Ajánlok egy képzeletgyakorlatot. Képzeljük el, hogy Csíkszeredában van egy fesztivál. Például a NyárON. És képzeljük el, hogy erre a fesztiválra elmegy egy román árus, aki történesen töltött káposztát kínál a népnek. Ez a specialitása. És képzeljük el, hogy kiírja: Sarmale. És akkor most azt is képzeljük el (a bornírt játék kedvéért), hogy a város polgármestere bemasírozik a helyszínre egy holdudvarnyi talpnyaló kíséretében, megáll a román árus bódéja előtt, majd kiadja az ukázt: Hoztok ide pár székely zászlót és letakarjátok a szavakat, amiket nem értünk. Értve vagyok? Aztán, mint valami dolgát-jól-végezte Döbrögi, továbbmegy.

Nyilván hülyén néznének ki a székely zászlók a feliratokon, ezért a kreatív talpnyalók táblákkal takarnák el – hangsúlyozom, képzeletben – a Sarmale szót, azzal, hogy Töltött káposzta. És valahova odabiggyesztenék a lobogót. Hogy a tekintetes úr ne ordítsa le a fejüket.

Megvan? Na és akkor most azt képzeljük el, mi történne, ha ez történne. A nemzetvédők  (és nem csak) idegrohamot kapnának, aztán két szájjal üvöltenék, négy kézzel írnák fájdalmukat a világ négy égtája felé. Feljelentenék a rasszista-revizionista-revansista-erdélyrabló polgármestert a rendőrségen, az ügyészségen, a diszkriminációs tanácsnál, az emberi jogok bíróságán, a pátriárkánál, a miniszterelnöknél, az államelnöknél, a Dumnyezónál is. És igazuk lenne, ha így lenne.

És akkor most nézzük, mi történt a valóságban, miután Nagybánya sittes polgármestere földbe döngölt és megalázott egy székelyföldi árust egy helyi fesztiválon. Politikai pártjaink, megmondóink megdöbbenésüknek adtak hangot, elítélték, elhatárolódtak, elhűltek. Jó, nekik ez a dolguk ilyenkor, ezért fizetik őket, többek között. Egyik politikai pártunk, az EMNP odáig ment, hogy bejelentette: feljelentést tesz a sittes városbíró ellen. Elég soványka teljesítmény, de a semminél több.

Na de mit tesz például a helyi román politikum? Hiszen itt egy ember megalázásáról van szó, továbbá jogtiprásról (semmiféle szabályzat nem tiltotta ugyanis a nem román feliratok használatát, lásd pl. hamburger és társai), melynek egyetlen kiváltó oka az volt, hogy az illető nem román. Mit tesznek azok az országos hírű román politikusok (nem sorolom őket, hosszú és unalmas lenne, sajnos mind egyre megy), akik Nyugat felé ujjongva verik a mellüket, hogy mekkora kisebbségjogvédő paradicsom ez a mioritikus Románia.

Ahogy nézem, semmit sem tesznek. Illetve, de. Úgy tesznek, mintha mi sem történt volna: Nagybányán, Bánffyhunyadon, Nagyváradon, Marosvásárhelyen… ez a sor is hosszú, nekik unalmas, nekünk fájdalmas.

És van még egy kérdésem: mit tesznek a minden apró jogtiprásra azonnal ugró „emberjogi” aktivisták? Persze, a Nagybányán nyilvánosan megalázott ember nem szerepel az „emberjogi” aktivisták listáján. Mert ő nem roma, nem LGBTQ, nem macska, nem fa. Csak egy magyar.

Igen tisztelt Polgármester Úr!

Nagy érdeklődéssel követtem múlt heti szamurájakcióját, melynek során – az egységes és oszthatatlan román nemzeti éthosz védelmében – szigorú pontossággal szabdalta szét egy kürtőskalácsárus bódéját és lelkét államnyelvi katanájával.

Szeretnék gratulálni Önnek a tökéletesen végrehajtott mutatvány kapcsán! Mindazonáltal lenne pár megjegyzésem.

1. Amellett, hogy a szabatosan szétcincált árus üzleti érdekeit követve állította fel bódéját az Ön által hol szabadlábon, hol a sittről uralt városban, az az ember vendég is volt Nagybányán (Bájá Márén). Na mármost, létezik egy ősrégi erkölcsi elv – meg vagyok győződve afelől, hogy egy olyan bölcs és igazán sokirányúan képzett elöljáró, mint Ön, tisztában van vele –: vendégjog a neve. Ezen íratlan szabály értelmében tilos az ember otthonába látogató vendéget bántalmazni, amennyiben az illető nem tör a házigazda (és családja) életére, vagyonára, illetve nem követ el szentségtörést. Az Ön által megregulázott árus valójában az Ön városának (otthonának) javára akart tenni, amennyiben kürtős kaláccsal kínálta az Ön nagy családját, melynek tagjai ellátogattak a helyszínre, továbbá befizette a helybért is az Ön nagycsaládi kasszájába. Ettől a pillanattól kezdve az Ön kaszabolós mutatványa főbenjáró suttyóság.

2. Igen, mindenki ismeri a nemzeti parancsot: a román az állam nyelve, tehát minden román állampolgárnak kötelező módon ismernie és adott esetben használnia kell. Ezzel kapcsolatban szeretném Önt emlékeztetni arra, mennyire imádták az Ön ősei azt, amikor annak idején, réges-régen a magyar uralom működtetett hasonló parancsuralmi gépezetet a román közösség ellen. Nem imádták, sőt, minden rendelkezésre álló eszközzel ellenálltak. És sikeresen, hadd tegyem hozzá. Szeretném jelezni, mi sem imádjuk a „kölcsönkenyér visszajár” alapú parancsuralmat. Ellenállunk. Hogy mennyire sikeresen, az jelen pillanatban a jövő zenéje.

3. Román (és nem csak) elit körökben a parancsuralmat a szőnyeg alá szokás söpörni, mint szalonképtelen eljárást. Ezekben a körökben azzal illik érvelni, hogy a romániai magyaroknak minden érdekük ahhoz fűződik, hogy megtanuljanak románul. És ez így igaz. Viszont halkan mondom: talán a romániai románokhoz is tapad némi hasonló érdek. No nem feltétlenül az, hogy tökéletesen vágják a magyar nyelvet. De bár annyi, hogy a széles körben használt kifejezéseket – mint például a kürtős kalács – ismerjék… és elfogadják. Mert ha tetszik, ha nem, jelen pillanatban az a helyzet, hogy Románia nem egy monolit nyelvű, kultúrájú, vallású, gondolkodású, érzelmű ország. Amely akár elviselhetően szép hely is lehetne, ha nem rondítanának bele minduntalan olyan álpatrióták, mint például Ön.

4. Jobb helyen a rovott múltú, sittes polgármesterek elmennek zabot hegyezni.

Kolozsvárnak van két stadionja. Az egyik a völgyben (a megyei tanács tulajdonában levő Aréna, a Kolozsvári U „otthona”), a másik a hegyen (a fellegvári CFR-stadion, amely a klubé). A balladák világában ez már eleve konfliktuális helyzetre utal: a hegyi vár a völgyi vár ellen, ugye. De Klúzsnapoka toleráns és multikulti tája nem baljós balladák földje, hanem a sokszínű közös-ülésé, mint tudjuk azt Emil Boc városbíró és más elöljárók folyamatos hozsannáiból.

