Következtetés? Van Untold! Hurrá! Van pandémia! Hurrá! Nincs Kolozsvár! Hurrá!

Két napja folyik a Facebook-csapon a jaj meg a váj. Hogy na most mi lesz az afgán átlagemberek, az afgán átlagnők emberjogaival.

A megnyilatkozások alapján az az érzése támad az embernek, hogy itt (értsd, az emberi jogok egyesült európai wellnessközpontjában) csupa diplomás afganisztanológus kiabál bele az univerzalista éterbe – miközben elegáns kertekben, teraszokon, formatervezett bútorok közt ücsörög és hűsítő fröccsét, organikus teáját hörpölgeti.

Kedves instant afganisztanológusok, jajgatás helyett talán érdemes lenne utánanézni, mi fán is terem az a bizonyos „afgán átlagember”, „afgán átlagnő”, akiért könnyeitek hullatjátok. Pontosabban: létezik-e ilyesmi?

Hiszen ha csak az információs felületet karcolásszátok meg, hamar kiderül, hogy az Afganisztánnak nevezett ország erősen multikulturális, továbbá multietnikus hely. És ezeket a jelzőket erősen nem úgy kell érteni, ahogy idehaza, az érték- és haladásvezérelt Európában megszoktuk. Inkább úgy, hogy sok kultúra és etnikum évszázadok óta szinte folyamatosan egymásnak feszül. Nem egészen mellesleg, olyan kultúrákról és etnikumokról beszélünk (még a nemzeti himnusz és alkotmány is 14 darab ilyen csoportot említ), amelyek egészen törzsi és nemzetségi alapon szerveződnek. Ja, saját kultúrával, sok esetben nyelvvel vagy nyelvjárással, vallási különbségekkel, mindennel, ami az említett sokszínűséghez társul. Tetszik érteni? Hogy egy szemléletes példával éljek: a legnépesebb afganisztáni etnikum, a pastu nép olyan 400 törzsből tevődik össze.

Na, és ha ezt megérti az „átlag afganisztanológus”, akkor talán már azt is kapiskálni kezdi, mennyi értelme van „afgán átlagemberről” meg „átlagnőről” beszélni.

Ami pedig az emberjogokat illeti, hát itt is érdemes elgondolkodni egy picikét, mielőtt elszörnyedésében kiejtené kezéből a borospoharat a „hozzáértő”. Tényleg azt képzeli valaki itt az európai egyesült wellnessközpontban, hogy az afgánok (bárkik legyenek is ők, ugye) többsége úgy akar élni, mint mi, européerek? Nem kétlem, hogy ők sem vetik (vetnék) meg a pénzt, a jólétet, a sugárutakon száguldozó luxust. De megkockáztatom: más elképzeléseik vannak a politikai, társadalmi, (ember)jogi, etikai standardokról, mint nekünk.

Szóval, én azért némi óvatosságra intenék minden instant afganisztanológust. Mert az ideológiai varázsvesszővel való hadonászásról óhatatlanul eszembe jut Johann Wolfgang von Goethe bűvészinasa, aki azt hiszi, mindent tud a mágiáról, de csak káoszt képes teremteni, rendet nem. (Épp láttuk, hogy a világ egyik vezető nagyhatalmának és bűvészinasának hogyan sikerült ez a bravúr. Megint.)

Ilyen alapon ezt tudom üzenni az instant afganisztanológusoknak: ha a híres-hírhedt bűvészinasénál nagyobb mutatványra nem futja a spirituszból, akkor talán mindenki jobban jár, ha a kutyusukról, cicusukról posztolnak képeket. Mindenesetre hitelesebb lenne.

Egy kedves ismerős mesélte a bájosnak alig nevezhető sztorit, amelynek egyik kulcsszava a szolgálatkész elrománosítás.

Pedig a történet tényleg bájosnak indult. Az életben egyszer fordul elő az emberrel, hogy betölti a 14 évet és személyi igazolványért folyamodik. Ez történt a kedves ismerős gyermekével is. Nosza, szépen elindultak a hivatalba, anya és fia. Vitték magukkal a szükséges okiratokat is, meg a maszkot, mosolyt, megfelelő modort, mindent, ami kell.

