Az 1990-ben született szerző hozott anyagból dolgozik: szülővárosában Kézdivásárhelyen – ahol jelenleg gyógyszerészként dolgozik – gyűjtögette a pletykákat a tízdarabos novellafüzérhez, amely máris elnyerte a Romániai Írók Szövetségének debütdíját, és a budapesti Írók Boltja Könyvösztöndíjat. Az otthon hallott pletykákat azonban csak mintaként használta, hogy aztán hitelesen építse fel a takarítónő, Elvira néni két felmosás, sepregetés között sebtében elmondott történeteit, amelyekből kirajzolódik egy székely kisváros, az ott élők gondjával-bajával, mindennapi drámáival, humorosan, szerethetően festve meg a tarka tablót. A friss hangú kötetről, és a további tervekről a hétvégi Szárhegyi Írótáborban beszélgettünk Borcsa Imolával.

A könyvedet olvasva az jutott eszembe, hogy kitaláltad az erdélyi pletykanovella műfaját. Mennyire értesz egyet ezzel?

Talán inkább az erdélyi magyar pletykanovellát, hiszen a román irodalomban is találni erre példát. Radu Țuculescu Öregmama történetei című könyvét említeném, amit egyébként szándékosan nem olvastam el, amíg dolgoztam az anyagon, mert féltem, hogy befolyásolna, és ezt nem szerettem volna.

Azóta elolvastad?

Még nem.

Azért kérdezem, mert az irodalmi előképekre lettem volna kíváncsi, arra, hogy miből inspirálódtál.

A fő inspirációs forrás a hazaköltözésem volt (Kézdivásárhelyre Kolozsvárról – a szerk.). Az elején a pletyka volt az, ami rettenetesen zavart, az, hogy súlya van annak, ki mit mond rólad. Főleg nyolc év kolozsvári lét után volt ez nyomasztó, ahol senkit nem érdekelt semmi. Aztán kitaláltam, hogy akár meg is lehetne írni ezeket a történeteket, és akkor végre elkezdtem élvezni az egészet. Elkezdtem figyelni, hogy hogyan épül fel a pletyka, hogyan alakul, az információk, a rétegek hogyan adódnak hozzá, és hogyan tud teljesen eltorzulni, hogy végül semmi köze ne legyen a valósághoz.

Az alaphelyzet egyébként teljesen a te helyzeted, hiszen hazaköltöztél Kézdire, ahol gyógyszerészként dolgozol, a novellákban pedig az elbeszélő, a gyógyszerésznő az, aki meghallgatja a takarítónő, Elvira néni fantáziadús történeteit a helyiekről.

Annyit azért hozzáfűznék, hogy ez az én helyzetem is ugyan, de nem feltétlenül ezért került bele így a kötetbe. Egyszerűen egy olyan elbeszélőre volt szükségem, aki olyan helyen dolgozik, ahol sok ember megfordul, mégis egy kis munkaközösségben tevékenykedik, ahol éppen a takarítónővel társaloghat. Hiszen például egy kórházban, ahol sok orvos dolgozik, valószínűleg nem épp a takarítónővel beszélgetnének a szünetekben.

Most jön a sablonos kérdés: hogyan egyezteted össze a két hivatást, hogy fér meg az irodalom a gyógyszertári munka mellett?

Próbálom délutánonként legyőzni a lustaságomat. Persze legtöbbször nem sikerül, de azért igyekszem. Nehéz időt találni az irodalomra, de ez reményeim szerint a későbbiekben alakulni fog. Mondjuk egy rövidebb munkaprogram a gyógyszertárban sokat tudna segíteni.

Beemeltél a történetekbe valós, általad hallott pletykákat vagy az egészet kitaláltad és csak a megfigyelt sémát hasznosítottad?

A második. Mondjuk vannak valós foszlányok is: volt például Kézdivásárhelyen egy nagyon hírhedt szekus – akit aztán a forradalomkor agyon is vertek –, aki rengeteget szekírozta az embereket, az arany volt a mániája, mindenkitől az aranyat szedte el. Ezt például és ehhez hasonló apróságokat beemeltem az anyagba, de magukat a történeteket én találtam ki, inkább csak a struktúrára figyeltem, amikor a pletykákat élőben hallgattam.

Azért kérdeztem, mert nagyon hitelesek a szövegek, és roppant jó a humoruk, az ember sokszor kínjában is felröhög, amikor ráismer egy-egy motívumra az általa hallott pletykákból, függetlenül attól, hogy melyik kisvárosban nőtt fel. Mennyi idő alatt találtad meg a végleges hangot, nyelvet a könyvhöz?