És akkor nézzük, hogyan bontakozik ki mégis egy alapjában véve egyszerű esetből a potenciális vérugató ballada. Tehát, a hegyteteji CFR-stadion füve elsorvadt az idei aszályos évben, muszáj újrakertészkedni. Viszont ettől a fociélet nem áll le, a csapatnak valahol le kell játszania a hazai meccseket. A CFR urai a megyei tanács színe elé járultak és megkérdezték, lehetséges lenne az, hogy a völgyi Arénában játsszák az említett mérkőzéseket, amíg odafönt dolgoznak. A hír persze tüzes szárnyakra kapott: a Kolozsvári U báránylelkű szurkológárdája azonnal bégetni üvölteni kezdett, hogy a völgybe a hegyiek… csak a szurkolói testeken át!

A feszültséggel terhes fellegek gyülekeztének láttán a CFR jobbnak látta visszahúzódni a hegyre: illetékesék bejelentették, hogy oké, hagyjuk, inkább elmegyünk Medgyesre (ahol a legközelebbi, szabványoknak megfelelő stadion van). Erre már a bölcs Boc bíró is reagált mondván, hogy bölcs döntés, mert a hegy-völgyi fociügynek nem szabad egymás ellen fordítania a közösséget, ellenkezőleg, az egyesítés a cél. Tessék, kérdezheti bárki paraszti logikus polgár: az egyesítés ezek szerint azt jelenti, hogy különválasztjuk őket, sőt, hagyjuk, menjenek a szemük világába? Persze, itt a paraszti logikus magyar polgár is eltöprenghet kicsit: ha a különlét az egyesülés feltétele, akkor a derék román városvezér miért akadályozza következetesen, hogy a magyar közösség a saját külön nyelvét használja a nyilvános terekben? Na de mit ért a paraszti logikus polgár a gondolkodás művészetéhez?

A legfrissebb fejlemény az ügyben az, hogy a Kolozsvári U vezérei párbeszédre hívták a megyei tanácsot egy közleményben. Szép tisztán kimondják, gyertek beszélgetni, de… idézem: az Aréna-ügyben „a klub álláspontja nagyon világos és mit sem változott az elmúlt 103 év során. A sétatéri stadion eltéphetetlenül kapcsolódik magához a Kolozsvári U létéhez, és a klub nem alkuszik a történelméről.”

Nocsak! A történelemről nem alkuszunk, nem ismerős ez? Hát a multikulturális tolerancia európai gyöngyszemvárosában nem az kéne legyen a vezérelv, hogy minden közösség történelmet tiszteljük, de a jelenben létezhetnek hidak, amelyek valóban összekapcsolják a különböző történelmeket? Úgy tűnik nem. A hegyiek menjenek az anyjuk valagába! Ez a vár a völgyieké. Bár nem ők a vár igazi urai, hanem a megyei tanács.

Ez az a pont, ahol a paraszti logika hirtelen lebénul. És némi tétova ácsorgás után egy döccenés árán rájön (megint): a városvezetés által fennen hirdetett sokszínű-toleráns-okosváros Klúzsnapoka egy rohadt nagy hazugság.

Az olvasók többsége valószínűleg nem tudja, hogy van az RMDSZ-nek egy hírlevele, amit ímélben küldenek ki a médiának, naponta akár többször is. Elvileg amolyan hírszolgáltatás, valójában sikerpropaganda, amely kizárólag az RMDSZ eredményeiről számol be: kiharcoltuk, elértük, biztosítjuk, felépítjük, megmentjük, fellépünk, és így tovább ebben a regiszterben.

A nem olyan kellemes dolgok, hogy úgy mondjam, vagyis az olyan történések, amelyek nem feltétlenül alkalmasak az RMDSZ sikerességének, hírnevének fényezésére, mindig kimaradnak ebből a tájékoztatóból.

Így például az is, hogy tegnap a szenátusban elfogadtak egy módosítást, amelynek értelmében nő a helyi és megyei választottak, több intézményvezető, de a miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők és szenátorok fizetése is. Ezt valahogy nem tartották fontosnak az RMDSZ-tájékoztatóban megemlíteni, pedig két RMDSZ-szenátor kezdeményezte a módosítást, amit a többségben levő kormánypártok két kézzel szavaztak meg.

Mert hogy is nézne ki egy ilyen beszámoló:

„Az RMDSZ kezdeményezésére az eddig sem szűkölködő törvényhozóknak még több pénzük lesz!

Turos Lóránd és Fejér László Ödön RMDSZ-szenátor fáradságos munkájának eredményeképpen ma a szenátus elfogadta azt a módosítást, amely fizetésemelést eredményez majd a törvényhozóknak, így a romániai magyarok érdekképviseletének, a közösség jogaiért harcoló képviselőknek és szenátoroknak is. Akik eddig sem panaszkodhattak, mivel az öt számjegyű fizetésük és egyéb hivatali juttatások nyomán anyagi biztonságban élnek, ki tudják fizetni a megsokszorozódott gáz- és villanyszámlákat, bármikor be tudnak vásárolni, elutazni nyaralni, kényelmes lakást, nagyobb autót venni, és idős korukban sem lesznek anyagi gondjaik a szép nyugdíj kellemes következményeképpen.

Hatalmas siker ez, akkor is, ha az ország legtöbb megyéjében alig 3000 lej az átlagkereset. Ha az utóbbi hónapokban az egekbe szökött mindennek az ára. Ha az átlagemberek, akik beleőszülnek abba, hogy ételt, ruhát vegyenek a családjuknak, hogy valahogy kifizessék fűtés- és villanyszámláikat, hogy gyógyszert vásároljanak, hogy egy átdolgozott élet után befizetett egészségbiztosítási hozzájárulásuk nyomán valahogy egy-két hónap múlva időpontot szerezzenek az orvoshoz. Akkor is, ha a nyugdíjasok a havi 1000-1500 lejükből (de sokan még ennyiből sem) próbálják kisakkozni, hogy fűtsenek-e, világítsanak-e, egyenek-e vagy gyógyszert vegyenek-e, mert mindent egyszerre nem lehet. Ha a korábbi, viszonylag biztonságos és tervezhető világ éppen szétmállik, egy soha nem látott gazdasági és létbiztonsági válság van kibontakozóban két pokoli járványév és a szomszédban zajló háború miatt kirobbant energiaválság miatt. Ha évtizedek óta épülő autópályák valószínűleg újabb évtizedekig fognak épülni, ha magyar iskolákat zárnak be és magyar óvodákat nem engednek működni, ha a romániai magyarok továbbra is bármikor az egységes román nemzetállam ellenségeiként húzhatók elő a cilinderből.

Az örömhozó javaslatot minden kormánypárt támogatta, és azért az RMDSZ nyújtotta be, mert nekünk stabilan 5 százalék fölötti a támogatottságunk és az ilyen kezdeményezések sem rontanak rajta, választások előtt ugyanis mindig előszedünk valami mézesmadzagot, autonómiázást, románveszélyezést vagy egyebet, amivel a választóinkat elrángatjuk a szavazóurnákhoz.

Akkor is üdvözlendő ez a kezdeményezés, hogy éppen azon a napon fogadtuk el a szenátusban, amikor az alkotmánybíróság elvetett két törvényt, amelyek közül az egyik éppen az elöljárók fizetésének emeléséről szólt.

Elértük, kiharcoltuk, megcsináltuk!”

