Akkoriban még a feleségemmel, Lotta Júliával éltem, és úgy gondoltam, hogy a boldogság egyszerű, tiszta és természetes. Az is, amikor az ember magáénak tudhatja, azt viszont nem is sejtettem, mennyire könnyű elveszíteni.

Lotta Júlia, ha otthon volt, legtöbbször csak félig áttetsző, színes selyemkendői egyikébe burkolózott, úgy járt-kelt a házban, mint egy kecses, magabiztos leopárd; néha az volt az érzésem, hogy a tárgyak, amelyeket megérintett, életre kelnek. Már évek óta vidéken éltünk, házunk, a Hattyúvár – ahogyan ő nevezte –, a boldogság és a nyugalom szigete volt.

Akkor már elismert festő voltam, a képeimet a legnagyobb galériák és a legkomolyabb műgyűjtők vásárolták. Olyannyira híre ment a tehetségemnek, hogy egy napon egy afrikai uralkodótól kaptam díszes levelet, amelyben arra kért: fessem meg a portréját.

Rossz előérzetem volt a dologgal kapcsolatban, ám a felkínált összeg olyan hatalmas volt, hogy elfogadtam a megbízást.

Így történt, hogy a király és fél udvartartása egy egész nyárra beköltözött hozzánk a Hattyúvárba. A házam ugyan nem kicsi, várnak mégsem nevezhető – ezt a bohókás nevet inkább csak az elragadtatott szerelem súgta Lotta Júlia fülébe. Kissé kellemetlen is volt, hogy szerény otthonomban kellett elszállásolnom egy uralkodót, akinek gazdagsága a csillagos égboltéhoz volt fogható.

A házban csak a király, két legszebb felesége és a fia lakott velünk, a többiek – voltak még legalább negyvenen – az udvar végében lévő hatalmas csűrbe költöztek be. Az építményt amúgy sem használtam, így nem volt különösebben ellenemre a dolog.

Azok a színes ruhás, különös szerzetek napokig ügyködtek, mire be tudtak rendezkedni. Hatalmas szálfákat hoztak a közeli erdőből, fúrtak-faragtak, kopácsoltak, telerakták az egész csűrt emeletes ágyakkal, szekrényeket, asztalokat, székeket készítettek maguknak, mintha azontúl örökre nálam akarnának lakni.

Engem bosszantott ugyan az a nagy sürgés-forgás, de tekintve, hogy egy uralkodót láttam vendégül, türelmesen viseltem a sorsomat. Kelta Seneca sem volt elragadtatva a népes vendégseregtől. Szegény kutyuskámat – bár ez igencsak ellenemre volt – láncra kellett kötnöm, nehogy szétmarcangoljon valakit közülük. Orrolt is rám szegény jó ideig.

A király szakácsa hatalmas kondérokban készítette el azokat a válogatott finomságokat, amelyeket aztán nap mint nap felszolgáltak a népes társaságnak. Az udvaron, egy legalább húszméteres asztalon terítettek meg naponta háromszor, az étkezésekre pedig természetesen minket is meghívtak a feleségemmel.

Be kell vallanom, soha életemben nem kóstoltam olyan ízletes ételeket, pedig sokszor azt sem tudtam pontosan, miféle húst, miféle zöldséget, milyen gyümölcsöket eszem éppen. A király roppant barátságos, közvetlen volt velem, azt hiszem az első pillanattól kezdve szimpatikus voltam neki. Hosszasan mesélte népe legendáit, a családja történetét, dédapja, ükapja hőstetteit, néha az volt az érzésem, az egészet ott helyben találja ki, olyan meseszerű volt mindaz, amit elmondott.

(Ha író lennék, roppant hálás lehetnék azokért a nekem ajándékozott történetekért, én azonban nem igazán értek az íráshoz. A saját történetemet csak azért írom le mégis, hátha mások majd tanulnak a hibáimból. Egyfajta gyónás ez, azt hiszem.)

Volt azonban itt egy kis bökkenő. A király fia korántsem volt olyan erényes, mint az apja. Már aznap szemet vetett gyönyörű feleségemre, amikor megérkeztek, és mint az olyan ember, aki hozzá van szokva, hogy bármit megtehet, egy pillanatig sem titkolta, mi a szándéka. A király ugyan megtiltotta neki, hogy a feleségem közelébe merészkedjen, a fiú azonban az atyai intelmet láthatóan elengedte a füle mellett. Tudtam jól, hogy forral valamit, ám olyan biztos voltam a szerelmünk erejében, hogy nem foglalkoztam az egésszel.