A hivatalban szépen kivárták a sorukat, majd átadták a doksikat az üveg túloldalán ülő funkcionáriusnak és… és a funkcionárius meglobogtatta előttük a gyermek születési bizonyítványát: ez meg mi?

Mi volna, hát születési bizonyítvány. A mord hivatalnoki ujj a gyermek nevére bökött. A kérdés ernyedten lebegett a levegőben: mi a baja az úriembernek? Tessék nézni, kérem, ez egy érvénytelen dokumentum, dörgött a hivatali hang. Hogy tetszik mondani?

Bizony, a dokumentumban annak idején, 2007-ben valahogy lemaradtak a gyermek nevéről az ékezetek. És a mulasztó, viszont szolgálatkész anyakönyvi hivatalista golyóstollal odabiggyesztette az írásjeleket. (Közben utánanéztem, a saját gyerekeim születési 2003-as és 2006-os bizonyítványain ott vannak az ékezetek, szépen, nyomtatva, ahogy kell.)

És akkor itt nyugodtan (vagy dühösen, édes mindegy) ki lehet mondani: eddig a pillanatig a zord hivatalnoknak igaza volt. Mert, ugye, honnan lehessen tudni, hogy azok az elfelejtett ékezetek azon frissiben kerültek a helyükre, a mulasztást elkövető hivatalban? Lehet, hogy valaki (na vajon ki) később húzta meg a strigulákat, ami akár okirathamisításnak is minősülhet.

Csakhogy a hivatalnok lépett egyet előre. És ezzel tulajdonképpen ugyanazt ajánlotta, amivel ki nem mondottan a folyamodókat vádolta: asszonyom, én szívesen kiállítom a személyi igazolványt, de ékezetek nélkül. Hoppá! De hát a gyermeknek nem az a neve. A hivatalnoki vállak ütemesen mozogtak fel-le. Kovacs Pal jó lesz? Mert Kovács Pál nem lesz. Legalábbis ennek a születési bizonyítványnak az alapján.

Ügyes egy hivatalnok, hát nem? Látott egy rést, hát lecsapott rá. Nem mindegy, hogy ott vannak azok az ékezetek, vagy sem? Egy románul nehezen kiejthető magyar névvel kevesebb.

Hát, nem mindegy. Az anya némi vita után fogta a paksamétát, elment a polgármesteri hivatalba, ahol viszont a hivatalista azonnal tudta, mi a baj. Annyira azonnal, hogy feltehető, gyakran előfordul az ilyesmi. Tüsténkedett, intézkedett, egy hét és kész lesz a szabályszerűen kitöltött, magyar betűs születési bizonyítvány. Amivel aztán lehet visszamenni a trükkös kis hivatalnokhoz. Akinek már nem lesz újabb trükkje a zakóujjban.

Ja, pénteken történt az eset. Tizenharmadikán. Bár tartok tőle, hogy január negyedikén, május huszonegyedikén vagy akár szeptember harmincadikán is megtörténhet(ett volna).

A nyári politikai uborkaszezont egyetlen dolog menti meg témaügyileg: közeleg a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szeptemberi tisztújító kongresszusa, s a politikai alakulat két frontembere, Florin Cîțu miniszterelnök és Ludovic Orban (aktuális) pártelnök – A Pályázók – olyan szépen bekapcsolták a sárlövő nagyágyúkat, hogy öröm nézni. Na jó, nem öröm.

Mit számít, hogy a legnagyobb kormányozó szervezetről van szó, amely a felmérésekben hosszú hónapok óta vesztésre áll a nagy rivális Szociáldemokrata Párttal (PSD) szemben? Miféle pártfegyelem, miféle hitelvesztés, miféle emelkedő járványszámok, miféle infláció? Úgy látszik, semmi nem számít most, csak az a bizonyos bársonnyal bevont párttrón, bármit be lehet áldozni.