Na ugye, hogy nézne ki ilyesmi egy RMDSZ-tájékoztatóban…

Hadd kezdjem egy pozitívummal. Ugye, a felvilágosult, minden áron, de főleg az együtt élő kisebbségi közösségek hátán újemberkedő kommunista rezsim 1961-ben fogta a kolozsvári Farkas és Egyetem utca sarkán álló Mária-oszlopot (nem mellesleg, a fogadalmi oszlop a kincses város legrégebbi köztéri szobra) és kirakta valahová a semmibe. Aztán olyan 70 évvel később, a Farkas utca és környéke felújításakor a tervezők észszerű módon azt ajánlották, kerüljön már vissza az oszlop a helyére, mert… így lesz architekturálisan vonzó Kolozsvár központja. És láss csudát, Kolozsvár mű-multikulti városvezetése beleegyezett.

Az ember ilyenkor hajlamos bedőlni a jó hír keltette napsugaras optimizmusnak. Jé, hát lehetséges, hogy tényleg megváltozott az emilbociánus kisvilágszemlélet? Elképzelhető az, hogy egy (nem román) szobor adott esetben tényleg csak egy (nem román) szobor (annak minden történelmi, kulturális, esztétikai stb. dimenziójával) és nem valamiféle revizionista időzített bomba?

És amikor már rábólintanánk, hogy igen, talán lehetséges, jön a tasli, hogy coki, nem épp úgy van az. A város látványosságait elképesztő energiával felújító önkormányzat jó ideje tervbe vette a fellegvár gyöngyszemesítését. Van ott egy Vauban-várrom, még a csúnya Habsburg-időszakból. És tényleg remek ötlet, hogy az enyhén szólva lehurbolt helyet Kolozsvár egy újabb, mindenki számára ragyogó pontjává változtassák. Nosza, a tervezők neki is feküdtek, de ismét (ki tudja hányadszor) beleakadtak a Funar-keresztnek becézett 1848-as emlékmű-monstrumba. Mire nagy merészen (naivan?) beleszőtték, pontosabban kivágták a tervekből az istentelenül ronda tereptárgyat, természetesen konkrét műépítészeti, esztétikai stb. érvek alapján.

A múlt héten nyilvánosságra kerültek a látványtervek és nagy lett a csönd. Amelyet elsőként Dan Tarcea alpolgármester tört meg, mondván, hogy azért fog harcolni (a milita, románul), hogy a kereszt a helyén maradjon, továbbá nyilván semmi él nélkül hozzátette azt is, hogy ó, a tervek még csak most fognak megérkezni a hivatalba, engedélyeztetés végett.

Aztán végre megszólalt az újabban elég harciasan nyilatkozgató Emil Boc, Kolozsvár bírója is. Rövid volt és velős: a szimbólumokhoz nem nyúlunk, a kereszt ott marad, pont. Akinek meg nem tetszik, írjon haza, vagy költözzön el, teszem hozzá.

Picit eltöprengtem, mi lehet az oka annak, hogy számtalan építészeti, esztétikai (tehát nem politikai) érv ellenére ilyen esetekben (lásd még például a Hunyadi téri Avram Iancu-förmedvényt) miért merevedik meg hirtelen és kórosan a kolozsvári bíró és csapata, mint valami priapizmusban szenvedő beteg.

Van egy kézenfekvő, politikai logikán alapuló válasz: Kolozsvár választópolgárainak jelentős része román nemzetiségű. Tehát amikor jön a nagy pillanat, rájuk kell figyelni. És ha véletlenül (mert a politikában ez gyakran előfordul) enged egy amúgy észszerű és normalitást lehelő változásnak, előfordulhat, hogy egy kihívó felkapja az elmozdított szobrot, mint egy földön heverő fegyvert és jól fejbe veri vele a regnáló polgit. Ami semmi esetre sem kellemes.

Aztán van egy másik lehetséges válasz is: Románia nagyon fiatal állam. És a maga módján nagyon pragmatikus is. Ami azt is jelenti, hogy szimbolikus-identitárius szinten gyakorlatilag minden jelképhez ragaszkodik, ami valamiképpen kiemeli a román identitást a mindenféle idegen, elnyomó, sőt, a hivatalos elképzelés szerint visszakapaszkodni kívánó közösségek (na jó, lényegében csak egy közösségről van szó, a többit sikerült száz év alatt kiiktatni, beolvasztani) szimbólumerdejéből.

Bármelyik választ is fogadjuk el bár részben igaznak, az eredmény borítékolható: a Funar-kereszt (és az összes hasonló horrordarab) – ha csak valamilyen csoda nem történik – a helyén marad. Amit tehetünk: örülünk annak, hogy a Mária-oszlop esetében mégis rugalmasan viszonyult a bíró és csapata a kolozsvári, tágabban erdélyi történelemhez, kultúrához, normalitáshoz. És reménykedünk abban, hogy több hasonló fecske egyszer majd meghozza a transzilván tavaszt.

Az erdélyi „magyar származású román” (Oleh Nyikolenko ukrán külügyi szóvivő után, szabadon) polgár tudja, vagy ha épp nem ezzel a tudással foglalkozik, érzi, hogy Románia olyan kisebbségőrző-védő mintaállam, mint amilyen kiváló őrző-védő eb, teszem azt, egy sziámi macska. Persze, ettől még jól van a fent említett polgár, dolgozik, adót, illetéket fizet, homlokzatot újít, szóval úgy viselkedik, mint bármely más állampolgára ennek az alig százéves, ám annál demokratikusabb és toleránsabb egységes-és-oszthatatlan-nemzetállamnak.

Ez a polgár tudomásul veszi, hogy az élet egy mintaállamban sem fenékig tejfel, tudomásul veszi, hogy a saját közössége is téved, sőt, vét időnként, tudomásul veszi, hogy az élet a paradicsomban is unalmas, ha néha nincs harc. Például olyan alapjogokért, mint az oktatáshoz való.

Na de akkor már felkapja a fejét, amikor váratlanul úgy tűnik, e harc nem valami ritkán előforduló, helyi érdekek mentén zajló csetepaté, hanem, apró paradoxonnal élve, elszigetelt offenzíva.

Három ilyen hadművelet is zajlott, zajlik épp. Az első elég nagy múltra tekint vissza, tehát mondhatjuk, hogy ó, nem is ér: a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium 2014 óta tartó kálváriájáról van szó.

A második recens, Kalotaszeg fővárosában zajlik és a 32 éve lerázott kommunista diktatúra módszereire emlékeztet: magyar állami támogatásból elkészült egy vadonatúj óvoda és bölcsőde Bánffyhunyadon. Nyilván magyar gyerekek számára. És akkor a PSD helyi tanácsosai kifundálták, hogy oda márpedig román gyerekek is járni fognak. A remek, toleráns és kisebbségvédő mintaállami ötletet aztán a helyi tanács is támogatta.

A harmadik ügy szintén recens, Nagyváradon történt: a Nicolae Bălcescu Gimnázium magyar osztályai számára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ingyen biztosított egy felújított, a célnak tökéletesen megfelelő ingatlant, de Bukarest nem hagyta jóvá, hogy a diákok az új épületben kezdhessék a tanévet. Mert ha csak a magyar gyerekek mennek az új épületbe, az kérem, szegregáció. Az ügy közben megoldódott a hírek szerint, mégpedig úgy, hogy a református egyház engedett: román osztályok is költözhetnek az épületbe.

