Goran Mrakić (ejtsd, Mrakics) 1979-ben, egy ragyogó nyári napon született a bánsági Nagyszentmiklóson, ahol (nem mellesleg) Bartók Béla és Gheorghe Funar is, de varjasinak tartja magát származásilag, ugyanis ott töltötte gyermekkorát. Jelenleg Temesváron él, dolgozik és ír két nyelven, románul és szerbül. Eddig két verseskötete, három szatírakötete, két novelláskötete (Punk rekviem és Történetek a garázsból) és egy regénye (A halál apró örömei) jelent meg. A regény egy részlete a Helikon irodalmi lapban olvasható, Márton Evelin tolmácsolásában.

Temesváron vagyunk, egy magyar író meg egy szerb író, mindketten Romániában élünk, és románul beszélgetünk, ez az összekötő nyelv. Te hol és mikor használod az anyanyelved, vagyis a szerb nyelvet?

Goran Mrakić: Nagyszentmiklóson születtem, de Varjason éltem sokáig, tulajdonképpen onnan származom. Nálunk, a családban többnyire szerbül beszéltünk. Abban az időben, a nyolcvanas évek első felére gondolok, az utcán is mindenki szerbül beszélt. Varjas lakosságának 90 százaléka szerb volt. A helyi szerb templomban kereszteltek meg, az óvodában a szerb csoportba jártam, ilyen is volt a német és a román csoportok mellett, az iskolában pedig szintén a szerb osztályba írattak be. Az első négy elemiről beszélek, mert ötödiktől nem volt szerb osztály. Aztán kilenc-tizedikben a temesvári Bánsági Nemzeti Főiskolába jártam, anyám meggyőzött, hogy az egy jobb iskola. Nem igazán szerettem, mert addig történelem szakos osztályba jártam, ott pedig sokat szekíroztak a matekkel meg a kémiával, ami fölöslegesnek tűnt. Ezért tizenegyedikben átiratkoztam a temesvári szerb líceumba, ami jó és fontos lépés volt, mert minden, amit később, az egyetem elvégzése után csináltam – egyetem után azonnal állást kaptam a Romániai Szerbek Szövetségénél –, szóval

minden munkám a szerb nyelvhez kötődött.

Először egy irodalmi lapnál dolgoztam, Književni život (Irodalmi Élet) volt a neve, afféle szerkesztőként, hát na, olyan nagy dolgokat nem csináltam (nevet)… ez kétszer jelent meg egy évben. Egy év múlva aztán átigazoltam az újsághoz (a Naša reč című hetilap, magyarul A mi szavunk– a szerk. ), kellett a munkaerő, én meg fiatal voltam, 21–22 éves. 2015-ig ott dolgoztam és igen, ez alatt az idő alatt végig használhattam az anyanyelvemet a munkahelyeimen, és részben otthon, a családban is. Édesanyámmal, a nagyszüleimmel szerbül beszélünk, normális. A fiammal is beszélek szerbül, igyekszem őt nevelgetni. Na és a baráti körben.

És az irodalmi szövegekben?

Ahogy jön. Az utóbbi időben inkább románul írok, mert olyan dolgokról van szó, amelyek Temesváron történnek, és ha szerbül írtam volna meg őket, sokkal kevesebb emberhez jutottak volna el. Viszont vannak dolgok, amelyeket szerbül írok meg, noha be kell ismernem, könnyebben írok román nyelven, mert románul végeztem az egyetemet, talán többet is olvastam románul.

Azt hiszem, nagyobb a román szókincsem, sajnos, ez a valóság.

Van egy barátom, aki Belgrádban tanult, ő egy ottani kiadónál dolgozott, igazi profi, ilyen nyelvtannáci, nagyon szigorú. Egy időben közöltem prózai írásokat a szerb újságban, és mielőtt leadtam volna a szövegeket, elküldtem őket neki. Időnként, amikor visszaküldte a javított változatot, tiszta piros volt az oldal, mint az iskolában. Persze, nem csak a nyelvtani hibákat javította ki. Volt olyan, hogy azt mondta: nézd, ez egy túl archaikus szó. Ha kortárs témáról írsz, ez nem illik a stílushoz. Ez sokat segített, mert felismertem, hol tévedek. Amúgy én azt gondolom, jól ismerem a szerb nyelvet, helyesen beszélek, de nem úgy, mintha Szerbiában élnék. Ez van.