Ma például az a hír pattant ki a semmiből, hogy

20 évvel ezelőtt két nap elzárásra ítélték az Egyesült Államokban Florin Cîțut ittas vezetés miatt

, amit a miniszterelnök azonnal be is ismert. Mondjuk ez is nagy szó, ebben a mioritikus országban elég ritka ezen a szinten, hogy valaki azonnal hamut szórjon a fejére.

Szóval itt van az új gumicsont, amivel öltönyösék szórakozhatnak egy ideig.

Orban nyilván azt állítja, ő erről semmit nem tud, Cîțu pedig gyorsan megjegyezte: roppant érdekes, hogy ez az információ a korábbi választási ciklusokban valahogy nem került elő, és nem is a PSD háza tájáról érkezik, és mit ad Isten, pont a nagy liberális pártelnöki kampány közepén kerül a címlapokra.

Persze az ellenzéki főfejek is egymás után cuppannak rá a témára – Mihai Tudose, a PSD-s exkormányfő már egyenesen nemzetközi bűnözőnek nevezte Cîțut, és a lemondását kérte egy Facebook-bejegyzésben –, mert ezt így szokás csinálni ebben a műfajban. Szóval igaza volt nagyanyámnak, amikor egyszer azt mondta nekem: fiam, mocskos dolog a politika…

Négy napja robbant a legújabb LGBTQ-botrány Romániában. Ugyanis a bukaresti főpolgármesteri hivatal nem engedélyezte az Accept Egyesület által szervezett szokásos melegfelvonulást (Bucharest Pride) a kért helyszínen. Voltak érvek is, ha jól emlékszem, két darab. Az egyik totál releváns: az egyesület 10 000 résztvevővel számolt, márpedig ezt a vonatkozó járványügyi rendelkezések tiltják. Pont. A másik érv érzésem szerint marhaság: hétvégén az adott helyszín sétálóutcaként fungál, ezért amúgy is sok ember lenne ott. Persze, de ha az egyesület betartja az 500 résztvevős határt, mennyivel is lennének többen az emberek? A hülyeséget azzal sikerült tetéznie a hivatalnak, hogy ugyanazon a helyszínen, ugyanaznap engedélyezte a szintén szokásos Noua Dreaptă szélsőjobber banda felvonulását is. Ez egyrészt nem szép dolog, tisztelt Testület, másrészt rém ostoba lépés, hiszen borítékolható volt a botrány.

Na de ami történt, arra… ja persze, hogy számítottunk, ismerve a globális „közhangulatot”. Az Accept totális hisztériában tört ki, a Facebook-on orbáni (sejthető, nem a Székelyföldön épp a minap magyarfaló „jó” Orbanról van szó) cenzúrát sikoltott, meg történelmi elnyomást, tüntettek egy kicsit a bukaresti főpolgármesteri hivatal előtt, a progresszív sajtó döbbent cikkekben beszélt az állítólagos bojkottról. (Ha rosszmájú akarok lenni, azt is mondhatom, hogy ja, mindenki akkor és azt a magyar kártyát kapja elő egy vélt vagy valós nehéz helyzetben, amikor és amelyiket tudja.)

Aztán persze, az egyesület képviselői szépen, civilizáltan elmentek a főpolgármesteri hivatalba, szépen, civilizáltan megbeszélték a dolgot és minden oké lett. Jön szombaton a bukaresti Pride, az eredeti helyszínen, probléma egy szál se. Hogy is mondjam: így kell a dolgokat a helyükön kezelni. Ha a polgármesteri hivatal hülyeséget csinál, el kell menni, asztalra csapni, korrekciót követelni és hű, de hihetetlen: el lehet érni a célt.

De hogy ehhez miért kellett eljátszani a (hamis) áldozatot, ráadásul a magyar mumust is elővenni, aztán pont olyan baromságokat mondani, mint a polgármesteri hivatal, fel nem foghatom. Milyen orbáni cenzúráról beszéltek, kedves egyesületi gondolkodók? Hiszen a Budapest Pride zavartalanul lepörgött-forgott a közelmúltban (is). És megint: milyen orbáni cenzúrát emlegettek? Ha jól tudom, például a melegek bejegyzett élettársi kapcsolata vagy 12 éve működik Magyarországon. És Romániában? Szóval ezt a bunkó álhisztériát talán hagyni kéne. Persze nehéz, értem én, mert hát a fél Európa (az öreg kontinens felvilágosult-haladár feléről beszélek) ezen pörög. Kicsi gerinc, kicsi erkölcs kellene hozzá, tisztelt Egyesület!