Na és akkor erdélyi „magyar származású román” polgárban óhatatlanul felmerül a kérdés: mit is jelent a véletleneknek eme sorozata? És nem, nem kell ahhoz paranoiásnak lenni, hogy eljusson a rohadt nagy nyomokban igazságot tartalmazó válaszig: az elszigetelt offenzívának bizony köze lehet a magyar kormány által nyújtott igen jelentős támogatásokhoz. Vagyis: ha ti, „magyar származású románok” eljátsszátok itt a „magyart”, honfoglalóztok egy idegen ország hathatós segítségével, akkor mi, toleráns és nyitott és kisebbségvédelmi bajnok egységes-és-oszthatatlan-nemzetállami hősök, szépen betartunk nektek. Ahol csak tudunk.

Persze, hallani időnként olyan véleményt is, hogy hej, minek kellett a magyar kormánynak ilyen nagy kalapáccsal bejönni Romániába, mert ez csak irritálja a többségi hatalmat. Ó, de remek vélemény ez! Képzeljük el, mi lett volna (hiszen volt ilyen régebb, egy másik magyar kormány idején), ha nem történik semmi. Na, hát pont az lett volna: nem történt volna semmi. Mert a román kormány bizony nem támogatta volna és nem igazán támogatja mindazt, ami például idén meglett.

És akkor most mi lesz? Pontosan nem tudnám megmondani, de hajlok arra, hogy az elszigetelt offenzíva tovább folytatódik. Ahogy a kisebbségvédelmi kirakatmantra is.

Ez az írás egy pamflet. Továbbá helyenként idegen, illetve nyomdafestéket nehezen tűrő szavakat tartalmaz. Mindazonáltal, vagy talán éppen ezért, teljes mértékben a képzelet szüleménye. A valósághoz csak vak tyúkként van némi köze, talán.

Aki hétfő délután nézte a Kolozsvári U–Sepsi OSK bajnoki mérkőzést, megfigyelhette, hogy lényegében két csata zajlik a kolozsvári stadionban: az egyik a gyalázatos állapotban levő gyepen (és itt most lehet találgatni, mennyi köze van a gyakran lábgyilkos talajnak a nemrégiben ugyanott lezajlott Untold fesztiválhoz), két focicsapat közt, nagy általánosságban a fair play szabályai szerint. A másik csetepaté a lelátókon dúlt, mégpedig a Kolozsvári U ultrakemény szurkerbandái és a vendég csapat drukkerei közt – a hazaiak részéről aljas, gyűlöletkeltő, székely- és magyargyalázó szlogenekből, feliratokból álló orális és írott arzenállal.

Oké, tudjuk, van ilyen, nem az első és nem az utolsó alkalom ez, különösen amióta a román média folyamatosan hergel a székely csapatok ellen az oda befutó magyarországi kormánytámogatások okán. A magam részéről kíváncsian várom Asztalos Csaba úr és erkölcsös kollégái döntését az ügyben.

Ami a legtöbb kommenter figyelmét elkerülte: a meccset élőben közvetítő televízió azonnal pásztázni kezdte a dísztribünt, mihelyst a bíró úgy döntött, leállítja a mérkőzést az első félidőben. És hát persze, hogy rátalált Emil Boc úrra, az Okos Kolozsvár erősen multikulturális színekben játszó polgármesterére. Aki szobormereven ült a székén és bámult maga elé, amint a képen látható.

Költői kérdés: vajon mire gondolhatott a jó Boc úr? És engedjék meg, hogy eljátsszak pár teljesen fantázia-alapú forgatókönyvvel.

1. Ioi bosomeg, itt komoly cirkusz van, én pedig a klúzsnapokai bíró vagyok. Hej, ide rögtön egy megafont, hadd rontsak a gyalázatos szurkerhorda közé egymagam, hadd hordjam le őket a jó anyaföldig, hogy az a Dumnyezó… (Ja, mikor a disznyók repülnek, akkor.)

2. Ioi bosomeg, minek kellett megmenteni ezt a szar csapatot, s még adni is nekik idén négymillió lej pománát, csak azért, hogy ezek a huligánok itt rárottyantsanak a szép multikulturális pólómra? És még az is lehet, hogy kikap a csapat a nem létező szekujoktól, hogy az a Dumnyezó… (Kikaptak, szmájli.)

3. Ioi bosomeg, megint hisztizni fog a dobitok sajtó, hogy persze, mert megígértem, megbüntetjük a randalírozó ultrákat, de ehhez képest nem csináltam semmit, ioi-ioi, na, nézzem meg, hova menjek gyorsan horgászni, hogy az a Dumnyezó…

4. Ioi bosomeg… igaz, hogy nem fogok rendet tenni a stadionban… igaz, hogy megint egy gyenge csapatnak adtam azt a rohadt sok pénzt… igaz, hogy ha most valaki lefotóz, irtó szar színekben tűnök fel… igaz, hogy a sajtóban lesz hiszti, hogy megint hazudtam… minden igaz, bosomeg… de azé olyan jó volt hallani, ahogy a derék fiaink a földbe döngölték a cörán szekujokat… még akkor is, ha a végén kikaptunk, bosomeg… de ahogy elküldték őket a drákuba, hej… ez azért mindent megért… hogy az a Dumnyezó…

Orbán Viktor tusványosi beszéde óta zúg a hazai kommunikációs mező, mint a megbolygatott méhkas. A román politikai elit elhatárolódik – persze csak félszájjal, ahogy ilyen esetekben szokta (lásd, itt, itt vagy itt) –, az éles beszólásokat a közkatonákra, no meg a sajtóra bízza. Persze, akadnak higgadtabb hozzászólók is, de a többség az eurokonform elborzadás-diskurzus mentén hántja a magvas tengerit.

Az egyik olyan téma, amelyet az utóbbi napokban gyakorlatilag mikroszkóppal vizsgál és „tár fel” (mintha nem lett volna eddig is szem előtt) a román média egy része, a magyar kormány erdélyi gazdasági támogatásrendszerére vonatkozik (lásd például itt meg itt). Szinte naponta jelennek meg cikkek, publicisztikák arról, hogyan „vásárolja fel” Budapest jó pénzért Erdélyt, a romániai magyar politikusokat, polgárokat, gyakorlatilag mindent, amire ráteheti a kezét. Kedves oknyomozók, ez is régóta világos: ha a mindenkori román kormány támogatta volna a romániai magyarokat, akkor bárki másnak nem lenne mit támogatnia, ugye. Na de megtette? Nem tette meg.

És itt van egy másik kérdés is: vajon miért nem támogatja a román kormány a külhoni román közösségeket? Hiszen van belőlük elég, és nem csak a Moldovai Köztársaságban. Nos, van pár (nyilván vitatható) feltételezésem. Tessék:

1. Nincs a memóriában

1859 óta a román nemzet néhány időszakos kivételtől eltekintve csak gyarapodott. Vagyis egyre több területhez, forráshoz, lakoshoz jutott. Amely lakosokat nem mellesleg a százpár éves ifjú nemzet ma is románoknak titulál a közbeszédben, függetlenül attól, hogy annak vallják-e magukat vagy sem. Könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen nemzet vezetőinek fejéből (vagy lelkéből, ahogy tetszik) egyszerűen hiányzik a határokon került nemzettársak támogatásának gondolata, érzése (kivételek természetesen ez esetben is akadnak). Legalábbis egyelőre.

