Bevallom, csak ekkor kezdtem igazán megérteni a fiú utóbbi időben tanúsított viselkedését. Addig nem tudtam vagy nem akartam észrevenni, de visszagondolva, egy ideje már tényleg elég egyértelmű jeleket küldött nekem a rabszolgám. Ha csak tehette, igyekezett megérinteni legalább a kezemet, vállamat, és gyakorta rajtakaptam, hogy titkon sóváran néz valamelyik sarokból. Ha a tekintetünk találkozott, persze szemérmesen elfordította a sajátját.

Megsajnáltam szegény Theodort: nem elég, hogy idegenben, a hazájától távol kénytelen élni, nem elég, hogy annyi megpróbáltatáson mentünk keresztül, mióta itt van, még egy viszonzatlan szerelem mázsás terhe is nyomja a vállát. Attól kezdve heti két nap kimenőt engedélyeztem neki, hadd élje ki a vágyait legalább alternatív utakon. A rossz nyelvek szerint Theodor ilyenkor női ruhákat öltött magára, és a Comandante laktanyájában hentergett a közlegényekkel, ha azok épp nem egymást ölték.

Körülbelül azóta, hogy a madarak Leopold Leó vallása elleni tiltakozásuk jeléül elhallgattak, már szinte háborús helyzetben éltünk: a Comandante átkozott hadgyakorlatai egyre véresebbek, egyre elvetemültebbek voltak, egy igazi háború sem keseríthette volna meg jobban az életünket. A kijárási tilalom sem volt ritka, egy idő után pedig a falut középen demarkációs vonallal választották ketté – egyik oldalt a Vörös Brigád, a másikat a Kék Brigád uralta, és csakis írásos engedéllyel lehetett egyik oldalról a másikra átjutni.

A Comandante orrolt Leopold Leóra – mint ahogy minden katona haragszik a béke hírnökeire –, ezért úgy intézte, hogy a demarkációs vonal a tiszteletes nappalija közepén haladjon keresztül. Szegény Leopold Leó csak írásos engedéllyel mehetett át a nappalijából a konyhájába, onnan pedig vissza. Ha például az olvasáshoz előkészített teát ebéd után véletlenül a konyhában felejtette, akkor biztos lehetett benne, hogy mire visszamegy érte, majd újra elvergődik az igazoltatási ponton át a könyvespolcig, az a tea már ki lesz hűlve. Leopold Leó rendszerint kint felejtette a teáját a konyhában, a teát ugyanis mindig töménnyel itta. Az igazoltatási pontnál Klopjáner Zorán várta, aki időközben beállt közlegénynek a Comandantéhoz. Ennek köszönhetően a Klopjáner szamara is munkához jutott: Leopold Leó kedd esti ige- és recepthirdetéseinek végén gregorián dalokat énekelt a híveknek, ha már úgyis ott lábatlankodott.

Theodor az összes elefántját rózsafából faragta. Egy idő után tele volt velük az egész ház, a csűr, az udvar, ha reggel, még félálomban figyelmetlenül botorkáltam ki a konyhába, biztos, hogy ráléptem egyikre-másikra. Theodor elefántjai két lábon ágaskodtak, ormányukat pedig az ég felé lendítették. Zömök alkatuk, gyermeteg vonásaik nagyon kedvesek voltak, rájuk lépni azonban nem volt túl kellemes. Egy idő után megkértem rabszolgámat, legalább a padlón ne hagyja szanaszét a jószágait – ettől láthatóan megsértődött. Nem ismertem az ő szokásaikat, de gondolom illetlen dolgot mondtam, el is szégyelltem magam az ormótlanságomért.

A következő hetekben nemigen szólt hozzám a fiú, csak ha ez elkerülhetetlen volt. Majd csak megbékél, gondoltam, a büszkeségem azért mégsem engedte, hogy én kérjek bocsánatot egy rabszolgától. Tán még jótékonyan le is hűti irántam táplált érzelmeit a sértődöttsége – ilyen és ehhez hasonló érvekkel igazoltam mulasztásomat. Nem tudtam, hogy nem sértődöttségről van szó, legalábbis nem a szavaim miatt sértődött meg. Odelupka Fechete is azt tanácsolta, hagyjam, hadd rendezze le magában az érzéseit Theodor. Azt is felajánlotta, hogy amputálja a fiú egyik kezét, hátha attól „meggyógyul”, de ezt a lehetőséget nagyon gyorsan elvetettem. Egyébként is: mit kezdtem volna egy félkarú rabszolgával?

Theodor a cselédszobában aludt. Az ajtókat éjszakára sem zártam, hiszen Kelta Seneca őrizte a házat: biztonságban voltunk. Én magam rendszerint igen mélyen aludtam, Lotta Júlia annak idején gyakran viccelődött azzal, hogy az Apokalipszist is átaludnám, ha isten nem rendel mellém külön harsonás angyalt. Most, hogy süket vagyok, mint az ágyú, a harsonás angyal sem segítene a dolgon, fújhatná szegény, amíg belelilul.

Egyik éjszaka azonban szokásommal ellentétben mégis megébredtem, és olyan szomjúság kezdett el gyötörni, hogy kénytelen voltam kimenni a konyhába egy pohár vízért. Theodor ajtaja félig nyitva volt, és amint elmentem előtte, a telihold beszüremkedő fényében észrevettem, hogy üres az ágya. Kelta Senecát sem találtam sehol.

Kint az udvaron megcsapott a meleg nyári éjszaka illata, leültem a ház előtti padra, néztem a holdfényben kirajzolódó tájat, és azon morfondíroztam, hová tűnhetett a háznép? A kis Négylábú Róza megvolt: ő mélyen aludt az ágyam alatt berendezett kuckójában.

Ekkor vettem észre, hogy halvány fény szűrődik ki a kert végében álló csűrből. Amikor bekukucskáltam az ajtó résein, azt hittem, megőrültem. Theodor a pajta közepén az Ismeretlen Katona karjaiban feküdt, 19 lányom pedig körültáncolta őket – egyszerre volt fenséges és borzalmas a látvány.
Amikor reggel kérdőre vontam Theodort, hosszas vonakodás után bevallotta, hogy a kiszuperált fürdőkádban összegyűjtött életre kelt szerveket, és a behemót fejét nem ásta el a kertben, ahogy arra megkértem, hanem megalkotta belőlük igaz szerelmét, az Ismeretlen Katonát. Készletét a Comandante hullaházából elcsent testrészekkel egészítette ki, a lényt pedig a sámán által nekem ajándékozott világító folyadék egyetlen csöppjével keltette életre, fejezte be vallomását a fiú.

Ijesztő látvány volt az Ismeretlen Katona. Minden testrésze különböző alkatú és méretű embertől származott, a feje pedig… nos Igor, a behemót fejéről már meséltem. Hihetetlen – gondoltam –, mennyire megszépíti a szerelem a szerelem tárgyát, mennyire vakok vagyunk, amíg az érzéseink elhomályosítják a tisztánlátásunkat.

Attól kezdve négyen ültünk az ebédlőasztalhoz: én, a kis Négylábú Róza, Theodor és az Ismeretlen Katona.

Attól kezdve nem volt valami jó az étvágyam, de nem akartam megbántani a szerelmeseket.