Jean St'Ay

A balkániság diszkrét bája, egyetlen élőképben

2020. szeptember 22., kedd 13:08

Elmentem bevásárolni. Nem nagy ügy, mindenki megteszi időnként. Helyazonosítás végett fontos információ: a Farkas utcában lakom, srégen szemben a BBTE központi épületével. Amint a lányommal lesétáltunk az autóhoz, egy cetli várt az ablaktörlő alatt. Sokszor kerül oda reklámcédulák, de ez nem szertelenül színes volt, hanem szigorú-fehér. És tényleg: a helyi rendőrség üzente, a polgármesteri hivatal szent nevében, hogy legyek szíves és takarítsam el az autót az utcából, pontosan két óra múlva. Elmerengtem picit azon, mi történt volna, ha épp nem kell bevásárolnom. Elvitték volna az autót. Nem fizettem volna büntetést, csak keresgéltem volna kicsit a környéken. Ha már olyan gondatlan vagyok, hogy óránként nem nézem meg, (bérletes parkolófizetőként), mit is üzen nekem a hivatal.

Nyugtáztam az értesítést, elmentünk bevásárolni, visszatértünk, leparkoltam a ház előtt (még időben voltunk), felvittük, elraktuk a dolgokat, utána pedig visszatértem, hogy odébb parkoljak. Ezúttal ráérősen mentem és rögtön szemet szúrt, hogy az utcában két locsolóautó is hányja a vizet a járdára, úttestre. Aztán az is feltűnt, hogy szorgos csoportok sürgölődnek szerteszét, mint valami hangyák. Az Erdélyi Iskola szoborcsoportja mellett négy láthatósági mellényt viselő dolgozó, két nő és két férfi abszolút esélyegyenlő módon a fűcsomókat tépkedte a piskótakövek közül. Kézzel. Értelemszerűen egyenként. Amint jobban megfigyeltem, a többi csoport is ugyanezt csinálta feljebb, az egyetem főépülete előtt, illetve lejjebb, a református templom irányában. Mindegyik csoport mellett egy ember állt: afféle munkavezető, minibossz. Aki a munkálatok mennyiségét és minőségét ellenőrzi, egyebekben a telefonját simogatja. Az egyetem körül egy villogó rendőrautó állt. Egy helyi rendőr újabb cetliket tűzött a frissen odaparkolt autók ablaktörlői alá. Eszembe villant, hogy ezek vajon észreveszik az üzenetet jó időben?

És ezzel rátértem a saját polgári kötelességemre. Beültem az autóba, elvittem a Bethlen utcába, leparkoltam, szétnéztem, nincs-e a már ott álló gépkocsikon üzenet, nem volt, elégedetten bólintottam és visszasétáltam a lakáshoz. A rendőr is, a dolgozók is zavartalanul tették a dolguk. Eh, gondoltam egyet és odasétáltam a rendőrhöz. Nyilván először hozzá, hiszen őt övezi a magasabb rendű-rangú egyenruhás glória. Jó estét kívántam, jeleztem, hogy itt lakom, elvittem az autót, köszönöm a tájékoztatást, majd megkérdeztem, miért is van erre szükség. (A cetlin annyi állt, hogy: bizonyos munkálatok elvégzése az ok.) A rendőr rám nézett, felragyogott a mosolya a maszk alatt és büszkén mondta: elhelyezik a vadonatúj parkolószenzorokat az utcában. Ó! Egészen elérzékenyültem. Aztán rögtön valamiféle abszurd büszkeség fogott el, hogy lám, ez Kolozsvár. Az Okos Város! Elindultam vissza, a kapu felé, de sehogy sem tudtam megmagyarázni a két locsolóautó, illetve a fűtépkedő csoportok jelenlétét. A szenzorok elhelyezéséhez nem lehet szükség utcapucolásra, füvetlenítésre. Odaléptem az egyik telefonsimogató minibosszhoz is. Elmondtam ugyanazt, amit a rendőr úrnak, majd feltettem a kérdést: miért kellett elvinnem az autót, illetve miért locsolják az utcát, kaparják a füvet oly lelkesen. A minibossz rám nézett, elvigyorodott (ő nem viselt maszkot), majd kacsintott egyet: tudja, holnap valami nagyember jön ide az egyetemre.

Lényegében ennyi történt. Tudjuk mi, miről szól az élet.

Hirdetés
Hirdetés