Punk rekviem, 2015, Blumenthal könyvkiadó, Bukarest

Mikor és hogy kezdtél irodalmat írni? És milyen nyelven, nyelveken?

Természetesen szerbül kezdtem írni, már az iskolában, de azok inkább ilyen játékok voltak. Az első verseimet – még megvannak valahol egy füzetben – másodikos vagy harmadikos koromban írtam. Nagyon komikusak, ahogy újraolvasom őket: nem használtam rímeket, márpedig a gyermekversek rímesek voltak, akkoriban nem is tekintettünk versnek valamit, ha nem voltak benne rímek. Aztán tizenegyedikben, amikor a szerb iskolába kerültem, egy padba ültettek egy belgrádi fiúval. Az apjának cége volt Temesváron, az egész család ideköltözött. A srác egyáltalán nem tudott románul. Vele aztán gyakorolhattam a szerb nyelvet. Neki voltak ilyen rövidpróza-kísérletei, és azt mondta, te, írjál már te is valamit. Nekiültem, írtam egy szöveget és azt mondta rá, te, ez vagány! Egy adott pillanatban alapítottunk egy irodalmi kört, a Dimitrije Tirol kört. Ez a pasas egy 19. századi temesvári szerb irodalmár volt, ő írta az első szerb almanachot Temesváron, 1827-ben. Mi teljesen más nevet akartunk adni neki, persze, de valaki szólt, hogy hahó, jobb lenne a nagy öregek nevei közül választani egyet. Oké, szót fogadtunk. Kaptunk egy helyiséget, amely a gyárvárosi szerb templomhoz tartozott, ahol összegyűlhettünk. És persze, mentünk párszor szépen, de inkább sörözni, borozni jártunk oda. Jó, fel is olvasgattunk néha. Még egy filmecskét is csináltunk a temesvári tévének, amelyet, őszintén, nem szeretnék újranézni (nevet). Hát így kezdődött.

Aztán 1999-ben a szerb szövetség kiadta egy antológiánkat, az volt a címe, hogy Nem bocsátanám meg a semminek a csendet. Irtó büszkék voltunk, amikor megjelent. Az már valami, ha a neved ott van egy könyv borítóján. Kaptunk is belőle példányokat, amiket aztán ajándékba adtunk. Hát, ilyen modern versek voltak, senki se értett semmit az egészből, teljesen le voltunk törve, az emberek nézték, mi a fene ez?! Még apám is, Isten legyen hozzá irgalmas, ő is azt mondta: te, ne írj már ilyeneket, írj valami rendeset, ha már… Emlékszem, közöltem egy verset egy irodalmi lapban, az volt a címe, hogy Disznóvágás. És ebben a versben vontam néhány párhuzamot: ugye, az emberek készülnek disznót vágni, másrészt arról írtam, ahogy Boszniában mészárolják egymást a háborúban. Csakhogy egyesek nem vették a lapot és úgy értették, hogy én disznóknak nevezem a falumbelieket. Az egyik szomszéd elment apámhoz és azt mondta neki: na,

szépen ír a fiad az újságban, azt írja a varjasiakról, hogy disznók!

Ő ezt értette meg belőle. Volt egy olyan sor, hogy holnaptól disznók vagyunk egymás számára, nagyjából ez volt a végszó. Voltak még ilyen kalandjaim. Egyszer írtam egy cikket, volt egy bál az operaházban, és az egyik szomszédasszony unokája megnyert ott egy szépségversenyt. A cikkben használtam egy szót, amit ő nem ismert, és azt hitte, gúnyolódom az unokájával. Mire fogta magát, eljött hozzánk és jó nagy cirkuszt csinált. Az antológiára visszatérve, az első reakciók nem voltak túl biztatóak, a mi szűkebb köreinken kívül.

