Hej, jogállamocska, te drága !

Az igazi kérdés az, hogy a „jogállamiság” kifejezést az egyes európai fórumok milyen fogalmak, értelmezések lefedésére használják magának a kifejezésnek a megőrzése mellett.

Hirdetés

Szeptember 17-én az Európai Parlament nyilatkozatban ítélte el Lengyelországot a jogállamiság sérelme miatt, és felszólította az Európai Tanácsot, hogy „tegyen végre lépéseket” a jogállamiság védelmében, azaz, folytassa a Lengyelország ellen indított 7. cikk szerinti eljárást.

Nyilván, ebben a mondatban van két cserélhető elem is: a dátum és a Lengyelország név, mely behelyettesíthető a Magyarországéval. Az igazi kérdés viszont az, hogy a „jogállamiság” kifejezést az egyes európai fórumok milyen fogalmak, értelmezések lefedésére használják magának a kifejezésnek a megőrzése mellett.

Igazi homálygenerátorok dolgoznak ezen: tanulmányok mutatták ki, hogy az 1990-es években a publicisták még próbálták körülírni, mire gondoltak, amikor e fogalmat használták, azonban 2010-től ez megváltozott.

Az Európai Uniót megújító lisszaboni szerződés úgy emelte – 2009-től – a jogállamiság elvét az alapvető uniós értékek közé, hogy közben nyitva hagyta – igaz, nem is nagyon tehetett másként – a fogalom meghatározását. Így a 2010-es évektől kezdődően

úgy vált „magától értetődővé” e jogállam, hogy természetesnek tűnt, mindenki tudja, mire kell gondolni.

Nos, ebben a „természetesben” kezdődött el a politikai halászat.
Ami bizonyos: nem létezik egységes jogállamiság-fogalom a jogtudományban – mintegy aláhúzván azt az igazságot, hogy a politikailag „szenzitív” fogalmak tekintetében amúgy sem szokott konszenzus kialakulni tudományos körökben.

Hirdetés

Mellékesen, ez a helyzet újabban a demokráciaelméletek terén is: éles vita folyik a „hibrid rezsimek” fogalmáról, melyeknek normatív meghatározása komoly politikai téttel bír. Hiszen a megnevező autoritásnak besoroló hatalma van, és nem mindegy, hogy hova „mérhető” egy ország a demokrácia tekintetében, azaz „autentikus demokráciának” számít-e, avagy autoriter vonásokkal felruházott „hibrid rezsimnek”.

Nos, ebben a kultivált fogalmi homályban terebélyesedett el a jogállamiság-vita,

amely az európai uniós beszédmódban ma már saját szcénával is rendelkezik. Azaz: megjeleníthetővé, keretezhetővé és hatásosan bemutathatóvá tett olyan egyéb témákat, mint a korrupció, médiaszabadság stb., amelyek egyébként a tagállami igazságszolgáltatás kérdés- és hatáskörébe tartoznak, illetve – uniós szinten – a kötelezettségszegési eljárás szikár, fűrészpor-nyelvű jogi köntösében maradtak volna.

A szcéna azonban szcéna: producereket, rendezőket és színikritikusok hadát vonzza magához. És az már nyilvánvaló, hogy a sokak által rendezett és körbeértelmezett színjáték mögött hatalmi érdek rejlik.

A jogállamiság fogalma e színjátékban fegyver, furkósbot,

de azt is látnunk kell, hogy az „eurobizantin” politikai stílus és beszédmód nem csupán sanda politikai szándékokat leplez, mögötte különböző hitek is mozgásba lendültek, amelyek már elég rég osztják Európát Észak és Dél, Kelet és Nyugat, liberálisok és konzervatívok között.

Ebben a régi csatában lett egy új hitvita nyelve a „jogállamosozás” (jogállam-viaskodás) nyelve. És itt vált láthatóvá ismét, hogy még e modernnek (vagy posztmodernnek) gondolt világban sem tudta racionalizálni a politikát a szekularizáció, az egyéni jogok átfogó volta – minden, amit oly sokan egyértelmű progresszióként tudnak elkönyvelni.

Hirdetés