Szerelmi vallomás a város nem-főterén. Fotó: Szántai János

Bukovina: ahol az egy méter autópálya atyja félisten, Bukarest pedig maga a Sátán (FOTÓK)

Az alábbi gondolat- és képsor afféle impresszionista anziksz: két napi sétálgatás eredménye Bükkország szívében.

Hirdetés

Őszintén, fogalmam nem volt, mi vár rám, amikor nekivágtam az útnak Szucsáva felé. Persze, ismertem az orális történelmi és egyházi építészeti közhelyeket, hogy Ștefan cel Mare, Bukovina, monarchikus lábnyomok, Moldvában is „más” az Észak, mint a Dél, ilyenek. És valóban, ha valaki turistaként megy oda, a vadregényes „bükkországi” táj, a messze földön híres kolostorok, a voroneți kék mennybolttal vetekedő ragyogása egy csapásra elbűvöli.

A suceavai Szent Kereszt örmény ortodox templom, az Örmények utcájának elején. Háttérben az Örmény Torony, irodaház, bank, ismerős forgatókönyv szerint.

Én is turista voltam Bükkország szívében. Csak nem feltétlenül ragaszkodtam a kötelező látnivalókhoz. Vagy ha mégis, igyekeztem nem frontálisan nézni, ami fogadott. Suceava központjában laktam, hol máshol, mint a Bukovina szállodában. A vidéken jó ideje lángol a bukovinizmus (ha szabad így neveznem), mint a regionális identitást megidéző varázsszó. Mindenütt virít a régió monarchikus elnevezése: épületeken, tömegközlekedési járműveken, falakon firkák formájában, pólókon, arról nem is beszélve, hogy minden második panzió, szálloda nevében ott kell lennie. Az egyik kreatív kedvű éttermes tovább is vitte a névadás örömét, az abszurdig: Bukowiennek keresztelte vendéglőjét.

A monarchikus időszak egyik lenyomata: a suceavai történelmi múzeum. Homlokzatán 2016 óta ismét ott a birodalmi kétfejű sas. Azelőtt a moldvai bölényfej díszelgett a helyén.

Apropó, városközpont: reggel kinéztem az ablakon (hetedik emelet) és hirtelen az volt az érzésem, a kolozsvári Mărăști negyedben vagyok. Tömbházak szardíniaraja örvénylett minden irányban, szorosan egymáshoz tapadva. Itt-ott egy-egy templom tornya szökött az égnek, mint bálna lőtte gőzoszlop, valahol messzebb erdő (park?) hullámzott, a háttérben pedig kivillant a zöldből az ikonikus suceavai vár fehérje.

A kép enyhén szólva értelmezhetetlen jellege a valóságból fakad: Suceava legöregebb világi épületét, az Uralkodó fogadóját úgy ellepi az egymás hegyén-hátán összedobált tömbházak kazla, hogy kellő távlatból rálátni fizikai képtelenség.

Amikor útnak indultam, talajszinten csapott meg ugyanez a látvány. Bukovina ide, monarchikus hagyomány oda, a kommunista brutalizmus és a poszkommunista káoszizmus gyakorlatilag mindent szétvert, ami egy város központi magjának, ha tetszik, gravitációs vonzereje lehetne. Ha pontosan akarom leírni a látványt: mintha valakik dugig tömték volna egy raktár terét brutálisan díszített vasbeton elemekkel. Fullasztó, levegőtlen térben jártam. Ennek a városnak tulajdonképpen nincs központja, vagy ha mégis, nem a központnak nevezett helyen keresendő.

Jellegzetes (ál)központi tértörő felület: az adóhatóság bunkere (a hivatalos dokumentumokban palota a neve). Nem kommunista monstrum, az 1990-es évek végén épült. De tökéletesen belesimul a diktatúra brutalista tájába.

És tényleg. Először a korábban hét emelet magasából látott erdő felé vettem az irányt. Az erdőben van a város két fő látványossága: Ștefan cel Mare moldvai uralkodó gigászi lovasszobra, no meg a vár. A szobor olyan, amilyen: az állítók valahogy ki szerették volna emelni a lombkorona fölé, ezért olyan tíz méter magas talapzatra rakták szegényt, ami az arányok tekintetében enyhén szólva nem használt neki. A kép: nagy oszlopon kis lovas. (Nagy oszlopon hegyi kiskirály, vajon hol láthatunk még ilyet?) A fák jótékony leple rejti a fürkésző szemek elől.

A kép nem látványos, viszont tökéletesen visszaadja a tisztességesen helyreállított suceavai vár tökéletesen steril hangulatát.

A fejedelmi miccsszaggal belepett várat (hétvége van, a vár melletti térségen piknikeznek a helybeliek) viszont szépen felújították. A kövek állnak, mint a cövek. A korszerű interaktív tájékoztatási eszközök viszont nem állják az idő próbáját, hiába nógatom őket. Bárgyú arcú viaszkatonák mindenütt. A bejáratot őrző kövér biztonsági őrrel megegyezünk, hogy kutya meleg van. Épp Bukovináról kérdezném, mire előkapja sípját és vadul belefúj, belelilul az arca. Fiatalok mászkálnak a várfalon. Aztán ordít, megint fütyül, eredmény nélkül. Kérdem, nem megy utánuk, veszélyes helyzet. Minek, mondja, úgyis itt jönnek ki, majd elkapja őket akkor. Oda is ordítja nekik, na várjatok csak… Kérdem tőle, szerinte ki lehetne Ștefan cel Mare ma. Kivágja: Mandachi, ki más. Ștefan Mandachi üzletember nem moldvai, ám itt alkotta meg (többek között) élete szimbolikus protest-főművét, az egyetlen méter moldvai autópályát. Utam során többször szóba kerül, mint az ember, aki kiáll Moldváért. Igazi hős, egyedül harcol a központi hatalom ellen. Egy kolostor tövében azt mondja egy nyugdíjas géplakatos: első a Jóisten, utána rögtön Mandachi úr következik.