Románul egész későn kezdtem el írni, már elmúltam 30 éves. Nagyon aktív voltam a Temesvári Politechnika online fórumán, ahol másról is esett szó a focin kívül. Zene, filmek, irodalom, ahogy jött. Volt ott egy csávó, a Survolaj zenekar volt énekese, Daniel-Silvian Petre, irtó humoros ember, aki egy nap írt nekem egy üzenetet, hogy te, követem a bejegyzéseidet és ha egy nap ki akarsz majd adni egy román nyelvű könyvet, na, azt én fogom kiadni. Ez a mondat megragadt bennem és elkezdtem írni, egyet, kettőt, többet, és párat elküldtem neki, aki mellesleg többkötetes költő. Nagyon tetszettek neki a prózáim. Ha így folytatod, könyv lesz belőle, mondta. Akkor bátorságra kaptam, mert addig nem igazán olvasta senki szakmabeli a dolgaimat.

Végül megjelent a kötet, a bukaresti Blumenthal kiadónál – ez a bánsági Máslak település német neve, oda valósiak Daniel-Silvian Petre nagyszülei. Nagy meglepetésemre jó fogadtatása volt a könyvnek, a kritikák többnyire pozitívak voltak. Így hát folytattam: 2018-ban elküldtem egy kéziratot a Nemira kiadóhoz, csak úgy, nem volt semmiféle ismerősöm náluk. Ők kábé 500 kéziratot kapnak évente és olyan öt–hatot adnak ki. Ez volt a Történetek a garázsból. Azóta kiadták még egyszer. És ilyen ez: ha már betörtél, onnan minden könnyebb.

Mesélj egy kicsit a Punk rekviemről. Nekem ez az egyik kedvenc könyvcímem a világirodalomból (jó, imádom a punkot, és nem csak zenei értelemben). Mi rejlik mögötte?

Igazából én ebben a szubkultúrában nőttem fel. Gyerekkoromtól kezdve abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a jugoszláv tévét nézhettem. Olyan bandákat láttam, amelyek Ceaușescu Romániájában a tévé közelébe se mehettek volna: Električni Orgazam, Partibrejkers, Idoli, szóval számomra ezek teljesen extrém muzsikák voltak. A legextrémebb akkoriban Billy Idol volt, a frizurája, amit csinált a színpadon. Jó, abban az időben nem hallottam a Sex Pistolsról, fogalmam se volt erről a világról. Viszont tetszett az idézett bandák attitűdje és rárepültem erre a világra. Aztán egyszer láttam egy tévéműsort egy pappal, Jovan Ćulibrk, talán ő a szlavóniai ortodox püspök… és

csak bámultam, mert nem vártam volna, hogy egy püspök a punkról beszéljen.

Ez a pap fiatalkorában a szlovén Laibach zenekar körül forgolódott és ebben a műsorban, ha tetszik, filozófiai szempontból mesélt a zenéről mint kulturális jelenségről, a rock and rolltól egészen a punkig. Azt mondta, szerinte a punknak a Joy Division-ös Ian Curtis öngyilkosságával vége volt. Számára a punk kvintesszenciája a Joy Division zenekar volt. Ami azután következett, egyfajta tehetetlenség volt, kulturálisan irreleváns. Akkor döntöttem el, hogy írok én is egy elbeszélést, amelybe beleírom, mi az én elképzelésem a jelenségről, amelynek kulturális szempontból vége. Ezért adtam neki a rekviem címet, ugye, az a halottakért szól.

