Ukrajna-leckék

Mit lehet tenni most, amikor az orosz válasz a NATO-közeledésre már bekövetkezett?

Hirdetés

A háború első áldozata az igazság. Régi, ismert bölcsesség ez, de van egy kevésbé ismert és most különösen aktuális segédtétele: a háborúk megértésében az első akadály az értelmező perspektíva moralizáló beszűkülése. Jól láthatjuk ezt napjainkban az orosz–ukrán háború kapcsán: a sajtót, a közösségi médiát áthatja az a moralizáló beszédmód, amely az agresszor elítéléséből és a menekülők melletti spontán szolidaritásából meríti érzelmi energiáit, de közben kilök magából mindent, ami – némi távolságteremtéssel – elemzői árnyalatokat vihetne be e végletes polarizációba és racionálisan vizsgálhatná a konfliktus egyes szereplőinek hibáit. Ebben a polarizált térben

minden nézőpont „putyinista”, amely a NATO-bővítés hibáit, az Ukrajnának tett megalapozatlan ígéreteket hozza fel

és kísérletet tesz – bármilyen módon is – Ukrajna reális geopolitikai helyzetének árnyalt értelmezésére.

Igen: Oroszország az agresszor, az ukránok az áldozatok. De ez a nemzetközi jog alapján megállapított tény és az általa kiváltott felháborodás – az a polarizáció, mely a honi közvéleményben a nagy ukránpárti és a kisebb oroszpárti emocionális táborokat mereven szétválasztja – nem lehet akadálya a hibák és a rejtett célok felfedését célzó vizsgálódásnak.

A nemzetközi jog formalizmusa és a jóemberkedő attitűd emocionalizmusa szerint az ukránok egy „kész nemzet”, mely szabadon dönthet arról, hogy miképp csatlakozzon a Nyugathoz. De

a nemzetközi jog ismerete, ha nem párosul némi geopolitikai érzékkel, nem nyújt elegendő támpontot az ukrán–orosz viszony kezelésére

és pacifikálására irányuló nemzetközi törekvéseknek.

Egy párhuzam: Michel Houellebecq írja egyik kritikai esszéjében, hogy „az okosság egyáltalán nem segíti hozzá az embert, hogy jó verseket írjon, ahhoz azonban igen, hogy ne írjon rossz verseket”. Nos, a geopolitikai éleslátás nem segíti hozzá az államokat és a politikusokat ahhoz, hogy jó nemzetközi egyezményeket kössenek, de ahhoz igen, hogy ne kössenek rosszakat.

Mindazok, akik Ukrajna NATO-hoz való kötését jó „versnek” gondolták (legyenek akár amerikai, akár ukrán politikusok), valamilyen ok folytán híján voltak ennek a geopolitikai éleslátásnak. A geopolitikai szemlélet kiindulópontja az, hogy az államok nem jogi-intézményi entitások, nem nemzetközi jogi alanyok, hanem „élőlények”, amelyeknek élettörténete, múltból fakadó igényei és földrajzi-környezeti meghatározottságai vannak.

Az „élőlény”-Oroszország nem tud Ukrajnára mint egy szimpla „másik államra” tekinteni.

Hirdetés

Ukrajnában saját múltját, saját gyökereit látja, sőt, Oroszországot két alapító mozzanata is a mai ukrán területekhez köti. Az egyik: az orosz állam megszületése, ami a Kijevi Rusz megalapításával vette kezdetét. A másik: az orosz birodalom megszületése, amely a poltavai ütközethez (1709) kötődik, ahhoz a csatához, amely megfordította a birodalmi viszonyokat Európa északi felén. Ekkor, pontosabban a poltavai ütközet eredményét rögzítő nystadi béke (1721) nyomán lépett a hanyatló svéd nagyhatalom helyébe Oroszország, amely ekkortól az Orosz Birodalom nevet is felvette. Nemzet és birodalom – e kettő időben hullámzó váltakozása, egymásba való áttűnése teszi oly problémássá Oroszországot a Nyugat számára. Mert ebben jelen van az oroszok modernizáció iránti, a Nyugattal való termékeny kapcsolatának az igénye éppúgy, mint a máskor feltámadó fenyegetettség-érzet. Jelcin idején a modernizálódni akaró nemzet volt az előtérben, Putyintól kezdődően a birodalom sértődött agresszivitása és fenyegetettség-érzete van az előtérben. A putyinizmus paradoxona Étienne de Floirac szerint: szakított a közelmúlttal, de úgy, hogy a régmúltban keresett kapaszkodót.

A Nyugat nagy hibája a sértődékeny birodalmi agresszivitás figyelembe nem vétele.

Pedig sokan figyelmeztettek arra, hogy a NATO keleti terjeszkedése Oroszország ukrajnai küszöbéig veszélyes konfliktusokat eredményez. George Kennan, az 1946-os Moszkvából küldött híres „hosszú távirat” (8000 szóból állt) szerzője – ő javasolta először a hidegháborús úgynevezett feltartóztatás-politikát – 1998-ban, kilencvenhárom éves korában azt írta, hogy a NATO-bővítés elhibázott, a Kreml Nyugat-ellenességét fokozza. Elhibázottnak tartják az Ukrajnának tett ígéreteket olyan amerikai geopolitikusok is, mint Henry Kissinger, George Friedman vagy John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. Legutóbb pedig Misha Glenny értekezett arról a The Times hasábjain, hogy amennyiben Oroszország harminc éve támogatást kapott volna a Nyugattól, hogy átálljon a nyugati rendre, akkor most nincs ukrajnai háború.

A kérdés csupán az: mit lehet tenni most, amikor az orosz válasz a NATO-közeledésre már bekövetkezett? Nos, nem sok támpont van a jó válaszhoz, talán a „rossz versek” születését lehetne csupán megakadályozni…

Mindeközben az ukránok „kész nemzete” is épp most formálódik.

Mintha a 19. század teljesedne be most rajtuk, amikor heroikus szabadságharcok zárták le a nemzetté formálódást (ahogy 1848-49-ben a magyarok és a lengyelek esetében, például). Most, az Oroszország elleni – a jelek szerint gerillaháborúba torkolló – ellenállás teremti meg az ukránok nemzeti kohézióját. A nagy kérdés: ki lesz ennek a régi-új nemzetnek az önmeghatározásához szükséges, igazi „ősellensége”. Mert ebben a térségben is a nemzeti ellenség „kijelölése” az egyik meghatározója a későbbi orientációs folyamatoknak. És innen tekintve a Nyugat paradox történelmi sikere nem az, hogy az elmúlt 25-30 évben korrupt oligarchiákon keresztül sikerült becsempésznie popkultúráját és fogyasztási normáit Ukrajnába, hanem az, hogy sikerült „hozzájárulnia” egy olyan háborús helyzet kialakításához, amelynek fájdalmas lezáródása után Ukrajna végleg eltaszítja magát Oroszországtól.

Hirdetés