2. Szorongás a szomszédtól

Van egy olyan lehetőség is, mely szerint a román kormányok inkább nem támogatják a külhoni románokat, mert így megmarad az ütőkártyájuk a folyton „határsértegető” magyar szomszéddal szemben. Ha a román kormány is erőteljesen támogatná (értsd, a hangzatos beszédeken és aprópénz-utalásokon túl) az ukrajnai, magyarországi és egyéb román közösségeket, ezzel gyakorlatilag legitimálná a magyar „gazdasági honfoglalást”. Nem mintha Magyarországnak szüksége lenne bármiféle legitimációra, de akkor is. Így lehet minduntalan ezt mondani: mi jófiúk vagyunk, ti meg állandóan beduvadtok einstandolni a mi grundunkra, jaj Európa néni, tetszik látni, mit csináltak megint ezek a csúnya magyarok? Revízióznak, rasszistáznak, putyinistáznak, mindengononoszistáznak!

3. Európa néni és a jó kisfiú

A magát kisebbségi kánaánnak beállító, ám a kisebbségi jogokat jó bizánci-fanarióta módon folyamatosan megfúró Romániát érdekes módon egyetlen EU-s bürokrata, politikus, véleményvezér, publicista, civilszférikus akcióhős sem igazán támadja. (Bezzeg Magyarországot szinte óránként!) Pedig, hogy csak az egyik legérzékenyebb brüsszeli triggert kapjam elő: bár Magyarországon jó ideje létezik az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolata, Romániában ennek nyoma sincs. Sőt, egyetlen kormánytagra sem emlékeszem, aki harcosan menetelt volna valamelyik Pride-on. Vajon miért nem sújt le Romániára a brüsszeli szivárványpallos? Elképzelek egy plüssbe burkolt termet, ahol brüsszelokraták és román politikusok csevegnek, élükön az européerita Ionopot álkisebbségi államelnökkel. És a derék trikoloristák kifejtik a fényeséges nyugati porta gentleperszónáinak: értsék meg, egy 85+ százalékban ortodoxok lakta országban ők nem tudják az LGBT-ügyet zászlóra tűzni, na. Brüsszelokratáék megértően sóhajtanak egyet, aztán megegyeznek: oké, nem bántunk, de akkor ti meg ügyeltek a külhoni románok ügyére, nem ugráltok, mint a gonosz Magyarország, mert mi szép nagy közös Európát akarunk, nem katalán lázongást és vérengzést. Értve vagyunk?

Érzésem szerint értve vannak. Nagyon is. Persze lehet, tévedek. Adja Isten. Még tán csoda történik.

Lehangoló az a verejtékbe áztatott igyekezet, amellyel Isten anyja virágoskertjének (értsd, a százpár éves Románia) két legfőbb politikai mamlasza, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök és Nicolae Ciucă miniszterelnökké vetkőztetett katonatiszt bizonygatta a múlt hét végén, hogy a mioritikus haza nem csak a románok, de az itt élő kisebbségi közösségek számára is igazi paradicsomi liget, ahol bió az élet, euró a színvonal… és ez csak a sokszínű, toleranciával és egyetértéssel gazdagon díszített multikulturális pátriaszékház sziklaszilárd alapja.

Még lehangolóbb, hogy képesek voltak ismét mantrázni: ők tegnap is megvédték, ma is megvédik, holnap is meg fogják védeni a kisebbségek jogait. Na, hát ettől kirázott a hideg, mert ha úgy védik a jogaimat (meg az Önökét, kedves kisebbségi Olvasók), ahogy eddig, akkor már elnézést, cseszhetjük. Ugyanis az ő tolluk vonásával kellett volna szavatolni azt a sok bölcsit, óvodát, iskolát, egy-egy felsőoktatási és kulturális intézményt, kétnyelvűséget (nem lakossági számarány szerint, domnilor, hanem a hangoztatott sokszínűség és tolerancia nevében bárhol, ahol kisebbségi közösségek élnek az ország területén), amelyből nem lett semmi, a szokásos blablán kívül. Ja, hogy a magyar állam megtette? Nem szép dolog ilyen otrombán beleszólni egy másik ország belügyeibe, csóválja a fejét az álszász meg az álkisebbségimádó. El a kezekkel a nemzetiségeinkről! Mi majd jól elintézzük megvédjük őket! És különben is: kész tény, hogy a trikolór tájon nincs kit óvni. Mindenki meg van óvva, tetszünk értve lenni?

Jó, hát ha annyira óvnak bennünket, akkor lenne egy ajánlatom e két hős számára: felkérem tisztelettel Ionopot meg Ciucă urakat, legyenek egy ideig, mondjuk jövő nyárig igazi kisebbségiek. Egész pontosan magyarok, akik ragaszkodnak az identitásukhoz, kultúrájukhoz, anyanyelvükhöz, vallásukhoz, nemzetiségi közösségükhöz. Az álkisebbségi államelnök legyen például Jánosi Miklós szebeni történelemtanár, a tábornok úr pedig Csuka Miklós máramarosszigeti szabómester. Na, és akkor majd lehet fogadásokat kötni: vajon tapsikolni fog Jánosi úr és Csuka úr a hazai kisebbségi jólétnek? Vagy esetleg sikoltozva menekülnek Magyarországra a hazai kisebbségvédelem okozta kulturális sokk hatására? Vagy (ez a legvalószínűbb) könyörögve kérik a mindenható Dumnyezót, ne ostorozza őket tovább, hadd legyenek újra azok, akik: kisebbségvédelmi frázisokat öblögető díszszászok, díszrománok.

Borítékolni lehetett: amint Orbán Viktor kihúzza a lábát Tusnádfürdőről, előbújnak a román politikusok, megmondók, mindenféle népek és… mondják a magukét. Nos, megtörtént.

Voltak olyanok, akik az ilyen esetben szabványnak számító szöveget tolták: menjen haza Orbán és ott mondja a putyinista dumáját!

Aztán voltak olyanok (például a román külügyér), akik a tőle megszokott diplomatamtammal hozakodtak elő, amit nem hogy az ország népe, de még a saját munkatársaik is ásítozva olvastak, ha egyáltalán.

Persze, voltak olyanok is, akik a pavlovi reflexre emlékeztető putyinistázást, rasszistázást, nácizást félretéve igyekeztek elgondolkodni azon, amit Orbán Tusványoson mondott. Lásd itt vagy itt.

És végül előbújtak a sikoltva hörgő, hörögve sikoltozó „européerek” is, például Eckstein-Kovács Péter (akit nem ezért kedvelek) vagy az ex-vátrás, ex-miniszterelnök, ex-USR-elnök Dacian Cioloș újdons(z)ült brüsszelopata minipártja, a Reper. Ez a pártocska tényleg úgy kifakadt a tusványosi beszéd után három nappal, mint egy gennyzacskó.

Az EU-glóriás csipetcsapat azzal indít, hogy követeli Kelemen Hunortól, azonnal foglaljon állást Orbán Viktor rasszista kijelentéseivel kapcsolatban. De tovább is van: a maroknyi brüsszelita azt is követeli, álljon ki Hunor úr (a Repernél sem ismerik a magyar személynevek helyesírását) a nép elé és magyarázza el, miért közeledik ő és pártja oly nagy mértékben a budapesti rezsimhez. (Ugye, akár példát is vehetne Hunor úr a Reperről, amely csak lózungok szintjén, vagy épp úgy se közeledik a határon túli román közösségekhez.) Aztán jön az unalomig ismert felszólítás, hogy Hunor úr, tessék azonnal elhatárolódni a politikai haver (így nevezi a Reper Magyarország miniszterelnökét) felelőtlen kijelentéseitől.