Olvastam egy prózaantológiát, fiatal horvát szerzők… és az egyik egy koncertről írt, Rijekában szervezték a nyolcvanas években, valami ismeretlen banda lépett fel, a kultúrházban, persze, akkoriban csak ott tehették meg. A művházi karbantartó meg azt hitte, ezek nem is zenészek, ezért kikapcsolta az áramot, szevasz! Fennmaradt viszont egy városi legenda a zenekarról, amelyik sose léphetett fel. Ki tudja, mit akartak mondani, miért kapcsolták le az áramot, biztos Tito-ellenesek. Na, én a Punk rekviemben pár csávóról írtam az iskonánkból, aki még erre a szintre se jutottak el: egy iskolai ünnepélyen akartak zenélni a Ceaușescu-érában, volt nekik egy ócska gitárjuk, láncok, ez-az, de amikor jelentkeztek a tanárnál: mars ki innen, örüljetek, hogy nem kaptok egy verést is! Ők voltak az a zenekar, akik még próbát sem tartottak soha. Jó, ez a téma sokfelé elágazik. A lényeg, hogy mindig vonzódtam a rendszerellenes zenéhez. És a punk az.

Ugorjunk egy másik terepre. Milyen a viszonyod Romániával, illetve Szerbiával, vagyis az anyaországgal, ha… tudsz úgy viszonyulni Szerbiához, mint anyaországhoz?

Igen is, nem is. Nekem nincsenek ott rokonaim. Apai ágon (Mrakić) a családom valahonnan Hercegovinából származik, azt hiszem, pár száz évvel ezelőtt elköltöztek onnan. Nem találtam egészen pontos adatokat, az viszont tény, hogy azon a vidéken a Mrakić családnév ma is létezik. 2018-ban jártam ott, találtam is egy Mrakić családot, ma is ott élnek. Beszélgettem egy másik fickóval is, aki most Belgrádban él, mondjuk így, nagyon távoli rokonom. Ő mesélte, hogy annak a vidéknek a lakói igen gyakran menekülni kényszerültek, ahányszor csak arra vonult egy török sereg. Sokan Ausztriába menekültek, mások Szlovéniába, amely annak idején a Habsburg birodalom része volt, egyesek pedig a Bánságba jöttek, amely gyakorlatilag ugyanaz az ország volt.

Érdekes dolog, hogy a nagyapám például elnémetesedett. Szerb volt a családneve, de Hansnak hívták és nem is tudott szerbül, ők németül beszéltek. Úgyhogy én is kicsit keverék vagyok, mint ahogy szerintem mindenki itt a Bánságban.

A Romániával való viszonyom… mit mondjak erre: itt születtem… Nézd, mindig megkérdik, kinek szurkolok egy román–szerb focimeccsen.

Én meg sose rejtem véka alá, hogy a szerbeknek, ez van. Itt a nemzetről van szó, nem az országról.

Románia az én országom, itt születtem, de amikor ilyesmiről van szó, én így érzek, na, ez van. Még ha nem is éltem ott soha. Igaz, sokat jártam Szerbiában, sok barátom van. Azt is sokszor megkérdezték, odaköltöznék-e. Nem tudom, talán a körülmények nyomására, talán… de nincs rá okom, érted, én itt jól érzem magam. Azt szeretném, hogy a szerb elem erősebb legyen itthon, hogy szorosabbak legyenek a szálak az anyaországgal, matica, ahogy mi mondjuk. Persze, ha ott élnék, valószínűleg testközelből látnám az összes hibákat, be is gorombulnék. Innen viszont, ha kritikusan is állok hozzá, engedékenyebb vagyok, annak ellenére, hogy hasonlóak a problémák, ott is megy a korrupció, a politikai játszmák, a mentalitásban sincsenek nagy különbségek… talán a szerbek harciasabbak. Még a humor is hasonló. Szerveztem itt egy szatírafesztivált, meghívtam jó pár szerb figurát és tolmácsoltam is, mert románok is voltak. Az egész terem harsogva nevetett a szerb poénokon. Akkor érzékeltem, hogy hasonlóak az antennáink.

A halál kis örömei, 2022, Nemira könyvkiadó, Bukarest

Van az a mondás, hogy a Bánság az első. Hogy látod, igaz ez?