Egymásba zuhanó éles-sarkos felületek: vasbeton, üveg, fém. És ne higgyünk a szemünknek: a tükröződő épület is tömbház, csak a cseréptető becsapós.

Hirdetés

Lementem a várdombról, az erdőn át. Mert köze nincs ennek a darab földnek semmiféle parkhoz. A környezetvédők örülhetnek neki. Viszont az is tény, hogy nem a természet templomában botladoztam (a sétányt Ștefan cel Mare idején építhették), hanem egy hatalmas közvécében. Sokan ekként is használják, ráadásul csatornabűzt árasztó fedetlen kanálisok szabdalják keresztül-kasul.

Aki Suceava központjában jár, nehezen találja meg az alagút végén azt a bizonyos kisajtót, amelyen át Alice-ként kiléphet Bükkország-csodaországba.

Visszatértem a központnak nevezett blokknegyedbe. Megtaláltam azt a pár monarchikus épületet, amelyet a kommunista-brutalista hatalom meghagyott. Ismét szemen szúrt a nemtörődömségbe oltott kegyetlenség, amellyel elbántak a térrel. Ha valaki nem ismeri a háttértörténetet, igazi Frankenstein-lénynek nézheti az összefércelt urbánus domborzatot.

Polgárház az Örmények utcájában. Ismerős, nem?

Felmentem a szemközti dombra. Suceava jelentős örmény központ volt valamikor, mielőtt fordultak volna párat a történelem kerekei. És itt, az Örmények utcája környékén megtaláltam a város központját. Polgári méretű házak, polgári ornamentika, csinos utcák, gondozott kertek, virágok mindenütt. És az örmény templomok. Egyik a másik után. Örmények persze sehol (az örmény közösségi ház viszont arra utal, hogy léteznek). Ortodox pópa igazít el, elektromos rollerre támaszkodva. Ott, arra van a nevezetes Zamca kolostor.

Tökéletes érzékkel rendezték be valakik a szent teret a Zamca kolostor mellett.

Kiérek a dombtetőre. Kukák, szemét, gaz. Meg egy tábla, miszerint ez egy magánterület, melynek tulajdonosa a bukaresti székhelyű romániai örmény püspökség, és hahó, tilos napozni, szeszes italt fogyasztani, továbbá miccsezni, flekkenezni a kolostor körül. Nem mintha a térséget buján benövő gaz miatt lehetne bármit is csinálni az óvatos bozótjáráson kívül. Igen, Bukarest messze van. És nem törődik velünk. Ezt már a kolostor udvarán mondja a szent hely kertésze. De hát miért nem, kérdem. Az épületegyüttes rendben van. Alig pár graffiti éktelenkedik a falakon. Az udvari kút is működik. Igen, de egy New York-i örmény hívő javíttatta meg. Bukaresti vagyok, néz rám gyanakvóan. Nem, ungur, Erdélyből. Na, akkor jó, nevet fel. És milyen a metró Kolozsváron, kérdi. Én is nevetek. Na de mi a baj Bukaresttel. Elkomorul: mindent elvett tőlünk, bukovinaiaktól (Moldva ezúttal nem esik szóba). És ma is mindent elvesz. Ha Bukaresten múlna, Bukovina már Olténia lenne. Vagy tán félig már az is. Süt a szeméből a harag. Mondom is, szent helyen vagyunk, néz reánk az Isten. Megint nevet: hát ezt nézheti is. Egyetlen örmény nem jár már ide. Csak Mária napján, az évi nagy zarándoklat idején gyűlnek össze. Ez a hely már nem él. Olyan, mint egy temető. Aztán disznó vicceket mesél. Ezt megbocsátja az Isten, kacsint rám.

A régi örmény sírkő szelíden megdőlt az idő súlya alatt, a rajta álló szobor lehuppant a szomszédos sírra. Nyugodjon ott békében, amíg valaki odébb nem tolja.

Visszafele menet betértem az örmény temetőbe. Elfogott az a furcsa érzés, ami erdélyi sírkertekben is kísérteni szokott: hogy többen vannak odalent, mint idefent. És talán csak egy rendes feltámadás egyenlíthetné ki az erőket. De a temető is omlik, romlik. Lehet, hogy ők is feladták.

A suceavai PSD-székház homlokzati tere enyhén szólva szürreális. Művirágokkal borított rudak, rózsaszín flamingó, rózsaszín postaláda, rózsaszín (amúgy klasszikusan piros) angol telefonfülke… kell még valamit mondani, Ildikó?

Az álközpontba visszaérve dübörgő zene fogad. Székely kürtős kalács, bukovinai palacsinta, tömeg, Hajrá, Bukovina!!! a színpadról, a közönség büszkén visszaüvölt, a brutalista épületek ide-oda vágják a visszhangot. Állok, nézem az égre horgadó valóságot. És közben etnopop-ritmusra dobognak fejemben a szavak: Jóisten, Mandachi, Bukarest a Sátán…

Hirdetés