Na de van itt érdekesebb mondat is: a nyugati fény harcosai kerek perec kijelentik, hogy Hunor úr magyarázattal tartozik politikai döntéseiért, mégpedig a román, a magyar, az európai, na és most tessék megfogózni, az ukrán állampolgárok felé. (Elképzelem egy pillanatra, hogy Európa népe körmét rágva várja Hunor úr magyarázatát.)

Aztán a törpepárt egy elegáns tollfordulással lemond a követelésről, felszólításról és olyat állásfoglal, hogy a töve a Mariana-árkot súrolja: felháborító, hogy egy román politikus (Hunor úr), aki az ország miniszterelnök-helyettese, Orbán Viktor haverja és támogatója legyen. Merthogy nevezett Orbán Viktor egy putyinista, rasszista, xenofób és euroszabotőr! (Most azt képzelem el kicsit, hogy simogatták Cioloș úr fejét ezért a mondatért a brüsszeli nagyvadak. Szépen, hosszan.)

Miután Hunor urat lerágta, a Reper áttér Nicolae Ciucă román miniszterelnökre. Nehogy megtegye, hogy hiányozzék az első őszi parlamenti ülésről. Mert ezen az ülésen el kell magyaráznia, hogy lehet (ó, hogy!), hogy a kormánykoalíció megtűri az asztalnál ezt az RMDSZ-t, amely lám, a fényességes európai terv szabotőrének haverja.

Nem, a Reper nem akarja megtiltani Tusványost (hűha, mintha megtehetné), nem is akarja kitiltani Orbán Viktort Tusványosról (hűha, mintha megtehetné), de… (Itt egy kicsit magam elé képzelem Cioloș úr arcát, amint arról ábrándozik, hogy megnyomja a kitiltó gombot, aztán mégsem teszi, mert ő nem ilyen, ő européer és demokrata, ugyebár.)

Viszont a fentiekből az is kiderül, hogy a Reper szívesen kitiltaná az RMDSZ-t a kormánykoalícióból, ha egyszer ilyen putyinistarasszistaxenofóbszabotőr miniszterelnökkel haverkodik.

Következtetés (azon túl, hogy a Reper szövegezőinek hej, de nagyon elgurult a gyógyszerük)? Röviden a következő: az européer politikusok nyitottak, toleránsak, elfogadók, tárgyalásra készek, ha minden úgy zajlik, ahogy a központi számítógép termináljánál ülők megigehirdetik. Ám ha történetesen nem, akkor oda a nyitottság, a tolerancia, az elfogadás, a tárgyalási készség (és persze, a józan ész is) és jön az instant einstand, a képmutató szörnyülködés, no meg a nyilvános „kivégzés” lihegése. A magam részéről akkor már jobban kedvelem Gigi Becali bunkózását, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem képmutató.

Ja, jut eszembe: miért is csodálkozik bárki, hogy Orbán Viktor Romániában egyre népszerűbb? Ha egyszer ilyenek a hazai mérce-emberek…

A hétköznapi észjárás szerint úgy, hogy elutazik a meccs színhelyére és… kábé ennyi, lapozzunk.

Lapoznánk is, ha csak ennyiről lenne szó. Először is, tisztázzuk a földrajzi paramétereket. A Konferencia Liga egyik csütörtök esti mérkőzését Sepsiszentgyörgyön játszották, vagyis a Székelyföldön. A főszereplők: a Sepsi OSK, illetve a szlovén Olimpija Ljubljana. A székely csapat nyert (3:1), éljen, ilyen kerek a labda. Igen ám, de ezúttal a lelátókon legalább akkora szenzáció zajlott, mint a pályán. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke ugyanis ott ült a lelátón. Jó kérdés, akkor is ott ült volna, ha történetesen épp nincs Tusványos. Valószínűleg nem. De (például) én sem néztem volna meg a budapesti Bosch-kiállítást, ha éppen nem lettem volna ott, egyéb okokból kifolyólag.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a meccs után a tévéstúdiókban összegyűltek a mindenféle szakértők és jól kielemezték a játékot. Ez esetben viszont a figyelem fénye a magyar miniszterelnöki jelenlétre is rávetült. Az egyik stúdióban ott ült Florin Răducioiu, volt válogatott focista, aki a következőket találta mondani:

„Furcsa. Nagyon furcsa ez a kép. Magyarország miniszterelnöke eljön Romániába és egy romániai csapatnak drukkol… Én nem politizálok, nem akarok ebbe belemenni, de nem hiszem, hogy hasonló helyzet előfordulhatott volna Magyarországon.”

Na és akkor itt álljunk meg pár szóra. Răducioiu úrnak igaza van. Valóban nem fordulhat elő, hogy például Nicolae Ciucă miniszterelnök elmenjen egy magyarországi klubcsapat mérkőzésére… amely klubcsapat a magyarországi románokat képviselné, konkrétan vagy éppen szimbolikusan (ugye, a Sepsi OSK csütörtök esti legénységében is csak egy székely volt). Hogy miért? A válasz véresen egyszerű. Mert Magyarország nem kapott ajándékba egy kisebb országnyi területet az I. világháború után, tokkal-vonóval, többek közt milliónyi román emberrel. Hát ezért nem fordulhat elő, hogy például Ciucă miniszterelnök úr valamelyik magyarországi stadionon csápoljon. Amely stadiont ráadásul az ő kormánya támogatásával építettek volna.

Mert biza, vannak ezek a csúnya, technikai vonatkozások is. Hogy a magyar kormány támogatja az erdélyi magyar sportot. Vagyis: a magyar kormánynak van egy víziója az erdélyi magyar sportra vonatkozóan. Ellentétben a román kormányok hosszú sorával.

De kérdezek mást: vajon Ciucă miniszterelnök úr miért nem utazik a Moldovai Köztársaságba, hogy ott egy helyi csapatnak szurkoljon? Hiszen időről időre a román kormányok is úgy tesznek, mintha lenne víziójuk: arról szónokolnak, hogy a Pruton túliak testvérek, románok, akiken segíteni kell. Persze, csak amolyan fanarióta, azúrködös módon, hogy a kecske is, meg a káposzta is. Tenni viszont nemigen tesznek semmit, például a moldovai sportélet támogatása érdekében. Vagyis: a román kormányoknak nincsenek vízióik. Na, hát ezért nem látjuk a román miniszterelnököket a moldovai lelátókon. Sem.

A múlt héten láttam a tévében: kis hazánk miniszterelnöke arról beszélt a maga recsegő-ropogó fanyelvén, hogy a kormány megoldást keres az országot sújtó aszályra. Érdeklődéssel néztem Ciucă úr pókerarcát: valamiféle racionális és gyors megoldást vártam kiröppenni a pengeajkak közül. Olyasmit, ami esetleg gyorsabban hat, mint a pópák imája a búzamezőn. Félreértés ne essék: nem tartom fölöslegesnek a (nem csak Romániában) bevetett esőimádságokat. Ha a ráció valamilyen okból nem működik egy adott (vész)helyzetben, az ember hajlamos a hithez folyamodni. Bár észszerűbbnek tartanám, ha fordítva történne: hittel kellene nekiállni a racionális megoldások kidolgozásának. Talán nem lenne annyi kudarc, füstbe ment terv, félmegoldás.