Lotta Júliát persze nagyon is zavarta a királyi sarj kellemetlen közeledése, így igyekezett messzire elkerülni azt a tagbaszakadt alakot. Nem ritkán a közös étkezésekről is elmaradozott – ilyenkor múló rosszullétekre panaszkodott, valamit mégiscsak mondani kellett ugyanis. Szerencsére a király elég bölcs volt, hogy megértse e „rosszullétek” okát, így nem sértődött meg, nem is firtatta a dolgot.

A munkával roppant lassan haladtam, megbízóm ugyanis naponta csak egyetlen órát volt hajlandó modellt állni nekem. A kép is nagy méretű volt, és a legjobb tudásom szerint akartam megfesteni, nem csoda, hogy annyira gondterhelt voltam azokban a hónapokban.

A munka tehát annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy túl későn döbbentem rá, mi készül ellenünk.

Volt a vendégeink között egy afféle varázsló is, egy sámánszerű szerzet, aki esténként hosszasan gajdolt és táncolt az udvaron megrakott tábortűz körül. Az istenek persze minden áldott este hosszú életet és dicsőséget ígértek a királynak és egész családjának. Nem is csoda – gondoltam –, ha nekem lenne ilyen komoly feladatom, magam is igyekeznék ekképpen értelmezni az „istenek” hozzám intézett szavait. Akkor még nem hittem a varázslatokban, a sok hókuszpókuszban, csak mosolyogtam magamban, ahogy az a nyúlánk férfi karjait széttárva nevetséges grimaszokat vág, és ordítozik a tűz körül.

Az esti szertartások viszont a falubeliek körében igencsak népszerűek voltak, általában több százan ácsorogtak a kerítésem előtt, onnan nézték a látványos szeánszt. Ott volt a szájtáti emberek között minden este Klopjáner Zorán is, aki rendszerint a szamara hátán érkezett meg, mint Jézus Krisztus Jeruzsálembe.

Az utolsó este, mielőtt a király és sleppje hazaindult volna, még a szokásosnál is több embert vonzott a kerítésem elé. Ott volt az első sorban akkor is Klopjáner és a szamara – az állat maga is kíváncsi tekintettel fürkészte az eseményeket, mintha tisztában lenne vele, mi az, amit lát.

A varázsló a szertartás elején legalább öt percig állt mozdulatlanul a hatalmas tábortűz előtt, olyan közel, hogy attól tartottam, lángra kap a ruhája. Aztán egy váratlan pillanatban az a különös szerzet fölemelte a tekintetét az égboltra, széttárta a kezeit, és elkezdett zsolozsmázni valamit. A köntöséből porokat vont elő, azokat a porokat a tűzbe dobta, amitől a tűz egy-egy pillanatra más színben lobbant fel, hol zölden, hol narancssárgán, hol meg egészen kék színű lett.

A szertartás végén a varázsló odasétált a feleségemhez, és megérintette a homlokát.

Ebben a pillanatban a Klopjáner Zorán szamara az emberek legnagyobb csodálatára rákezdett egy gregorián énekre, és hosszasan, gyönyörűen énekelt.

Ugyanebben a pillanatban a feleségem, Lotta Júlia halálosan beleszeretett a király fiába.

Másnap összetörve álltam az udvaron, és néztem, ahogy a vendégeimmel együtt a feleségem is összepakolja a holmiját. A király tudta ugyan, hogy fia megszegte a neki tett ígéretét, de nem tehetett már semmit. Csak széttárta a kezét, és egy nagy sóhaj kíséretében ezt mondta nekem:

A szerelem útjába nem állhatunk, galambom, még akkor sem, ha hamis az a szerelem.

Hogy valamiképpen kiengeszteljen, a temérdek kincs mellé, amit a festményért hátrahagyott, nekem ajándékozta az egyik rabszolgáját is: így került hozzám Theodor.

A varázslónak is bűntudata lehetett: a távozása előtt, nekem adott egy üvegcsét, amelyben valami különös, világító folyadék volt.

Mielőtt Lotta Júlia beszállt volna szíve új választottja, a herceg hintójába, odajött hozzám, hosszasan a szemembe nézett olyasformán, hogy nem tudtam eldönteni, bocsánatot szeretne kérni vagy kötőtűt akar átdöfni a szívemen, aztán nyomott egy-egy cuppanós puszit az egyik, majd a másik fülemre, és örökre elhagyott.

Klopjáner Zorán szamara akkor is egy gyönyörű gregorián éneket dúdolt, én azonban már nem hallottam, mint ahogyan nem hallottam semmi egyebet sem.

Attól a pillanattól kezdve süket voltam, mint az ágyú.