Jean St'Ay

A politikailag korrekt sportolás művészete, avagy a hülyeség Szabadság-szobra

2019. november 04., hétfő 12:49

Olvasom, hogy valahol Amerikában (egy messzi-messzi galaxisban azaz) egy fociedzőt megbüntettek. És nem azért, mert verte a játékosait. Azért, mert a csapata hülyére verte az ellenfelet. A pályán. Pontokban. Tessék? Jól olvasta, kedves Olvasó. A megbüntetett edző csapata túl nagy pontkülönbséggel győzött. Márpedig ilyet nem szabad csinálni. Mert nem sportszerű!

Tehát, ha idehaza (például) a Sepsi OSK megveri a bukaresti FCSB-t (jó, most épp nem így történt), tudom is én, 2:1-re, az oké. De ha, ne adj Isten, 10:1-re verné, az már nem sportszerű, mert traumatizálja az ellenfél játékosait, edzőjét, gyúróját, a rokonokat, a szurkolókat, és ja, az ultrák például képtelenek lennének autókat rongálni, járókelőkre támadni, az elszenvedett traumától, persze.

És akkor most képzeljük el a szép új (sport)világot: feláll a két focicsapat egymással szemben, ahogy kell, a bíró trillázik egyet a (pán)sípján – bizony, az a primitív, éles, ijesztő sípszó, amit most használnak, az is annyira, de annyira traumatizáló! –, a csapatok elkezdenek labdarúgni, és: mikor az egyik csapat ügyesen elvezeti a labdát az ellenfél kapujáig, a potenciális góllövő szépen lepasszolja a játékszert a kapusnak, ha pedig az illető nincs a kapuban (épp ellépett, hogy felhívja az agyfürkészét, trauma-ügyben, teszem azt), akkor elegánsan elgurítja a kapufa mellett. Gólok nincsenek, sportszerűség van. Meg örömfoci. Meg boldogság. Meg hülyeség. Éljen!

Hirdetés
Hirdetés