Szóval, vártam a jó szót, mint gazda az esőt, ám ami jött, attól a kánikulában is kirázott a hideg. Drága jó miniszterelnökünk azzal legyezgette a felforrósodott kedélyeket, hogy egy hét múlva (vagyis mostanság) összehív egy minisztériumközi bizottságot, és akkor minden jó lesz. Nézem az időjósok jelentéseit, azt mondják, újabb hőhullám érkezik Romániába. Na, hát ha nincs esőcsináló minisztériuma a román kormánynak, akkor a jeles bizottság ugyancsak felkötheti a gatyát. Márpedig nincs.

És akkor mi van? Hát az van, hogy kereken tíz (!) minisztérium képviselői összegyűlnek és alaposan megbeszélik, hogy mi van, illetve mi legyen. Soroljam? Sorolom, bár ebbe is beleizzad az ember: mezőgazdasági és vidékfejlesztési minisztérium, pénzügyminisztérium, belügyminisztérium, környezetvédelmi minisztérium, befektetési és európai projektekért felelős minisztérium, energiaügyi minisztérium, közlekedési és infrastruktúráért felelős minisztérium, munkaügyi minisztérium, turisztikai minisztérium. Huhhh! Tehát a román kormány húsz minisztériumának fele képviselteti magát a dzsemborin. Ahol megbeszélik a teendőket: hogy öntözőrendszerek (ja, de épp víz sincs), hogy a mezőgazdaság korszerűsítése, hogy a géppark fejlesztése, hogy az időjárástól való függetlenedés, hogy a gazdák támogatása.

És ilyenkor fő fel minden halandó ember agya. Mégis hogy képzeli a tisztelt bizottság, hogy függetlenedni tud az időjárástól? Kupolát épít Románia fölé? Jó napot, kedves bizottság, az időjárás nem orosz gáz, amitől függetlenedni lehet (ha lehet).

A másik agyizzító dolog a gazdák támogatása. Tény és való (és rohadtul sürgős), hogy a jelenlegi helyzetben a gazdáknak támogatásra (magyarán, pénzre) van szükségük, hogy valamiképpen átvészeljék az aszályos időszakot. Na de könyörgöm, ehhez elég lett volna egy egyszerű kormányrendelet! Minek kell ehhez egy Frankenstein-bizottság? Hát mire kibeszélik magukat, eldöntik, hogy akkor most jöjjön egy alapos megvalósíthatósági tanulmány, itt az ősz, esni fog az eső, mint a fene, megáradnak a folyók…

De semmi baj, recsegi majd a drága jó miniszterelnök egy pártos színű ernyő alatt. Összehívunk egy minisztériumközi bizottságot és megtárgyaljuk, milyen megoldások léteznek az országot sújtó árvizekre.

Persze, tudjuk, Romániában ilyen ügyekben (is) hosszú az út a pohártól a szájig. De azért nézzük meg a tényeket. Még 2020-ban jelent meg cikk arról, hogy a Regionális Operatív Program keretén belül felújítják Torda történelmi központját. Ahogy kell, szépen, legalábbis ez áll a szándékok papiros lenyomatain.

Ami más esetben normális, ezúttal botrányt kavaró: a munkálatok részét képezi, hogy odébb helyezik a téren álló Avram Iancu-szobrot. Az Ilarion Voinea készítette alkotást 1998-ban (az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából) állíttatta Torda főterére a helyi önkormányzat és az Avram Iancu Társaság. És azóta ott áll.

A felújítási tervek szerint most viszont áthelyezik az alkotást a római katolikus templom északi homlokzata elé.

Persze, a munkálatok elkezdését követően kitört a hiszti. A nemzetvédő orgánumok és megmondók azonnal sivalkodni kezdtek: jaj, eltörlik a román múltat Tordán! Eltávolítják Avram Iancu szobrát Torda központjából! (Megjegyezzük: a szobor jelenlegi és tervezett helye közt nincs túl nagy távolság.) Perifériára (a római-katolikus templom mögé!) szorítják, kiradírozzák a román nemzeti szellemet! Oda kell menni, tüntetni kell, meg kell akadályozni!

A normalitáshoz visszatérve: érthető dolog, hogy nem mindenkinek tetszik a szobormozgatási terv. Viszont tény, hogy a szobor nem kerül ki a városközpontból. Az is tény, hogy – jó munkavégzés esetén – szebb lesz Torda történelmi központja, mint az a szomorú szocreál tér, amit a kommunista aranykor (és a poszkommunista utódkor) csinált belőle.

Amit halkan megjegyeznék: ha minden igaz és az önkormányzat végül nem áll el a szobor áthelyezésétől, le a kalappal a felújítási szándék előtt. Vagyis: Tordán lehet szó arról, hogy az Erdélyben afféle félistenként tisztelt Avram Iancu szobrát odébb tegyék. Nem esik le senki kabáthajtókájáról a trikolór. Pedig a polgármestert úgy hívják, hogy Cristian-Octavian Matei, pártja pedig épp a PNL (régebb PSD-s volt). És a tordai Iancu-szobor sem olyan istentelenül ronda, mint a kolozsvári.

Igen, Kolozsvár polgármestere is nemzeti liberális színekben pompázik. És az általa igazgatott városban is van egy Avram Iancu-szobor az egyik nagy téren. Az az istentelenül ronda, amiről az előbb beszéltem. De Tordával ellentétben Kolozsvár polgármestere újra meg újra kijelenti: ez az Avram Iancu-szobor nem fog arról a térről elmozdulni, amíg ő a jani a városban. Mondhat bárki, amit akar! Ennyit az okosvárosról meg az ő multikulti polgármesteréről.

A magam részéről egy cserébe is belemennék: adják ide a tordaiak az ő Iancu-szobrukat, mi meg odaadjuk a miénket. Ám tartok attól, hogy Tordának nem kellene az az istentelenül ronda szobor. Tartsák csak meg a kolozsváriak, ha annyira ragaszkodnak hozzá. Szegények…

Feldereng az utópisztikus zsánerkép a közelmúlt ködéből: Románia álkisebbségi államelnöke, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis egy németországi emelvényen arról szónokol, mint az Európai Értékek Többszörös Bajnoka, hogy az általa (nem) vezetett ország igazi kisebbségvédelmi paradicsom, ahol a különböző közösségek (a magyarok is), úgy élnek, mintha már megboldogultak és üdvözültek volna.

Ám amikor azt látom, hogy az ultrademokratikus Románia negyedik (ötödik?) hadtestének (a médiára gondolok) katonái profi gondolatrendőrökként torzítanak el szinte minden tényt, ami eléjük kerül és történetesen nem a mesterségesen táplált nagynemzeti ideológiát szolgálja, elsötétül bennem ez a naiv festők idilli mennyországképeire emlékeztető fake látvány.

Tessék, a legújabb példa. David Popovici, ez a szinte 18 éves bukaresti román úszózseni megszerzi Románia első felnőtt férfi világbajnoki címét a budapesti vizes vébén. Remek, tényleg, le az összes kalapokkal! (Apropó, egyetlen román tévéadó sem közvetítette a valóban történelmi eseményt.) Nyilván gratulál neki Novák Eduárd, Románia sportminisztere is. Két nyelven, ahogy szokta. És persze, hogy a nacionál-gondolatrendőrség lecsapott rá. Mert a magyar szövegben mást mond, mint a románban. Nézzük, itt a román szöveg vonatkozó része, magyarul:

„Románia minden szíve az ő mellkasában dobogott ma és ez erőt adott neki!”