Igen, van nekünk egy ilyen helyi büszkeségünk, egyesek szerint megalapozatlan. Bennem nincs se kisebbségi, se felsőbbrendűségi érzés, nem gondolom, hogy jobb vagy rosszabb lennék másnál, nem pörgetek ilyen történeteket. A más tájakon élő románok gyakran mondják, hogy a temesváriak lenézik a őket, például az oltyánokat. Ez marhaság. Van ez a közhely, hogy az számít: ember legyen. Vannak minták, persze, amelyek illenek egy-egy többségi közösségre, de számomra kicsit sértőnek tűnik, ha mondjuk, jön valaki valamerről és elkezded cseszegetni, hogy na, honnan is jöttél, kik a tieid. Ebből a szempontból talán van a bánságiakban egy felsőbbrendűségi érzés, főleg a románokban, különösen szűkebb társaságban.

Egyesek idealizálják a múltat, amikor multikulturalitásról, többnyelvűségről beszélnek. Amikor Bosznia-Hercegovinában jártam, beszélgettem az ottaniakkal. Ott háborúk voltak, nagyon régiek a sebek, a megbékélésre nincs sok esély. Az az ország azért létezik, mert így akarja az EU vagy az amerikaiak. Ha tőlük függne, az az ország holnap szétesne. És valószínűleg ez fog történni egy adott pillanatban, mert nem megy, nem működik. Annak ellenére, hogy azok az emberek ugyanazt a nyelvet beszélik, csak a vallásuk és a történelmi hátterük különbözik. Én meg mondtam, hogy te, én bánsági vagyok. Ott románok, magyarok, németek, szerbek, bolgárok, oroszok, zsidók, cigányok élnek, és

sose volt egy olyan, hogy ideális együttélés. De azért senki se indult el, hogy megölje a szomszédját.

Te, ez azért fontos! Ebből a szempontból a Bánság működik. Számomra nehéz lenne egy másik országrészben letelepedni. Ez egy olyan közeg, amelybe beleszülettem, átvettem a mentalitásokat… amikor gyerek voltam, senki se kérdezte, hogy te milyen nyelven beszélsz, ez nem számított. Tehát ilyen szempontból ennek a multikulturális közegnek volt, van egy előnye. Annak ellenére, hogy a kifejezést kicsit túltolták az utóbbi időben, különösen Nyugaton. Az ő multikulturalitás-víziójuk más, mint amit én itt megtapasztalok. Itt természetes módon alakult ki a multikulturális közeg. Organikus dolog, nem erőszakolt, nem politikailag kikényszerített. Jó, az osztrák uralom idején volt egy következetes ilyen irányú politikai nyomás, ami viszont sikeres volt.

Temesváron élsz. Két Temesvárral kapcsolatos esemény. Az első: 1989. Itt voltál? Vagy ha nem, hogy élted meg a pillanatot?

Ezt leírtam A halál kis örömei című könyvemben. Akkor nem voltam Temesváron, Varjason voltam. Csak 1993-ban költöztem Temesvárra, amikor líceumba kezdtem járni. Viszont minden vakációban idejöttem. Más gyerekek faluhelyen vakációztak, én városon. Tíz és fél éves voltam. Emlékszem, nagymama felhívott telefonon és mondta, nehogy… én imádtam ide járni, bújtam a könyvesboltokat, mozikat, elcipeltem nagymamámat az összes westernfilmre, szegény alig bírta idegekkel. Szóval, felhívott és mondta, nehogy Temesvárra jöjjünk, mert csúnya dolgok történnek. És persze, már érkeztek a rémhírek terroristákról, irakiakról, helikopterekről… emlékszem, helybeli melósok barikádokat építettek a temesvári útra, hogy ne tudjon bejönni hozzánk az ellenség… a pszichózis nagy volt.

Olyan pillanat volt, amely még ebből a távolságból nézve is mély nyomot hagyott bennem. Minden évben elmegyek december 16-án a megemlékező felvonulásra, egyszer sem hagytam ki. Persze, hogy utólag az ember megtud olyan részleteket is, mint a külföldi hírszerző szolgálatok szerepe satöbbi. De ez nem von le semmit az utcára vonuló emberek érdemeiből, akik sokat kockáztattak, egyesek meg is haltak, Temesváron majdnem száz ember meghalt. Ma könnyű arról beszélni, hogy mi történt, hogyan történt. Vannak barátaim, akik az első sorokban mentek, az elejétől a végéig… azt lehet mondani, hogy ez hőstett volt. Én tisztelem ezt. Ha valakiben van szív, hogy harcoljon egy igazságtalan rendszer ellen… én gyerek voltam, nem lehettem ott. Pedig voltak korombeliek, akik kimentek, ott voltak a barikádokon.