Viszonylag hamar ment, azt hiszem. Amikor megírtam a legelső novellát, még nem volt ez a székely nyelvezet benne. Antal Balázs volt a mentorom a Független Mentorhálózaton belül (kötettel még nem rendelkező fiatal tehetségekkel foglalkozó irodalmi projekt tapasztalt pályatársak vezetésével – a szerk.) – túl is léptük a projekt egy évét, mert a kötet megírása alatt végig segített –, ő mondta azt, hogy jó az ötlet, de fontos lenne, hogy elkülönüljön az elbeszélő, a gyógyszerésznő és a pletykákat neki elmesélő takarítónő, Elvira néni nyelve. Akkor kezdtem el figyelni erre, hiszen 8 év kolozsvári létezés után számomra az otthoni nyelv már eléggé idegen volt, szóval újra kellett tanulnom a helyi dialektust. Visszaolvasva a könyvet, az első novellánál még kissé döcögősnek is érzem a nyelvet, de aztán a második–harmadiktól kezdve rátaláltam, és utána nagyon könnyen ment az egész. De volt azért ebben sok mérlegelés is, hogy tényleg úgy írjak-e le mindent, ahogy valójában használják otthon. Azok az emberek, akik a valóságban úgy beszélnek, mint Elvira néni, „is” helyett például „es”-t mondanak, ez viszont annyira gyakran előfordult, hogy úgy éreztem, ezzel túlterhelném a szöveget.

Magyarországi olvasóktól milyen visszajelzéseket kaptál? Mennyire értik a közeget, a nyelvezetet?

A közeget mindenképpen értik. Olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy akár egy magyarországi kisvárosban is játszódhatna az egész – ezek szerint a pletyka nagyjából ugyanúgy működik mindenhol. A nyelvezettel kapcsolatban nem igazán tudok válaszolni, de olyan visszajelzést nem kaptam, hogy számukra érthetetlen lenne.

Magyarországon egyébként van visszhangja a könyvnek? Mire számítasz az ottani szakma részéről?

Őszintén nem voltak különösebb elvárásaim, hiszen magyarországi folyóiratokban alig közöltem. Ehhez képest nagy meglepetés volt hogy bekerültem az Írók Boltja Könyvösztöndíjának döntőjébe (azóta kiderült, hogy Borcsa Imola nyerte a díjat – a szerk.), ez is azt mutatja, hogy ott is van érdeklődés a könyvre, ott is befogadható.

Tehát semmiképpen nem mondhatjuk, hogy ez egy Kézdivásárhely-könyv?

Nem. Sőt pontosan azt szerettem volna, hogy ne lehessen a szöveg alapján rájönni, hol játszódnak a történetek. Amikor a kézdivásárhelyiek olvassák, nagyon a sajátjuknak érzik, de azt akartam, hogy ez ne Kézdiről szóljon, hanem bármelyik székely vagy akár kelet-európai kisvárosról.

Sértődés volt otthoni olvasók részéről?

Nem, sőt meglepően szerették, csak pozitív visszajelzést kaptam. Ezt egyébként sokan kérdezik. Éppen arról van szó, hogy mindenki a magáénak érzi, de valahogy senki sem veszi magára azt, ami esetleg sértő lehet. Már csak azért sem, mert nem hiszem, hogy lenne a szövegekben ítélkezés, talán pontosan abból adódóan, hogy a gyógyszerésznő nem reflektál a dolgokra, csak meghallgatja Elvira nénit.

Elvira nénit konkrét személyről, esetleg több konkrét személyről mintáztad?

Több konkrét személyről. A legtöbb irodalmi szereplővel így van ez: összegyúrunk a valóságban létező karaktereket, és hozzáadjuk a fantáziánkat is.

Tervezed folytatni ezt az irányt?

Egészen másban gondolkodom. Ami ezzel kapcsolatban bennem volt, azt – egyelőre legalábbis – megcsináltam. A vége felé, az utolsó néhány novellánál éreztem is, hogy ez a világ már rettenetesen fáraszt, és valami egyébbel szeretnék foglalkozni.

A pletyka után mi a következő nagy téma, ami foglalkoztat?

Az öregség, az öregek. Ez lehet abból is adódik, hogy a gyógyszertárban sok az idős vásárló, de alapvetően nagyon régről van bennem egy elég erős szimpátia és empátia az öregekkel szemben. Gyerekkoromban azt is el tudtam volna képzelni, hogy felnőttként öregotthonban fogok dolgozni.

Regényben gondolkodsz?

Még nem. Holott az a helyzet, hogy én olvasni nem igazán szeretek novellákat, inkább regényt, mert jobban bele tudok merülni. Szóval távlati célnak mégis a regényírást tekintem, de egyelőre az időhiány ellene szól. Talán nem is csak az időhiány, talán még nem állok készen arra, hogy annyira elmerüljek egy világban, hogy abból egy jó regény legyen.