Ha jól emlékszem, kettő kivételével minden kolozsvári Pride felvonuláson részt vettem. Mert én is kisebbségi vagyok, csak más. És a Pride elvileg a diverzitásról szól. Egy alkalommal szóba elegyedtem az egyik beszélővel, egy holland város alpolgármesterével. Beszélgettünk erről-arról, hogyan lehetne elérni alapvető célokat ebben a keményen ortodox országban. És érdekes módon egyetértettünk abban, hogy nem a kívül viselt bugyi és az áldozathisztéria a megoldás, hanem egy koherens lobbitevékenységet végző érdekképviselet. Ez jó hat éve volt. Koherens lobbitevékenységet most se nagyon látok, kívül viselt bugyit és áldozathisztit annál inkább. Hahó, föl kéne már ébredni, tisztelt LGBTQ-érdekképviselet!

Ja, és akkor még valami, mert erősen bántja az orrom a bűze. Egy ideje minduntalan szemembe akad, hogy mit izélünk mi, magyarok, hát képzeljük el, hogy a mi jogainkat tapossák sárba, hát vegyük már észre, hogy ugyanolyan kisebbség vagyunk mi is. Először is: köszi, megmondók, elég rég észrevettük, hogy kisebbségbe szorultunk és még most is simán tiporják a jogainkat, ha úgy hozza a magasabb érdek. Aztán: tényleg tele már a hócipőm ezzel az összehasonlítgatással. Hogy rövid és direkt legyek: nem, nem vagyunk ugyanolyan kisebbség. Majd, ha az LMBTQ-közösség fel tud mutatni falvakat, városokat, ne adj Isten, régiókat, egyházakat, politikai alakulatokat, amelyek koherens lobbitevékenységet (is) tudnak végezni, na, majd akkor lesz ugyanolyan kisebbség, mint mi. Bocs!

Addig is kívánom, hogy az LMBTQ-közösség érje el azokat a célokat, amelyeket elérhet ebben az országban. Továbbra is szurkolok neki. Pride-on és azon kívül is.

Borítékolható volt, hogy a csipes személyik megjelenése botrányt kavar a mioritikus hazában. De hogy ilyet, arra azért sokan nem számítottak. Ha ideológiai időjós lennék, azt mondanám: úgy tűnik, a világon hurrikánként végigseprő genderháború megérkezett Romániába.

Ugye, a felséges EU megparancsolta a tagállamoknak, hogy augusztus másodikáig tessék berúgni az e-személyi motorjait. És mit tett Románia? Amit szokott: tojt rá, sunnyogott, cselezgetett az utolsó percig. Aztán, amikor már nagyon forró lett a lábak alatt a talaj, a belügyminiszter teleportálta magát Kolozsvárra és nagy csinnbummal bejelentette: tessék, itt a csodakártya! Vagyis ravasz bizánci EU-csicska módjára kiszúrta a felséges Unió szemét egy kísérleti projekttel.

Igen ám, de kiderült, hogy az új személyiken lecserélték a Brüsszelben büdösnek számító „nem” (románul sex) szót a sokkal illatosabb „gender” (románul gen) szóra. Persze megint csak jó fanarióta módon, hiszen ugyanúgy két „gendert” lehet feltüntetni – M(aszkulin) és F(eminin), az EU-jogállam-konform X viszont valahol elmaradt –, mint ahogy korábban két „nemet”.

Érdekes mellesleg, hogy (egy-két kivétellel) az abszolút eurokonform talpnyaló módon viselkedő Romániát nem cseszegeti folyton az EU az LGBTQI-forradalom frontján el nem ért eredmények okán, mint például a renitens Magyarországot. Pedig, kapásból például, a szomszédban létezik a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye meleg párok számára, míg Románia erre is magasról tojik.

