Nyolcadik fejezet: Ulma Rakulsa teje

A Comandante nem csak egy alkalommal látogatott meg Hannibal Mogles ölmester, a drágalátos cicuskája halálát követően. Ami azt illeti, egy idő után elég rendszeresek lettek ezek a vizitek.

Hirdetés

Az első hónapokban még heti egy-két alkalommal nézett be, de azután már szinte naponta betoppant egy villámlátogatásra. Volt hogy a kávéját sem itta meg, csak mondta a magáét, mint a pereces. Az elején arra számítottam, hogy keresztkérdéseivel összezavarva rá akar venni, hogy bevalljam a macskagyilkosságot, ám ahelyett, hogy ellenségesen viselkedett volna velem, a Comandante annál barátságosabb, hízelgőbb hangot ütött meg, minél többet dolgoztak a kémei a házam táján.

Ezt persze csak most, utólag tudom; visszatekintve látom csak át az egészet: hogyan kezdett behálózni hízelgéseivel, majd később fenyegetéseivel az a varangyos béka, hogy legvégül rávegyen arra, amit akar.

Ám erről később.

Azt hiszem az olvasó – ha ugyan lesz olvasója a történetemnek – erre még nincs felkészülve. Jobb, ha előbb leírom mindazt, ami odáig vezetett. Nem mintha magyarázkodni akarnék vagy értelme lenne a magyarázkodásnak. Inkább csak magamban igyekszem tisztázni a történteket.

Kelta Seneca nem szívlelhette a Comandantét, így az elején Theodort kértem meg: fogja vissza haragos kutyámat, amikor az öreg megjelenik. Egy idő után azonban Theodor is egyre indulatosabb lett a Comandante jelenlététől, így olyan eszközhöz kellett folyamodnom, ami természetem ellen van: láncra kellett kötnöm a szerencsétleneket. A csűr előtti körtefa törzséhez láncoltam hát ilyenkor a sértődött Kelta Senecát, és ugyanahhoz a körtefához bilincseltem szegény rabszolgámat is, nehogy rátámadjanak a vén bolondra, hiszen az mindannyiunk vesztét jelentette volna.

Bűntudat emésztett a láncok miatt, de azzal nyugtattam magam, hogy az ő érdekükben teszem, amit teszek.

Szerencsére a kis Négylábú Rózával könnyű volt a helyzet: nagyon engedelmes jószágot festettem. Az elején beszélni ő sem igen tudott, de tanulékony volt, hamar elsajátította a szavak fortélyát, és bár igen sajátos nyelvtani szabályrendszerrel dolgozott, elég könnyű volt vele szót érteni. Unalmas estéimen – amikor épp nem Ulma Rakulsa tekintélyes tőgyeivel játszadoztam – hosszas beszélgetéseket folytattam vele Kolumbusz Kristóf tévedésének jelentőségéről.

Ha a Comandante a testőreivel és Natália Luxszal az oldalán betoppant, a kis Négylábú Róza zokszó nélkül elrejtőzött az ágyam alatt berendezett kuckójába, amelyet a rajzaival és mókuskoponyákkal bélelt ki, hogy minél otthonosabban érezhesse magát. Szerettem a teremtményem rajzait – nagyon tehetséges volt az istenadta.

A kislányaim érkezésével ugyanakkor a gondjaim is gyarapodtak. Jóval több bivalytejet voltam kénytelen azontúl rendelni szomszédomtól, Ulma Rakulsától, aki állítólag a saját emlőinek tejét is belekeverte a jószágai tejecskéjébe, ezért volt annyira ízletes és kelendő a portékája. Szerettem volna ugyanakkor azt is, ha Ulma megőrzi a titkomat, így már semmiképpen nem volt elegendő a pénzbeli fizetség. Tudtam, régóta szemet vetett rám, így aztán – a kislányaim érdekében – magam is megkóstoltam Ulma Rakulsa emlőinek tejét.

Azt sem igen mondhatnám, hogy utólag megbántam volna a dolgot.

Hirdetés

Natália Lux váratlan magánlátogatása után – amikor megkért, rajzoljam le háromcsövű fegyverének tervét – minden esetre a raktáramon lévő festményeimet egytől egyig lemázoltam fehér festékkel, nehogy újabb furcsaságok történjenek. Hófehér vásznak vettek körös-körül a házban, és azok a hófehér vásznak olyanok voltak, mint a meggyilkolt műveim kísértetei, így aztán hamar ellenem fordultak, és elkezdtek kísérteni ezek az én hófehér vásznaim. Bűntudat emésztett, aludni, enni hetekig alig tudtam; ha nem lett volna Ulma Rakulsa teje, nem is tudom, hogyan vészeltem volna át a dolgot. Egy alkalommal, amikor fáradtan és kielégülten Ulma emlőire roskadtam, véletlenül olyan mélyen préseltem közéjük a fejemet, hogy egyszer csak a teljes és fenséges sötétségben találtam magamat. Ez nem egyszerűen a fény hiánya volt, hanem egy mindentől külön létező közeg, amely barátságosan fonja köréd magát, mint egy hízelgő mostohaanya, mielőtt alattomosan beléd fojtja az utolsó lélegzetedet. A fény és a hang teljes hiányában hamar megértettem, hogy a Föld határain kívülre tévedtem, abba a félelmetesen megnyugtató ismeretlenbe, amely legbelül mindannyiunkat foglalkoztat.

Akkor döntöttem el, hogy megfestem azt a sötétséget.

Nem egyszerűen egy koromfekete vásznat akartam azonban festeni, hanem a sötét rétegeit, mélységeit akartam valamiképpen láttatni, egy olyan képet létrehozni, amely befogadja, körbeöleli a szemlélőjét. Bevallom, titokban azt reméltem, hogy ez a képem is „életre kel”: borítson hát be kívül is az a megnyugtató sötétség, ami a bensőmet már egyre jobban birtokába vette.

A hagyományos festékek azonban nem elégítették ki az igényeimet, így kénytelen voltam a magam útját járni. A kis Négylábú Róza mókusainak vére, Ulma bivalyainak fekáliája, Theodor (akkor még) koromfekete hajszálai – csak néhány azok közül a dolgok közül, amelyekből megpróbáltam kisajtolni a sötétség színét.

Így aztán a fehér szellemvásznak után a fekete szellemvásznak között bolyongtam naphosszat, rögeszmésen újabb és újabb főzetekből nyert festékekkel kísérletezve. Hófehér bőrű leányaim testét is feketére mázoltam ezekkel a főzetekkel – hadd lássam mozgás közben is az anyagot, hiszen akkor már tudtam: a sötétség egyáltalán nem statikus.

Rendszerint késő éjszakáig keményen dolgoztam ezekben a hónapokban. A ház levegőjét gyakorta belengték a boszorkányfőzetek nyomasztó párái, így munka közben gyakran ki kellett mennem az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Egy ilyen éjszakai pihenő alkalmával botlottam bele az Ismeretlen Katonába, aki épp át akart osonni az udvaron.

Ahogy a félhomályban végigpillantottam számtalan anomáliától szenvedő testén, majd tekintetem az arcára tévedt, valósággal meghűlt bennem a vér, és miközben elájultam, arra gondoltam, hogy most biztosan meghalok.

Miután Theodor nagy nehezen felpofozott, percekig nem tudtam még teljesen magamhoz térni a rémülettől. Amikor végül el tudtam mesélni, mit láttam, és megkérdeztem a zavart fiút, tud-e a dologról valamit, Theodor csak a fejét ingatta, és a vállát vonogatta – de én szinte biztos voltam benne, hogy hazudik nekem.

Hirdetés