Le is írtam: ha rajtam múlna, hogy kijelöljem a város ünnepnapját… jelenleg ez a nap augusztus 3., aznap jött be a román hadsereg 1919-ben… én úgy gondolom, december 16. sokkal megfelelőbb dátum lenne. Mert egy olyan pillanat volt, amely a város összes lakóját egyesítette. Ez egy mindenki számára szimbolikus dátum. Mindenki ugyanazt a szekeret húzta, jó, a rendszer kiszolgálóit kivéve.

Azt a fajta szolidaritást szerintem többé nem fogjuk viszontlátni.

A másik, Temesvárhoz kapcsolódó kérdés: ugye, idén Temesvár Európa kulturális fővárosa. Szerinted megérdemelten? Szinten van a város?

Nem is tudom… én nem vagyok annyira benne. Már hívtak, két eseményre is, oké, ha hívnak, elmegyek. Amúgy nem tudom: én a spontán dolgokat kedvelem, az furcsa, hogy na, az idén kultúrát kell csinálni, akkor csináljunk kultúrát. A kultúrában nagyon kevés pénz van, és arra, ami van, rácsapnak mindenféle kulturális nyerészkedők, jönnek a projektek, ki kinek a kije, mindenféle brancsok vannak, akik összekapnak egymással, mindenki rá akarja tenni a kezét a pénzekre… ezek a dolgok engem nem érdekelnek, távol állok tőlük. Ha hívnak, megyek, amúgy meg amit én csinálok, szervezek, annak semmi köze nincs ehhez a rongyrázó ünnepléshez, legyen az európai vagy éppen amerikai, nem érdekel.

Oké, nem akarok túl kritikus lenni a várossal szemben, de idealizálni se szeretném, mert sok dolgon lehetne javítani. Például: az egész városban nincs egy antikvárium. Nem értem. Hogy beszélhetünk kultúráról, ha nincs egy antikváriumunk? Nincs egy országos lefedettségű könyvkiadónk. Egy se. Az egyetlen valamirevaló kiadó a Brumar, de ők is mit csinálnak: kis példányszám, inkább helyi szint… szóval nincs olyan kiadónk, mint a jászvásári Polirom. Ha ki akarsz adni egy könyvet, ami valamennyire látható is, Bukarestbe kell menned. Bennem van egy adag lokálpatriotizmus, vagyis szeretném itthon kiadni a könyveimet, de ha nincs hol?! Innen látszik, hogy elég sok tekintetben rosszul állunk.

És akkor hadd ne beszéljek a stadionokról és hasonlókról. Mert ez is hozzátartozik a kultúrához. Nincs itt semmi, a padlón vagyunk, a sport nulla. A fő ok pedig, úgy gondolom, az, hogy elveszett egy identitárius kohézió. Nincs már meg az a svung, az az öröm… például, a kilencvenes években sokan voltak, akik mindenféle zenei rendezvényeket szerveztek, jöttek a bandák… most is vannak, nem mondom, de mintha felhígult volna a lelkesedés,

mintha egy tehetetlenségi kultúra jött volna létre, ami nekem nem mond túl sokat.

Szeretnék látni valami újat, valami tököset. Nem akarok másokba beleállni, de úgy tűnik, a fiatal generációk olyan fásultak, ami aggasztó. Beszűkült a látóterük, tisztelet a kivételeknek. Nem akarok most olyannak tűnni, mint egy vénember, de azt hiszem, hogy ez a közösségi hálóknak való kritikamentes kitettség mellékhatása. Hatalmas az információrobbanás, az ember már képtelen megszűrni, és ez meghülyíti. A TikTok-fogyasztás, na, az szerintem az ostobaság antológiája. Egyesek szerint, amit mondok, az a jelen meg nem értése. Én inkább azt mondanám, ellenállás a jelennel szemben. Persze, én is jelen vagyok, nem maradhatok teljesen elszigetelt, de úgy vélem, nagyobb bölcsességgel kellene használni.