Először természetesen a román politikai préri szélsőjobbosai (AUR) jelezték, hogy hát ez meg mi. Aztán pár liberális politikus is húzni kezdte az orrát. Végül maga az ortodox egyház is beszólt, hogy hát ez nem feltétlenül üdvös. És ahogy addig mindenki csak vonogatta a vállát (hülye szélsőségesek, hülye politikusok), az egyházi intő után az új személyikért felelős illetékesek hanyatt-homlok rohantak a nyilvánosság elé, hogy izé, bocsánat, ez egy tesztszemélyi, majd jövőre jön a nem-teszt és addig bármit meg lehet változtatni. Szép, mi?

Na, erre már felébredtek a nyaraló haladók is. Akadt, aki poénkodással ütötte el a dolgot, mások a szokásos lekezelő tirádákkal jöttek (ez Románia problémája, hát persze, nincs jobb dolgunk, mint szavakon rágódni, naná, a primitív, elmaradott ország satöbbi), de olyan is akadt, aki ex katedráról kijelentette: a „nem” és a „gender” szó közt semmi különbség nincs. Konkrétan a Digi24 tévécsatorna egyik házi szociológusáról, a roma nemzetiségű Gelu Duminică úrról van szó. Aki kerek perec kijelentette, hogy az ominózus szavak egyszerűen szinonimák. Pedig ha bármely értelmező szótárat felütünk (de megnézhetjük az Európa Tanács honlapján található meghatározásokat is), kiderül, hogy éles különbség van a biológiai és társadalmi nem között. Ehhez képest Duminică nevetgélve arról beszél, hogy ez egy avítt dolog, a kettő ugyanaz, tehát mindegy, melyiket használjuk. Aztán kijelenti, hogy itt tulajdonképpen a maradi, 19. századi konzervatív gondolkodás és a modernitás közti harcról van szó.

Oké, elfogadom Duminică úr (rendkívül megalapozott, akadémiai) ítéletét. A magam részéről úgy gondolom, a „nem” és a „gender” szavak nem szinonimák. Tehát maradi vagyok, meg konzervatív: 19. századi agyam van. Na de mi van akkor, ha azt mondom, hogy a „roma” és „cigány” szavak szinonimák? Ohó, akkor még nagyobb baj van! Nem csak ásatag kövület vagyok, hanem rasszista is.

A további következtetéseket mindenki vonja le a maga számára.

Az teljesen normális, hogy ha valaki például miniszter Romániában (vagy bárhol), a média sasszemekkel figyeli minden lépését. Mindenki teszi a dolgát. A miniszter szakirányú döntéseket hoz, a média pedig ellenőrzi, hogy valóban a köz érdekeit szolgálják a döntések.

Az már kevésbé normális, hogy ha valaki Romániában miniszter ÉS magyar (na, ez mioritikus specialitás), akkor a média a sasszemű megfigyelésen túl sascsőrökkel vagdossa, saskarmokkal szabdalja, ahol éri. Ráadásul nem csak azért, mert adott esetben gagyi döntéseket hoz. Ami, ugye, normális lenne.

A jelenlegi kormány talán legtöbbet rugdosott magyar minisztere Novák Eduárd ifjúságügyi és sportminiszter, aki kerékpározóként három világbajnoki címet, egy paralimpiai bajnoki címet és egy Európa-bajnoki címet szerzett (többek között), nem mellesleg román nemzeti színekben. Úgyhogy ha van olyan, hogy román nemzeti büszkeség (márpedig teljesen természetes, hogy van), akkor úgy dagadhatna Novák nevének hallatán, mint a jó szél fújta vitorla.

Bő hat hónap telt el azóta, hogy Novák Eduárd élsportolóból miniszter (is) lett. Sok jó (vagy gagyi) döntésre ez alatt a fél év alatt nem volt alkalma. Vannak nagy tervei, mint minden új seprűnek, bemutatta őket, aztán elkezdődött a munka. És jöttek a nemzetőr médiasasok. Hol azért cseszegették (mert más szóval nem jellemezhetem az akciókat), mert „elkeresztelt” egy román sportlegendát, hol azért, mert gratulált a magyar foci válogatottnak az Eb kapcsán, hol azért, mert jobbnak ítélte a magyar sportéletet a hazainál, továbbá szinte folyton azért, mert magyarul is kommunikál Facebook-on.

