Történt, hogy három bukaresti fiatalember úgy gondolta, kiruccan egyet. Hova is, hova is? Hát a Bucsecs-hegységbe! Ám a sors (a véletlen, vagy a gondviselés) úgy hozta, hogy az Omu és a Babele között húzódó ösvényen egyikük megcsúszott (megbotlott, ugrott egyet mellé, ki tudja), leesett és uram, egek!, megütötte az ujját. Nosza, hőseink kapták a maroktelót és felhívták a 112-es sürgősségi számot, hogy jaj, nagy a baj. (Ismételjük, egy ujj megütődött.)

A vonal másik végén persze komolyan vették a dolgot (helyesen, hisz ez a dolguk) és riadó! Csapatnyi csendőr meg egy rendőr sietett a helyszínre. De a fiatal héroszok úgy érezték, nem elég gyorsan. Ezért aztán ismét telót rántottak és szidni kezdték a mentőket, mint a bokrot. (A használt kifejezésekről nincs hír, de el tudjuk képzelni.)

A rettenetes baleset helyszínén aztán kiderült, hogy jaj, mekkora a baj. Vagyis semekkora. Sőt, az is kiderült, hogy a vagány csávók csupán le akarták vitetni magukat a mentőkkel a valahol a hegy aljában hagyott autójukig. No, hát levitték őket. De nem az autóhoz: a rendőrségre.

És persze, nem kívánjuk nekik, de azért eljátszunk a gondolattal, mi történt volna, ha az egész úgy zajlik, mint a kiskakas meg a süni híres meséjében. Jön a farkas, fut a süni, sehol farkas. Aztán amikor tényleg jön… na de nem is folytatjuk. Szép hétvégét! Ne hívják a 112-t, csak ha tényleg baj van.