A Bánságról azt is mondják, hogy afféle multikulturális paradicsom. Mit szólsz ehhez, meg a multikulturalizmushoz?

Ahogy meséltem, az idősebbek történeteiből, sőt, a családom történeteiből is azt vonom le, hogy az együttélés nem volt tökéletes. Léteztek a különböző közösségek. Annak idején, a 20. század közepéig nagyon ritkán fordultak elő a vegyes házasságok. Például, a szerbek és a németek együtt éltek a mi falunkban 300 éven át, és talán öt vegyes házasság ha előfordult ez alatt az idő alatt. Nem gyilkolták egymást, de mi itt, ti ott, ez volt a valóság. Az emberek így nevelkedtek. Bárki más nemzetiségűre, aki belépett a családba, betolakodóként néztek. Ha véletlenül moldvai volt az jövevény, Isten őrizz, az volt a világ vége egy itteni család számára.

Aztán valamikor a hatvanas-hetvenes években a dolgok változni kezdtek, fellazultak. Ez egybeesett a kommunizmus, ha tetszik, normálisabb időszakával, az emberek szélesebb skálán jutottak hozzá a kultúrához, még nem volt a gazdaság sem olyan súlyos állapotban, mint később, a nyolcvanasokban.

Sajnos, most, amikor

minden szabadságunk megvan és a román állam még támogat is, úgy tűnik, egyesek számára már túl késő.

Mi például kapunk pénz az államtól satöbbi, mint etnikai kisebbség – bár nem szeretem ezt a kifejezést –, de túl késő van. Már egyetlen olyan falu sincs, ahol a szerbek többségben lennének, még ott sem, ahol régebb megvolt a többség. Az iskolákat mindenütt bezárták, mert hiányoztak a gyerekek vagy épp az érdeklődés. Ez a demokrácia és a szabadság paradoxonja. Amikor az emberek egy elnyomó rezsimmel szembesülnek, egységesebb közösségként viselkednek. Beindul egy önvédelmi mechanizmus. Most, amikor azt csinálhatnak, amit épp akarnak, szevasz!

Van például egy olyan jelenség, amit képtelen vagyok megérteni. Vannak barátaim, akik egyszerűen nem tanították meg a gyermekeiket szerbül beszélni. Sőt, olyanok is vannak köztük, akik Szerbiából jöttek ide, Belgrádból vagy épp Boszniából, a gyerekeik nem beszélnek szerbül. Ilyen értelemben nagyon hanyagok vagyunk, ez az igazság. És ez a jelenség nem csak itt tapasztalható. Voltam egy folklórfesztiválon, ahol németországi, ausztriai svájci szerbekkel találkoztam. A gyerekeik első generációsok voltak. Na, a legtöbbjük németül beszélt egymással. A szülők mind szerbek voltak, nem volt semmi vegyülés, de ők is németül beszéltek egymással. Ez a helyzet. Ezek vagyunk.

Nézzük a regionalizmust. Itt vannak a történelmi régióink. Mozgolódást lehet észlelni Moldvában, a Bánságban (itt van egy párt is, a Bánság Párt), Erdélyben újra belendült a transzilvanista mozgalom, szerinted van esélye a regionalizmusnak?

A jelenlegi politikai rendszerben nincs, mert Románia egy ultraközpontosított ország. Egy egyszerű példa: én foglalkozom fordítással, de nincs ilyen hivatalos diplomám róla. Na, ahhoz, hogy megszerezzem, el kell menjek Bukarestbe. Miért is? Elvesztek két napot. Miért ne lehetne itt helyben megszerezni? És ez csak egy példa. Butaság. Talán arról van szó, hogy sokan félnek ettől, szecesszionizmusra gondolnak.