Közben beakadt egy-két bulvárillatú botrány is: például, amikor a miniszter összeszólalkozott a román tenisz Don Corleonéjával, Ion Țiriac úrral, vagy amikor eléggé nem elegáns módon üzent a tokiói ezüstérmes román párbajtőröző hölgynek. Személy szerint ezeket a marakodásokat nem értem, de hát én nem vagyok élsportoló, se miniszter, továbbá nem is hívnak Novák Eduárdnak.

A fent jelzett cseszegetéseknek, botránykáknak van egy közös vonásuk, azon túl, hogy Novák Eduárdhoz kötődnek: mind lecsorogtak a lefolyón, ahogy a szenny szokott.

Most azonban történt valami, ami nagyon túlmutat a fentieken. Nem tudni, miért (sejtéseket pedig nem fair play közölni), a román trikolór sasmédia kapta magát és felásta Novák Eduárd édesanyjának Facebook-oldalát. Szó szerint. És persze, hogy aki ás, az előbb-utóbb talál is valamit. Például egy megosztott bejegyzést, még 2020-ból. A bejegyzés szerzője nekimegy Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnöknek. Ugyanúgy, ahogy román állampolgárok milliói. Aztán kiástak egy másik megosztást is (ez könnyebb volt, idei júliusi posztról van szó), ahol van egy Nagy-Magyarország térkép.

És innen elindult a mocskos médiakampány. Sorolom a címeket:

Novák Eduárd anyja a Facebook-on: Támadás Iohannis ellen és petíció a Székelyföldért (Newsweek).

Ezt tessék figyelni, óriási: Parancs Klaus Iohannisnak! Románia szétszakítását akarja. Közvetlen üzenet az államelnöknek (Capital)

Novák Eduárd miniszter anyja, támadás Klaus Iohannis ellen: Románia szétszakítását akarja és Nagy-Magyarország visszaállítását (Realitatea)

A sportminiszter anyja Nagy-Magyarország helyreállítását támogatja (Știri pe surse)

Az RMDSZ-es Novák Eduárd miniszter egy nagyívű adok-kapokban. A családja Erdély Magyarországhoz való csatlakozását akarja (Evenimentul Zilei)

És a sort lehetne folytatni, de minek: variációk egy messziről bűzlő témára. És persze, hogy ha már a tálalás ennyire aljasra sikeredett, a reakciók sem sportszerűbbek. Elkezdődött a bozgorozás, a halálos jókívánságok sora, szóval a szabályos gyűlöletbeszéd. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott.

Nem tudom megkerülni a feltételezést: Novák Eduárd ellen szabályos lejáratási kampány zajlik, amelynek épp utolsó fejezete nagyon durva magyarellenes uszításnak minősül. Persze, azt is tudom, hogy ha egyszer egy ország, például Románia államelnöke simán megúszhatja a magyarellenes uszítást, miért ne úszhatná meg a szájhabzó nacionál-média?

Az alábbi szöveg egy keserű pamflet. Szerző örülne a legjobban, ha fele se lenne igaz. Így tessék olvasni.

Gyakran halljuk a publikus tereken, főleg illuminált intellektuális ajkakról röppen fel a hívó szó: Erdélyi magyar emberek (értsd, műveletlen, bunkonzervatív, maradi, másembergyűlölő lények), közeledjetek román embertársainkhoz! De hát elég közel vagyunk így is hozzájuk, ha tetszik ha nem, válaszoljuk mi, műveletlen, bunkonzervatív, maradi, másembergyűlölő lények. Hát akkor közeledjetek még jobban, röppen fel az új irányelv az aranyajkakról.

És mi, műveletlen, bunkonzervatív stb. erdélyi magyar emberek, megfogadjuk a hívó szót. Mert a transzszilván tájakon tisztelettel viseltetünk az aranyajkú kiválasztottak iránt, akik műveltek, haladók és emberszeretők. Példaképek.

És igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy ez a még-jobban-közeledés realizálódjon. Közös evenimenteket szervezünk, gyakran román embertársaink nyelvén, mert hát nekik nem kellett megtanulni a mi nyelvünket, ezért nem is ismerik, ellentétben velünk, akiknek meg kell(ett) tanulnunk az ő nyelvünket, ezért ismerjük.

Lefordítjuk rangos festivaljaink ismeretterjesztő szövegeit, tárgyalóasztalhoz ülünk velük, vásárolunk tőlük, kereskedünk velük, közös szereléket indítunk, együtt sörözünk velük időnként, beléjük szeretünk, és általában igyekszünk elegánsan viselkedni (ami nem mindig sikerül, hiszen mi de genere műveletlen, bunkonzervatív stb. lények vagyunk), mert hát szép dolog megismerni, közel vonni, megölelni egy másik nép, nemzet, közösség culturáját.

És biza, román embertársaink között is vannak felvilágosult értelmiségi aranyajkúak, akik olykor megdicsérnek minket, hogy bezzeg a maghiarok, tessék, példát mutatnak rendszeretetből, tisztaságszeretetből, vendégszeretetből, ilyen-olyan szeretetből. Și totuși, iubirea…

Ezektől a simogató, aranyos szavaktól a mi kis(ebbségi) lelkünk úgy érzi magát, mint akit tömjénnel, mirhával, mindenféle fájnosággal kenegetnének. És nem még gyanakszunk, nem még hiszünk az obskúrus figurák vrözsáláinak (mert ioi, ilyenek is mind vannak itten még), nem még engedjük, hogy vakcináljanak minket a gyűlölet mérgével.

Közben pedig az élet mind megy tovább. Valamiért, nem még tudjuk már világosan, így alakul. Vannak erdélyi magyar emberek, akik mindenféle okokból elmigrálnak innen. Kit hova visz a szél. Aztán vannak erdélyi magyar emberek, akik az aranyajkúak által megadott irányban haladva még közelebb kerülnek román embertársainkhoz. Ők a jó ungurok, őket szokták mutogatni a tévébe, az egzempláran komportáló prietenisták. És vannak azok, akik szerint ennek a nagy közeledésnek közösségi klímaváltozás lesz a vége, szépen elolvadunk, mint a gleccserek. Ők a názisztok, revizionisztok, iredentiszták, akik retrograd akarják forgatni a közös istoria progresiv kerekét.

Ja, román embertársainknak is van egy olyan grupja, amely nem még akar minket mind ölelgetni. Ők azt repetálják, hogy az emigrántosokkal nuj báj, mert azok maguktól elmennek oda, ahova küldik őket a publikus szpáciukban. A názisztokat, revizionisztokat, iredentisztákat majd rezolváljuk valahogy, mondják, mert az eszenca, hogy deszkuráljuk magunkat valahogy ebben az új demokráciában, és az ilyen elementeknek nincs helyük az európai korálban, demisziá! És akkor marad az a pár ezer dragă io ungur a rezervátumban, akiket majd fabulos lehet mutogatni-ölelgetni, ahogy a szászokat is szokták mostanában.

Ennek az istoriának nem még van semmi tanulsága. Hacsak az nem, hogy van. Există.

Úgy látszik, Novák Eduárdot (kétszeres világbajnok, olimpiai bajnok kerékpározó, jelenleg Románia ifjúsági és sportminisztere) ki akarják lőni a román honvédő sportmindentudók. Ha megnézzük az utóbbi hat hónap vonatkozó eseményeit botrányait, a napnál is világosabb, hogy Novák úrral időről időre „baj van”. Hol az a baj, hogy a nemzet egyik élő sportlegendáját, Gică Hagit Georgenak nevezi (mert, ugye, Bölöni Lászlót például soha, de tényleg soha nem keresztelte el bárki román nyilvános felszólaló, leíró), hol az a baj, hogy össze meri vetni a román és a magyar sportéletet, előbbi hátrányára, hol az a baj, hogy román (!) sportminiszterként gratulálni mer a magyar foci válogatottnak az Eb-n nyújtott teljesítményéért (megjegyzem, a román válogatottnak nem gratulálhatott, mert… tudjuk, miért), az pedig folyamatosan baj, hogy a hivatalos közösségi oldalán két nyelven (románul és magyarul) kommunikál.