És akkor a magyar szövegrész:

„Ma minden gondolatunk erőt adott neki!”

Tényleg másképp szól. Na de miért? Azon túl, amit a nackómédia mai megkeresésére (elég balfékül) válaszolt a sportminiszter úr: hogy nem ő posztolja a bejegyzéseit, nem ő fordítja a szöveget, nem kommentálja a dolgot, nem szó szerinti fordításról van szó. Őszintén, miniszter úr, ezt azért nem így kellene. De na, ön tudja. Vagy az ezúttal bénázó tanácsadói.

Mert akkor nézzük: románul megfogalmaz valaki egy szöveget. Tényleg szép szöveg, és tényleg a románokhoz szól. Értsd, a románok fejében lévő Románia-tudathoz. Miszerint minden Romániában élő ember román, tehát az ország minden emberének szíve román, na, és ezek a szívek egytől egyig az úszózseniért dobogtak. (Jegyezzük meg: fenét dobbant minden szív érte, de ez nem releváns.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a magyar miniszter, politikus, sportoló, szövegíró, szöveghez nevét adó Novák Eduárd egyszerűen érti, megérti, elfogadja, sőt, tiszteli ezt a Románia-tudatot.

Na és akkor itt jön a rázós része a dolognak. Mert a magyar nyelvű szöveg nem teljesen fordítás. Az ismét nacionálhisztériát kiváltó mondat a romániai magyar tudatból fakad. Hogy kell olvasni a mondatot? Mi, az ebben a helyzetben David Popovici-ra gondoló magyarok, erőt adtunk neki. Mert ez is igaz: fenét gondolt az úszózsenire minden romániai magyar. De ez sem releváns.

Persze, a román nacionálpatriótáknak meg kellene érteniük a pőre tényt: mi román állampolgárok vagyunk, de nem románok. Tehát a szívünk sem román. Viszont tudunk drukkolni bárki zseninek, aki történetesen az. De nem értik meg: ehelyett megtöltik a román nyelvű médiát aljas, uszító szövegekkel (lásd például, itt meg itt). Botrány? Szenzáció? Nyilván.

A szomorú ebben az, hogy amíg Románia gondolatrendőr-állam marad, hazudhat bármit az álkisebbségi államelnök, tapsikolhat neki bárhogy az álszent (és a kisebbségvédelem terén is csupán demagógiailag sikeres) Európai Unió, jöhet bárki felvilágosult értelmiségi román, hogy öleljük már meg egymást, gyerekek, a helyzet nem fog változni: a kisebbségvédelem a politikai, mediatikus és közösségi kommunikációs bicskahasználatban merül ki.

A múlt héten megjelent a romániai nyilvános térben egy petíció. Önmagában nem nagy dolog, ezrével jelennek meg, mint esős időszak után a szúnyogok. És természetesen, akárcsak a szúnyogoknak a bioszférában, a petícióknak is megvan a maguk szerepe a szocioszférában.

A kezdeményezés címe: Petíció a tanulók iskolai év végi nyilvános díjazása és a személyi adatok megsértése ellen.

Szülőanyja egy bákói polgár, foglalkozására nézve tanárnő. Az indoklás alapvető pillére a következő: Az iskola nem verseny, hanem a gyermek oktatáshoz való magától értetődő joga (így írja). A tanulókat díjazzák a tantárgyolimpiákon és versenyeken elért eredményeikért, de ne az év végi ünnepélyeken, mindenki előtt. Mert az ily módon nyilvánosan felállított hierarchia irigységhez és gyűlölethez vezet, bátorítja a gyermekek közti ellenségeskedést. Van még egy érve a tanárnőnek: ehhez hasonló hierarchizálással a világon sehol sem értékelik és alázzák meg a tanulókat a nyilvánosság előtt. Azt is hozzáteszi, hogy a tanulók eredményeinek, médiáinak közzététele (szülői beleegyezés nélkül) a személyi adatok megsértésével egyenlő, amely érzelmi traumát okoz a gyermekeknek.

Két dolog jut erről eszembe, kapásból.

1. A megoldás ezek szerint az lehet, hogy az iskola eltitkolja a diákok elől, kinek milyen tanulmányi eredményei vannak. Mindenki egyformán ügyes, jó, szorgalmas, okos stb. Vagy: titokban elárulják az legjobbaknak, hogy legjobbak, ama szigorú feltétel szerződéses aláírása mellett, hogy senkinek nem árulhatják el. A bukottaknak pedig szintén bizalmasan árulják el, hogy bocs, te évet ismételsz. Persze titokban. Nehogy trauma érjen. A lényeg, hogy mindenki pont ugyanolyan, mint a másik. Sem jobb, sem rosszabb. És akkor az abszurdig: sem magasabb, sem alacsonyabb. Sem kövérebb, sem soványabb. Sem fiúbb, sem lányabb. Micsoda sokszínűség, hát nem? Mindenki zöld. Bár ez is problematikus, hát miért zöld, valakit esetleg trauma ér, ha zö… izé, olyan. Szóval mindenki színtelen. És ez már a békés nihil utópiája.

2. Képzeljük el, a játék kedvéért, hogy megvalósul a tanárnő elképzelése. Románia minden tanulója (oké, vannak itt még hiányosságok, mi a fene legyen például a magyarokkal, mert olyan fafejűek, hogy nem akarnak románok lenni, ez is mennyi, de mennyi irigységet és gyűlöletet szül, na meg traumát, Trianontól Nagy-Romániáig), szóval névlegesen mindenki egyformán sokszínű, sokszínűen egyforma. És ez a sok tök egyforma személy kilép a nagybetűs életbe. Ahol ó, hát persze, hogy minden, de minden így működik. Senki se jobb a másiknál, a milliomos cégvezető pont olyan okos, ügyes stb. mint a kapus, akinek munkát ad. Tényleg, ez a kurva kapitalista világ pont így működik. Azokon az egyetemeken is, ahol egyesek ugyanezt az elméletet hintik a négy égtája felé: mindenki egyenlő kell legyen! Fel se merül ilyenkor az egyetemi arénákban dúló hierarchikus kecseszkecsken problémája, korrupció, hatalmi visszaélés, klikkek, maffiacsoportok léte, dehogy: csupa egyforma tanárbárány legelészik a kampuszokban. Ja, hogy mégsem? Hát éppen ezért kell az iskolában kigyomlálni a gyerekekből a versengés, vagyis a gyűlölet sátáni gyomjait. Nietzsche meg a többi pernahajder, aki az emberi természetbe kódolt versenyszellemről dumált, mind hülye volt, cancel!

Én egyetértek azzal, hogy az egészségtelen verseny nem vezet jóra. De hogy egyáltalán ne érezze az ember, hogy verseny van, valamiféle szivárványfelhős egyenlőség-illúzió okán, ez akkora baromság, hogy a fal adja a másikat.

Ja, még pár mondat a traumákról: traumák mindig is voltak, vannak és lesznek. És nem is biztos, hogy fölöslegesek, annak ellenére, hogy a fene se kívánja őket. Csak ne változtassuk őket érinthetetlen tabuvá, értsd, olyan témává, amelynek megvitatása egyenlő a szentségtöréssel. Mert annak nagyon rossz vége lesz, történelem órán tanultuk, tanulják ma is. Ebben a rohadtul egyenlőtlen világban.