Az az igazság, hogy nem tudom, mit gondoljak. Mégpedig azért, mert teljesen elvesztettem a bizalmam a politikusok iránt. Azt látom, hogy aki belép a politikába, nem jószándékú figura. Ezt tapasztalatból mondom. Ismertem olyan embereket, akik teljesen rendben voltak, aztán, hogy beléptek valamelyik pártba, mintha kicserélték volna őket.

Én azt érzékelem, hogy itt nálunk a regionalizmus nem annyira erős.

Németországban akárhova mész, lengenek a helyi zászlók, még a söröskorsókon is ott vannak. A Bánságnak sokáig nem is volt zászlója. Aztán lett az a fehér-zöld, jó, azt egyesek nem ismerik el. Ha meglátják, már jön is a kérdés, hé, mi ez, ti olyanok vagytok, ja, szecesszionisták… nem, hahó, ez a Bánság, mi a baj… nem, nem kell nekünk az ilyesmi.

Utolsó kérdés: mi lesz a következő könyved, és milyen nyelven írod?

Van egy szinte kész kötetem szerbül, éppen… (nevet) majdnem lemezkiadót mondtam… beszéltem valakivel Belgrádban…

Tehát Szerbiában akarod kiadni…

Hát persze. Meséltem, idehaza szerbül nincs értelme könyvet kiadni, mert nagyon kicsi az olvasóközönség. Akik kíváncsiak lesznek rá, azoknak odaadom én. És persze, ott adják ki, de itthon is bemutatjuk. A munkacíme az lenne, hogy… nehezebb lefordítani… Egy blues a temesvári fosókaszilváért és két lepattant punkért. Persze, ha elfogadja a kiadó.

Megint egy remek cím, a Punk rekviem után…

(Nevet.) Ebben leírok egy iskolai sztorit. Elkapott az egyik tanárnő, hogy ráírtam a padra az egyik banda nevét. Na, megfogott és vitt az igazgatóhoz. Szinte verést is kaptam, mert abban az időben még divat volt. És voltak olyan osztálytársaim, akik örültek annak, hogy pórul jártam: na, elcseszted, most majd meglátod! Sose fogom elfelejteni az élményt. Az ilyenekből lesznek később azok az emberek,

akik bizonyos politikai kontextusban azt is aláírják, hogy deportáljanak téged.

Például ez történt most, a covid idején. Voltak emberek, akik, ha tőlük függött volna, simán aláírták volna: nem mész ki a házból két évig. Voltak ilyen szomszédaim. Egyszer lementem a fiammal sétálni. Az egyik szomszédnő, naná, hogy tudta, hol lehet feljelentést tenni, ugrott is. Érted: a kutyát levihetted sétálni, a gyereket nem. Totális abszurd! Ilyen szörnyen szomorú figurákról írok. Egyébként az ilyen gesztusok a szeretet, az empátia hiányából fakadnak, ezek az emberek a társadalom kirekesztettjei. Jó, én sem vagyok integrált, viszont más okból nem vagyok az. Nincs nekem bajom másokkal. Csak mindig utáltam a középszert, a konformizmust, megyünk, amerre a többség megy. Ez banális. Erről fog szólni a könyv.

Románul pedig van egy… nem tudom, megjelenik-e az idén, lehet csak jövőre… van egy szerb származású amerikai szerző, Charles Simić (idén januárban hunyt el – a szerk.), kiváló költő, prózaíró, na, van neki egy ilyen naplószerű könyve. És arra gondoltam, hogy én kísérletezgetek a Facebook-on, írok egy-egy bejegyzést és figyelem, hogy reagálnak rá. Na, erre talán jó a Facebook, mindenesetre egészségesebb, mint a TikTok. Sokan kérdezték is, te, miért nem adod ki ezeket a szövegeket. Jó, de hát valamilyen formát kell neki adni. És aztán van egy regény is, na, hát az nagyon az elején van, pár oldalt írtam meg. Ez egy temesvári történet, van a fejemben egy váz, egy temesvári lakónegyed története.