És ezzel el is jutottunk a legújabb Novák-botrányhoz. Az történt, hogy, hogy Ana-Maria Popescu (korábban Brânză) kardvívó ezüstérmet szerzett a tokiói olimpián. Remek, bravó! Na de innen kezdődik a kevésbé elegáns hazai csörte. A friss ezüstérmes ugyanis beszólt a sportminisztériumnak: reméli, hogy ez az ezüst elég lesz a román vívás jövőjét biztosító költségvetés előteremtésére, afféle garanciaként.

És igen, ezen a ponton Novák Eduárd nem úgy viselkedett, mint egy politikus, vagy akár egy gentleman. Inkább úgy, mint egy mérges vívó, aki, ha odavágnak neki, hát visszavág. Ezt mondta:

„Véleményem szerint Ana-Maria akkor sem tudott volna nyerni, aranyat szerezni, ha a szövetség költségvetése ötmillió lejjel nagyobb lett volna.”

Meg ezt:

„Ana-Maria Popescu remek eredményt ért el, őszintén, a várakozásomon fölül. Számomra ez az ezüstérem felér egy arannyal. Szívből gratulálok Ana-Mariának, hatalmas bajnoka ő Romániának.”

Mi a baj ezekkel a mondatokkal? Semmi, azon túl, hogy nem vall rafinált diplomáciai érzékre, sem eleganciára. De hát kimondta, kimondta.

Az is igaz, hogy bokrétával várta a hazatérő ezüstérmest a reptéren. És igen, az is igaz, hogy Ana-Maria Popescu sem viselkedett elegánsan, amikor, ha úgy tetszik, lógni hagyta a levegőben a miniszter kézfogásra nyújtott jobbját, tessék nézni:

Szóval ezek után, ahogy a sportban mondják, egálban vannak. Egy sportszerűtlen beszólás innen, egy sportszerűtlen gesztus onnan.

A nagyobb probléma az, ahogy Novák úr ominózus (és ismétlem, valóban kifogásolható) nyilatkozatait a román sportsajtó és egyéb honvédő sportmindentudók kezelték. Gyakorlatilag kiragadták szövegkörnyezetükből a miniszter mondatait, puskagolyókat öntöttek belőlük és vadul lövöldözni kezdtek vele a sportminiszterre.

És innen, tudjuk jól, mindegy, mit mondott a román sportminiszter, aki történetesen magyar. Innen már csak az görög tovább, egyre terebélyesedő hógolyóként, hogy ez a csávó sárba tiporta az első román olimpiai érme(s)t. Arrogáns, bosszúálló, bunkó, kérjen bocsánatot, monnyonle, ilyen felszólítások röpködnek a nyilvános térben. Sőt, olyan abszolút paraszt gesztusok is előkerülnek, mint pédául Orlando Teodorovici ex-pénzügyminiszteré, aki amellett, hogy gúnyolódik Novák úrral, román sportismeretből is kőbunkó, ugyanis arra szólítja fel a már több paralimpiai bajnoki érmet begyűjtő élsportolót, hogy szerezzen bár egy olimpiai érmet, ha képes rá.

Ja, mindez egy olyan országban történik, ahol egy sportszövetség épp leköszönő elnöke (az ország top egyik top predátoráról és élő teniszlegendájáról, Ion Țiriacról van szó) unzsenír kidobathatja a vele egyet nem értőt az ülésteremből. És akkor még a börtönviselt Gigi Becaliról és egyéb sportmaffiózókról nem is ejtettem szót.

Úgy vélem, egy bocsánatkérés mindenképp elkelne Novák úr részéről, a mundér becsülete végett. Azon túl pedig csak azt tudom neki ajánlani, amit apám nekem, amikor annak idején vívóversenyre, egyetemi felvételire készültem: Fiam, neked kétszer olyan jól kell teljesítened, mint bárki románnak. Mert magyar vagy.